Az ablakon át az őszi ködöt figyelve ücsörögtem azon a barna bőrkanapén, miközben próbáltam nem megállapítani, hogy mennyire magába szívta már a füstszagot. Nem is számítottam másra.
Másodszorra voltam itt az utóbbi két hónapban, és most se tudtam megmagyarázni, hogy igazából miért vagyok itt, de már csukott szemmel is eltalálnék ide - régen voltam Szentendrén ezen alkalmakon kívül.
Sok minden megváltozott.
Nagyon sok minden.
- Megvan még a gitárod? - mosolyodtam el furcsán, vegyes érzelmekkel magamban, ahogy kiszúrtam az annyiszor látott hangszert gyerekkoromból, amikor Apa bejött a lakása nappalijába.
- Húsz éve megvan.
Apának az alkoholon és a dohányzáson kívül egy nagy szenvedélye van, és az a gitározás. Most, hogy alkoholt nem fogyaszhat, ez a másik kettő nőtte ki magát még az eddigieknél is jobban.
Tényleg nem tudom, hogy miért voltam itt, egyszerűen csak eljöttem magyarázat nélkül, és Apa se kérdezte meg, hogy miért jöttem ide. Csak itt voltam.
Végignéztem, ahogy Apa leül ugyanarra a sarokkanapéra, amire én is. Látszik rajta, hogy sokat romlott az egészségügyi állapota azóta, hogy utoljára nálunk lakott volna, de még azóta is látok rajta változásokat, hogy összevesztem volna vele áprilisban a kórházban.
Szinte teljesen ősz lett a haja, talán kevesebb is és vékonyabb szálú. Nem telt el annyi idő ahhoz, hogy elhiggyem, hogy ez csak a kora miatt van. Idősödött az arca, ráncosodott a kézfején is. Megkockáztattam volna, hogy alacsonyabb is lett, összement, és fogyott is azóta, hogy bekerült tavasszal a kórházba. A törött keze még nem gyógyult meg teljesen, csak ő próbálta ezt nem tudomásul venni és ugyanúgy folytatni mindent, mint azelőtt. Vagyis nem mindent, mert nem ihat a gyógyszerei miatt, amit eleinte biztos sokszor megszegett, emiatt volt is, hogy súlyosan visszaesett az állapota, többet kellett orvoshoz járnia és visszakerült a kórházba, ezért azóta hellyel-közzel betartja az alkoholtilalmat, ehelyett viszont sokkal többet dohányzik. Nem hinném, hogy ez jó megoldás lenne, de van az a szint, amikor már nincs jó megoldás.
Meg szokott szédülni néha. Minden apró mozdulatát észreveszem, és mindegyik arról árulkodik, hogy sokkal gyengébb a szervezete, mint korábban. Az az erő, amit korábban képviselt, már csak a szavain keresztül képes megmutatkozni, ami általában képes elfedni, hogy testileg valójában már sokkal törékenyebb, mint azelőtt, de én figyelem és látom rajta.
Meglepetésemre ugyanott dolgozik, mint ahová tavasszal vették fel. Talán ő is érzi, és mérlegelte, hogy nincs most olyan állapotban, hogy megengedje magának a felelőtlenséget, vagy az instabil anyagi körülményeket, főleg, hogy ezt a munkát jobbára otthonról kell végeznie, így nem terheli meg annyira, és a fizetése is jó. Apa nagy tudású ember, tapasztalt a munkájában és a büszkesége nem is engedné meg, hogy olyan állása legyen, ahol nincs megbecsülve, ha már elhelyezkedett. Nála általában az elhelyezkedés-résznél hiányzott a motiváció, így viszont nem lep meg, hogy jó munkát talált magának.
Azt is tudom, hogy összeveszett a családjával, egyedül él, nem jár el kocsmába, nem jár el sehova, csak ő van, a gitárja, a dohányzás és az egészségügyi problémái. Sokkal hamarabb elfárad, mint régen. És magányos. Tudom, hogy magányos. Teljesen egyedül maradt.
Pedig Apa soha nem volt visszahúzódó, mindig társasági ember volt, szeretett emberek között lenni. Anya szerint fiatalkorában is igazi extrovertált volt, sokat volt a barátaival, sokat bulizott, sokan szerették. Nem tudom, hol vannak Apa barátai most, azok, akik nem kocsmai ismerősök voltak csupán. Leginkább valahol a távoli múltban. De az biztos, hogy nem itt.
Talán ezek a gondolatok vezettek ide mindkét alkalommal, nem tudom, de őszintén, akármennyire is fájt a szívem, és saját magamat se értettem, hogy mit keresek itt, ahogy Apára néztem, aki a kanapéra leülve csak lehunyta a szemét egy pár másodpercre a fáradtságtól, egy pillanatra megjelent bennem az az empátia, ami valószínűleg ide hozott, és amit senkinek nem tudok elmagyarázni úgy, hogy megértsen.
Nem mindent lehet kívülről megérteni.
És őszintén, minden alkalommal, amikor empátiát éreztem magamban, eltöltött egy kicsit az az érzés is, hogy igen, éppen ezért nem vagyok olyan, mint ő.
Én képes vagyok ilyenre.
- Nem akarsz gitározni egy kicsit? - kérdezte Apa, miközben felrakta a lábát a dohányzóasztalra a szemeit pihentetve.
- Nem, most nem - válaszoltam őt nézve - Te?
- Ha ideadod.
Nem akadtam ki azon, hogy engem ugráltott, mert ránézésre is nagyon meggyötört és fáradt volt, úgyhogy komótosan felálltam a kanapéról és odahoztam neki a gitárját a nappali másik oldaláról.
Ahogy Apa kezébe került a gitárja, egyből elkezdte pengetni, én pedig a kanapé támlájának döntve a fejem, néztem őt, ahogy játszik.
A szívemben kislánynak éreztem magam, annak a kislánynak, akik ugyanilyen csodálattal nézte az apukáját, amikor gitározott.
Csak egy valakit ismerek, akivel kapcsolatban azt láttam, hogy a nyomába ér apukámnak. Elszorult a szívem, ahogy eszembe jutott.
- Mutathatok egy darabot? - kérdeztem Apától hirtelen.
- Mindent ismerek, amit te is.
- Nem, ezt nem fogod.
Apa kifejezéstelenül odaadta a gitárját, előre elkönyvelve, hogy úgy se lesz igazam.
Nagy erőt vettem magamon, majd elkezdtem játszani egy darabot, azt az egyetlent, amiért mostanában elő szoktam venni a gitáromat néha, ha van időm.

"- Ez nagyon szép volt - mondtam mosolyogva, a lábamat átkulcsolva, amikor vége lett a darabnak és ösztönösen megtapsikoltam egy kicsit - De tényleg. Mi a címe? Talán egyszer megpróbálom megtanulni, mert nagyon tetszett.
- Nincs címe - vont vállat lazán.
- Mármint...? - zavarodtam össze.
- Mi? Ezt te találtad ki? - pislogtam döbbenten.
- Aha."

Nem tudott nem ez a márciusi délután eszembe jutni a nappalijukból, az apukája gitárjával a kezében.
Csak Rá tudtam gondolni.
- Van mit javítanod a technikádon - jegyezte meg Apa a szokásos kritikus hangnemében, miután befejeztem a darabot, ő pedig lehunyt szemmel hallgatta, ahogy játszok.
Lehunyt szemmel is megmondta a hibáimat.
- Nem gitározok gyakran - adtam vissza neki a hangszerét.
Apa a gitárt visszakapva pengetett párat.
Nem lepett meg, hogy nem kérdezett rá a darabra, mert persze egyértelmű volt, hogy nem ismeri, soha nem vallotta volna be nekem magától.
- Egy barátom szerezte ezt a darabot - mondtam halkan, miközben éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet, hogy így hivatkoztam rá. Rá.
Semmi sem érződik igaznak az utóbbi időben.
Semmi nem olyan, mint ami valóban megtörténhetne.
- Egy barátod, vagy a barátod? - kérdezett vissza a gitárját pengetve, a szokásos érdektelen, kifejezéstelen hangnemében.
Elszomorodott szívvel válaszoltam.
- Nincsen barátom. Szóval egy barátom.
Apa mordult egyet az első mondatomra.
- Elfogyott a lovagod lelkesedése? - kérdezte dünnyögve.
- Nem, nem ezért nem vagyunk most együtt - védekeztem a pulcsim ujját szorongatva.
Apa nem kérdezett többet, pedig valamilyen érthetetlen okból kifolyólag szerettem volna.
Utolért a szokásos keserű érzés, ami mindig, valahányszor feljön ez a téma, de most valamiért jól esett volna, ha addig faggatott volna róla, amíg el nem sírom magam.
Eltelt egy, másfél, talán két perc is, mire a gitározásba merülésből kicsit kizökkenve megszólalt újra, ugyanabban a beszédstílusban.
Megtanultam, hogy Apánál a tartalmat kell figyelni, mert a hangszíne soha nem fog annyi érzést tartalmazni, amit szeretnék hallani, maximum dühöt.
Bár mostanában még olyan igazán tombolóan dühösnek lenni is erőtlen. Eltűnt belőle az az erő, ami korábban tornádókat tudott csinálni a haragjából.
- Most? - furcsállta a válaszomat, a "most" szót kiemelve a "nem ezért nem vagyunk most együtt" mondatomból.
- Most semmiképpen nem vagyunk - válaszoltam halkan, a lábaimat összekulcsolva magam előtt.
- Mi az, hogy "most"? Igen vagy nem?
- Nem - egyértelműsítettem fájó szívvel.
Csak reménykedem.
Nem akarom elengedni ezt.
Ebben Apa nem igazán segített, könyörtelenül törte le az önhitegetésből épített szárnyaimat, ezzel egyszerre viszont tompított egy szilánkot a szívemben azzal, hogy legalább kérdezett erről bármit, akármennyire érzéstelen volt is.
- Olyan, mint az apja - jegyezte meg Apa rosszindulatúan, miközben tovább próbálgatott pár dallamot a gitárján - Az is ilyen.
- Tényleg olyan - értettem egyet, de lejött a hangomból, hogy én ezt nem negatívumként mondom.
- Hagyd azt a családot - közölte Apa.
- Mostanában kevesebbet vagyok ott. De nem szeretném hagyni őket.
- Te tudod - vont vállat.
- Sokat köszönhetek nekik. És Lili a legjobb barátnőm.
Erre nem válaszolt, csak pengetett tovább. Apa tud beszélgetni gitározás közben, ilyenkor a gitározás csak amolyan melléktevékenység, mint másoknak a lábrugózás, a tollpörgetés vagy a karkötőigazgatás.
Csak általában nem akar.
Nem szólaltam meg, a gondolataimba mélyedtem, mint ő is.
Valamiért tudom, hogy ha Szaszával ugyanúgy lennénk, mint az első hónapokban, most nem lennék itt.
Percek elteltével Apa szólalt meg előbb.
- Mi érdekel egyáltalán abban az emberben ennyire?
Meglepetten néztem rá. Akármennyire is megvetően tette fel ezt a kérdést, nem számítottam rá. A kérdése igazából nem volt megvető, csak nem engedte meg magának azt, hogy ne ilyen stílusban tegye fel, de én már ismerem, hogy mit minek szán, éppen ezért lepett meg, hogy érdeklődött.
Pár pillanat elteltével igyekeztem kontrollált érzelmekkel válaszolni neki, mégis őszintén.
Még hónapokkal ezelőtt, amikor januárban elhagyott minket, megfogadtam magamnak, hogy akármit kell mondanom neki a jövőben, mostantól minden szavam őszinte lesz.
Eleget hazudtam már neki azért, mert tartottam a reakcióitól és az ő érdekeit helyeztem az enyéim elé, vagy éppen a vészhelyzeteket próbáltam megelőzni. Megteszem magamnak azt a szívességet, hogy nem törődök ilyenekkel többet.
Most is őszinte voltam, akármennyire nehéz volt.
- Hogy szeretem őt.
Apának egy mosoly jelent meg az arcán, de közel se volt jókedvű mosoly, inkább éreztem szánónak és ezért lekezelőnek is.
- Majd rájössz.
Ez a mondat szíven ütött. Megkérdőjelezte azt, amiben én hinni akartam.
- Soha nem voltam még olyan boldog, mint Szaszával - válaszoltam halkan, a tekintetét kerülve - Rengeteget köszönhetek neki. És rengeteg mindent láttam, meg éreztem vele, amit előtte nem, és éreznem kellett.
Apa biccentett egyet, majd enyhén szkeptikusan visszakérdezett.
- És, hol van most?
Pont olyan stílusban, ami mindent, amit elmondtam, megkérdőjelez és gyerekes naivitásnak titulál.
Ez fájt.
- Most nem akar megvédeni tőlem? - kérdezett újra, éllel a hangjában, miközben a gitárját nézte, amin tovább pengetett.
- Meg kellene védeni tőled? - kérdeztem vissza elfojtva a belül sikítóan zokogó érzéseimet.
- Úgy nézek ki, mint akitől meg kell védeni, Regina?
Ránéztem Apára, aki közben továbbra se engem nézett.
Furcsamód tényleg nem nézett ki úgy. Eltűnt belőle, a kisugárzásából az a valami, ami miatt félelmetes volt. Hamarabb tűnt támogatásra szorulónak, mint annak a kontrollálhatatlan agresszornak, aki régen volt.
Csak az akarata erős. Minden más erő elfogyott belőle. A balesete és az egészségügyi állapota leszívta és megtörte őt.
- Nem rossz a viszony közöttünk Szaszával. Én se neheztelek rá - mondtam - Nem úgy váltunk el.
- Mi most ő, egyetemista?
- Igen, idén lett az - válaszoltam a tekintetemet az egymást morzsoló ujjaimon tartva.
- Gondoltam. Akkor csak megunt.
Ez tört egyet a szívemen. Apa ilyenkor tényleg mindig azt mondja, amit gondol, tehát ezt gondolja.
Szinte semmit nem tud a kapcsolatunkról, mégis ütött, hogy ő így gondolja.
- Miért mondod ezt? - jött ki belőlem ez a kérdés fájón.
- A barátnőcskéd, a családja, meg anyád talán szépítenek neked ezen. Most legalább hallasz valami igazat is.
Éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szememben, de miközben visszafojtottam azokat, a szememet megforgatva inkább csak elfordítottam a fejem.
- Neheztelsz rá, mert összevesztetek.
Talán lehet abban valami, hogy Lili például pozitívabban próbálja felfogni ezt az egészet, Apának viszont pont az ellenkezője áll érdekében.
- Tudod, hány emberrel vesztem már össze életemben? Meg se számolom inkább.
- Az apjával is összevesztél. Nem örültél neki, hogy Szaszával vagyok együtt.
- Kellett volna?
- Csak azt mondom, hogy te se lehetsz így teljesen őszinte.
- Voltam tizenkilenc éves egyetemista én is. És elszálltam a régi dolgoktól én is.
- Ez most nem segít, Apa - hajtottam a fejemet a térdeimre.
- Az önámítás se sokat. De azt gondolsz, amit akarsz.
- Így már nem igazán tudok azt gondolni, amit akarok.
- Nem azt kell gondolni, amit akarsz, hanem azt, ami van.
- De nem szeretném elfogadni azt, hogy ez van.
Apa lerakta a gitárját és miközben felállt a kanapéról, kifejezéstelenül válaszolt.
- Mondok egy tanácsot, Regina. Ha nem úgy akarsz gondolkodni, mint egy idealista, hat éves kislány, ne szűrd meg a negatívumokat, csak azért, mert nem akarod elhinni őket. De ezt a pszichológia szakodon biztosan megtanítják majd neked.
Az utolsó mondata szándékos volt, de már ki se akadtam rajta, mert az első két mondata kötött le.
Apa kiment az erkélyére, ahol rágyújtott, én pedig a gondolataimmal egyedül hagyva maradtam ott a kanapén.
Nem akarom elfogadni az álláspontját. Nem is tud semmit rólunk.
Nehéz volt meggyőzni magam erről, miközben belül előjött az a kislány-énem, aki mindenben szentül hitt az apukájának, és őt tartotta a világ legokosabb emberének, aki mindent tud, és amit mond, az biztos úgy van.
Nem lehet igaza.
Kettős érzések.
Csak akkor zökkentem ki a gondolataimból, amikor a mellettem lévő telefonom megrezzent egy kicsit. Anya írt.
"Mikor jössz? Elmenjek majd érted kocsival?"
Válaszoltam neki, hogy egyrészt nem tudom, de sokáig biztos nem maradok, másrészt pedig hagyja nyugodtan, most az idő is egészen szép, őszies, nem probléma hazajönnöm.
Ahogy visszaírtam, majd lezártam a Messenger-t a telefonomon, egy pillanatra megjelent bennem valami, ami bizonyos időközönként mindig, kivétel nélkül.
Írni akarok neki. Fel akarom hívni. Beszélni akarok vele, hallani a hangját, érezni azt, amit mindig éreztem a beszélgetéseink során.
Írjak neki, hogy hogy van? Hogy érzi magát? Milyen az egyetem? Milyen a magyar válogatottban lenni? Milyen a sok edzése, milyenek az új ismerősei, az ezer meg egy programja, milyenek a tanárai? Milyen volt az az egyetemi buli, amin pénteken volt? Olyan még minden, mint az első hetekben? Jobb, rosszabb...?
Olyan sokat gondolok rá, és néha én is megválaszolok neki kérdéseket gondolatban, mint ha ő tenné fel nekem őket. A fejemben elmesélem neki, hogy milyen érzés az országos tánccsapatban lenni és készülni arra sok-sok fellépésre, milyen a legújabb szólóprojektem, a páros edzéseink Lilivel, hogy mennyire szeretem a magyar faktokat, hogy a biosz fakton összebarátkoztam egy lánnyal, vagy hogy már megvolt az első keringőpróba a 12/b-ben, amin ott voltam, mert az egyik fiúnak nem jutott pár az osztályából és megkért az osztályfőnöke, hogy ugorjak be, mert biztos nem lesz kihívás a tánctudásom miatt. Pontosan el tudom képzelni, hogyan kérdezne ezekre rá, vagy hogy hogyan tudná feltenni azt a kérdést nekem, hogy "hogy vagy?".
Amikor elszomorodok rá gondolva, amikor hiányzik, vagy amikor elhullatok érte egy-egy könnyet, a fejemben mindig felidézem magamban, hogy hogyan vigasztalna meg, vagy hogyan mondaná azt, hogy ne legyek szomorú miatta.
Kinéztem az ablakon, a borongós, őszi égre újra.
A természet se tud mit tenni az ősz változásaival szemben, hogy elkerülje a telet.
Mi se tudtunk.

Amikor zenét hallgatva hazafelé sétáltam, időközben megállt a zene a fülemben, mert valaki hívott, úgyhogy elővettem a telefonom.
- Szia Márk - vettem fel a telefont.
- Helló, Redzs - köszönt vissza a szokásos becenevemen, ami egy picit most is akaratlanul megmosolyogtatott - Jövő szombaton vagy?
- Valószínűleg, miért? - kérdeztem.
- Lesz hb-m, gyere.
A meghívása jól esett, de ugyanekkor kellemetlenül összeszorítottam az ajkaimat, hogy milyen formában kérdezzek vissza vagy utasítsam el, ha egy bizonyos kérdésre igennel válaszol.
Nem biztos, hogy készen állok arra, hogy együtt bulizzunk.
- Lehet előtte két kérdésem? - kérdeztem aztán, megtorpanva a járdán, kínosan beletúrva a hajamba.
- Nyomjad.
- Először is, hogy milyen környezetben vagy most.
- Szasza mellett vagyok és ki vagy hangosítva.
Erre megállt a szívem egy pillanatra.
- Oké, akkor... - blokkoltam le - Akkor semmi - szabadkoztam zavartan.
Márk felröhögött.
- Szivatlak csak. Hazafele sétálok egyedül.
- Nem hiszek neked - nevettem a zavartól elvörösödve.
- Nem hallod, hogy sétálok?
- Nem.
- Keressek valami kutyát az egyik háznál, hogy beleugasson a telefonba?
- Most elment ott egy busz, ugye? - következtettem a hangok alapján.
- Aha.
- Jó, oké - győzödtem meg.
- Na, nyomd a második kérdésedet.
Kínosan megdörzsöltem az arcom, majd megszólaltam.
- Gondolom, ott lesz Szasza a bulidon.
- Nyilván ott lesz. De ha ezért nem jössz el, beköplek neki.
- Nem érzem magam késznek rá.
- De nem úgy volt, hogy jóban vagytok? Nem is vesztetek össze, meg semmi - értetlenkedett Márk.
- Tudom, csak... - kerestem a szavakat - És köszi a meghívást, Márk, csak ez most tényleg nem megy.
- Szasza azt mondta, hogy neki nem gáz, ha meghívlak.
Erre először nem tudtam válaszolni.
- Nem lesz gáz, Redzs - nyugtatott meg Márk - Oké lesz. Jó, vágom, szünetet tartotok, meg minden, de olyanokkal leszel körülvéve, akik jófejek és szintén vágják, hogy mi van. Különben is, elhozom Flórát.
- Ki az a Flóra?
- Vele randizok most.
- Múlt héten még valami Julcsi volt - pislogtam.
- Ja, nem, vele csak a TF-es bulin dumáltam, de semmi komoly.
- És Flórát honnan ismered?
- Gólyatáborból. Amúgy Alízt is meghívtam - dobta be az aduászt Márk.
Márk és Alíz többször is beszélgettek a nyáron üzenetben, Márk érdeklődött Alízról, hogy "mizu van vele", meg egyszer Alíz a lelki támogatásommal ugyanúgy ráírt Márkra, hogy milyen a nyara, illetve kiderült, hogy valami online játékot mindketten szeretnek játszani, úgyhogy többször is játszottak egymás ellen, amiből párszor hívásoztak is közben. Aranyos barátság alakult ki közöttük.
Ekkor végülis Márk már megvett, és nem tudtam nemet mondani, de azért kicsit még vívódtam magamban.
- Jó, van még egy harmadik kérdésem - mondtam.
- Szasza nem hoz senkit - válaszolta meg előre a fel se tett kérdésemet, mire meglepetten elnevettem magam, hogy fején találta a szöget - Ismerlek, Redzs.
- De úgy érted, hogy nem hoz senkit, hogy tudna kit, csak nem hozza el, vagy nincs is kit elhoznia?
- Nincs kit tudtommal. Oké, azt nem tudom, hogy bulikban mit csinál, nem mondott semmi olyat, de nem jött össze senkivel, vagy mit tudom én, mire gondolsz.
- Szóval akkor nincs senki olyan a képben?
- Mondom, hogy nekem nem mondott senkit. Nyugi már. Három hete nem vagytok csak együtt, nem gondolod.
Még annyi se, mégis ezer évnek érződik.
Őszintén, Szasza az a srác, akinek túlzás nélkül akad minden ujjára minimum hat lány, főleg most, hogy új közösségben, társaságokban van az egyetemen, mindezt úgy, hogy ehhez meg se kell erőltetnie magát, ha minimális energiát fektetne bele, ez a szám még tovább hatványozódna, és nem olyan, aki az egyedüllétet választaná. Szaszának csak akkor nincs senkije, ha nem is akar.
Januárban is elég hamar képbe került Hanga, és ő is csak egy volt az ezer opciója közül.
- Aham - hagytam rá az ajkamba harapva.
- Oké, amúgy erről úgy is dumálni akartam veled - kapott rá Márk - Most már nem hagylak békén a témával. Mi volt ez egyáltalán?
A kérdésére inkább csak sóhajtva leültem a mellettem lévő padra, majd nehezen válaszoltam neki.
- Szaszával nem beszéltetek róla? - kérdeztem vissza.
- De, csak az érdekel, hogy veled mi van. Mármint, ezzel kapcsolatban. Nem adom át, nyugi, csak téged még nem is hallottalak erről.
- Rengeteg minden zajlik mindkettőnk életében. Időnk se volt egymásra, neki bejött az egyetem, meg a válogatott, nekem is a válogatott, meg a suli az érettségikkel, a faktjaimmal, próbákkal, edzésekkel, fellépésekkel, ő otthon is alig van, nekem magamra sincs időm, nem fért bele egyszerűen - vallottam be - Szeptember végefelé már lejött, hogy ez nem megy egyszerre. Nem működött.
- Ja, Szasza is ezt mondta. De nem kamuztok?
- Miért kamuznánk? Vagy miben?
- Nem azért, csak ez nem valami indok csak, amire ráfogjátok ezt? Mármint, elhiszem, hogy így volt, csak kérdezem.
- Miért kérdezed ezt? - értetlenkedtem.
- Mert olyan rohadt fura ez. Meg random is. Nyáron még milyen jól elvoltatok, a hajózáson is.
- Nyáron még minden más volt - válaszoltam őszintén - Szeptembertől zúdult ránk ez a rengeteg minden.
- És akkor majd valamikor folytatjátok megint, vagy miért szünet? Vagy konkrétan szakítottatok, vagy nem, vagy mi van? - vesztette el a fonalat.
- Nem tudom, Márk. Tényleg nem tudom - sóhajtottam.
- Azért ez szar.
- Az - láttam be - De neki is vannak álmai, tervei, meg elképzelései, és nekem is, amitől egyikőnk se akarta visszafogni a másikat. Kiütötték egymást.
- Mire gondolsz az ő álmai alatt?
- Bekerült az építészetre, és épp világbajnokságra készül a válogatottal, meg EB-re a régi csapatával, új emberek között van, neki most fel kell fedeznie magát, bizonyítania kell és minden energiáját beletennie a céljaiba. Ezeket nagyon akarta már, és borzasztó hatással lenne rá, ha bármit elbukna azután, hogy sikerült idáig eljutnia.
- De jófej vagy - állapította meg Márk a hangját hallhatóan elmosolyodva - Komolyan.
Ezen vegyes érzelmekkel magamban, én is elmosolyodtam.
Félre tudom tenni a saját érdekeimet, ha arra gondolok, hogy neki most ez az ideje a ragyogásra. Jó úton jár az álmai felé, és ez egy picit mindig könnyít a szívemen. Még ha nem is tudok részt venni benne, nagyon örülni fogok és nagyon büszke leszek, ha el fogja érni őket, és tudom, hogy menni fog neki.
- És a te álmaiddal mi van? - kérdezte Márk megfordítva a dolgot.
- Én is most azokat csinálom, amiket szeretek - mondtam őszintén - Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy bekerültem a válogatott tánccsapatba, és nagyon szeretném a legjobbat nyújtani magamból.
- De jó amúgy?
- Igen, az. Jó érzés, hogy nem csak, hogy visszatértem a tánchoz, magasabbra jutottam, mint valaha - vallottam be - Szóval tényleg szeretnék megfelelni. Meg ugye közben csinálom a sulis tánccsapatot is, Lilivel a párosat, meg a szólót is... sőt, most még egy végzőshöz be is táncolok.
- Ja, tudom, azzal az olasz gyerekkel, vagy kivel.
- Filippel - nevettem el magam.
Filipp (a rendes neve Filippo, csak mindenki Filipp-nek rövidíti) félig olasz, félig magyar, mindkettőt anyanyelvi szinten beszéli, és egy darabig cserediákként Olaszországban tanult, idén jött vissza ide, és kicsit kiesett az osztályközösségéből, emiatt nem volt párja. Nem az a tipikus, maffiózó külsejű olasz férfi, sötét hajjal és barna bőrrel, hanem vörösesszőke, világos bőrű, az átlagnál kicsit alacsonyabb és vékony, de egyébként nagyon kedves.
- Kajak, Filipp - ugrott be neki.
- Ezt honnan tudod egyébként?
- Lili mondta. Meg Szasza is.
Ezen elcsodálkoztam, de nem kérdeztem rá, hogy ez azelőtt vagy azután történt, hogy külön mentünk volna.
- De akkor jól elvagy most azért - szólalt meg Márk újra.
- Persze, sok minden van mostanában - válaszoltam a pulcsim ujját igazgatva.
- Akkor ez jó?
- Igen... igen - erősítettem meg egy pillanatra elbizonytalanodva - Mindent csinálok, amit szeretek, meg amit szerettem volna. Meg minden nap azt érzem, hogy tudok tenni a céljaimért.
- Örülök neked, Redzs.
- Köszi - mosolyodtam el.

Nem kaphatunk meg mindent egyszerre, ugye?

[Egy hónappal ezelőtt]
Ma napközben nem tudtam felvenni a telefont, amikor Szasza hívott, mert még tartott a három órás edzésem a válogatottal, így onnan hazafelé hívtam vissza, de akkor meg ő nem tudta felvenni, mert neki volt edzése, szóval végül este tízkor értük el egymást, amikor az én agyam már túl fáradt volt a biosztanulástól, és ő is hazaesett.
A telefonálásunk közben annyira álmos voltam, hogy az ágyamon feküdve hallgattam, lehunyt szemmel, kihangosítva, de a lámpát nem mertem lekapcsolni, nehogy belealudjak az utóbbi két napon először összehozott telefonbeszélgetésünkbe. Így is maximum fél órát beszéltünk csak, mert egyrészt ébren se bírtam, másrészt meg időben le kellett feküdnöm aludni.
- Képzeld - meséltem neki, miközben átfordultam az ágyon - Felkértek táncolni az idei szalagavatóra.
- Oké, név, lakcím, megölöm - közölte Szasza egyből, mire felnevettem.
- Jó, igazából nem a fiú kért fel, hanem az ofője - mentettem a helyzetet nevetve - Nem volt párja, mert cserediák volt és kiesett a közösségből, amíg Olaszországban tanult. Azért engem kértek meg, mert én tudok táncolni.
- Ja, ahhoz a háromféle lépéshez a keringőben tényleg tíz éves tánctapasztalat kell - röhögte el magát.
- Igazából azért vállaltam el, mert egyrészt kapok érte közösségi órákat, másrészt néhány órát ellóghatok, harmadrészt pedig nem akartam bunkó lenni.
- Vágom, hülyülök - mosolygott a hangján hallhatóan - Kivel táncolsz?
- Filippo. A vezetéknevét még nem tudtam megjegyezni.
- Mi? - akadt meg a néven röhögve.
- Mondom, hogy cserediák volt. Félig olasz - nevettem - Filippnek becézik. De nem úgy néz ki, mint egy olasz.
- Ezzel most azt mondtad gyakorlatilag, hogy ne aggódjak, nem egy olasz csődörrel fogsz keringőzni? - kérdezte szórakozottan.
- Én a leendő közösségi óráimmal táncolok, nem Filippel - védekeztem nevetve.
- Aha - röhögött - Csak hogy tudd. 21-ben az EB-n az angoloknak szurkoltam.
A poénján hangosan felnevettem, ami szerintem a késő esti időpontban a társasház összes pontján hallható volt.
- Kár. Én az olaszoknak - vigyorogtam.
- Na, megvan a közös témátok akkor - mondta egy mosollyal a hangjában.
- Még el se kezdődtek a próbák. Mármint, én csak október elején csatlakozom, mert Filipp is akkor fog.
- Beszéltél már vele egyáltalán?
- Egyszer, az ofője jelenlétében, amikor összeismertetett minket egy szünetben. Kedves volt egyébként.
- Még jó hogy. Kihúzod a szarból.
- Mármint, úgy értem, hogy kedves típusú embernek tűnik. Szóval nem csak velem, hanem általánosságban is ilyen kedves fiú. Nem egy Dávid, vagy egy Bálint.
- Én a végletekben verekedek, Regi. Amikor túl kedves, vagy amikor túl kevéssé kedves - közölte egyszerűen felvázolva, amit nevetve hallgattam - Van ez a két piros vonal, tudod. Na, aközött legyen veled mindenki kedves, azonkívül ugyanolyan módon intézek el mindenkit.
- Támogatlak ebben - mosolyogtam.
Egy pár pillanat után témát váltottam.
- Milyen lesz a heted? - érdeklődtem tőle.
- Hát, kapásból lesz vagy tizenkét edzésem.
- Ez csak a hoki?
- Ja, azonkívül valahogy beiktatom a kondikat a hetembe.
- És az egyetem hogy fér ebbe bele?
- Belefér, csak kábé az ágyam, a fürdő, meg néha a konyha a három hely, amit látogatok itthon. De ezt most úgy kérdezed, mint ha te nem ugyanezt csinálnád.
- Nem, mert én az íróasztalomat is egész gyakran látogatom itthon - dörzsöltem meg az arcom - Októberben nyelvvizsgázok.
- Angolból?
- Igen. Aztán novemberben töriből írunk kisérettségit, ami hat jegyet fog érni - meséltem fáradtan - Illetve a bioszfaktos tanárom benevezett biosz OKTV-re, hogy szokjam a nyomást és ezzel is készüljek a tavaszi érettségire. Nem kérdezett meg egyébként.
- Mikor lesz?
- Szintén novemberben. És nagyon ciki lesz, ha rosszul sikerül, szóval muszáj készülnöm rá.
- Oké, de nem a te döntésed volt, hogy mész-e, vagy sem.
- Tudom, csak nem akarok csalódást okozni. Meg év végén közepezni fogok, szóval tényleg nem árt, csak nagyon rosszkor van ez most. Olyan sok minden van most a suliban, nagyon bedurvultak a tanárok, most, hogy idén már szinte minden számítani fog a felvételiben. És ahova én akarok menni, az tipikusan olyan, ahol nagyon nem mindegy, hogy mi mennyit fog számítani.
- Ja, tizenegyedik. Ilyen.
- Ráadásul két különböző fellépésre és egy versenyre is készülök, meg ehhez még az edzések. De bocsi, nem akarok panaszkodni, mert neked keményebb.
- Nyugodtan, dehogy.
- Eredetileg azért hoztam fel ezt az egészet, hogy mikor tudnánk találkozni, de ezek alapján úgy tűnik, hogy ezen a héten se fog összejönni - húztam el a számat, ahogy végiggondoltam a napokat.
- Én is erre akartam kanyarítani a témát, ja - értett egyet Szasza, majd valószínűleg megnyitotta a naptárát a telefonjában.
- Ha nem fér bele sehova, mondd nyugodtan.
- De férjen már be valahova - gondolta át gondterhelten elsóhajtva magát - Melyik nap van a legkevesebb órád?
- Szerdán. Hét órám van.
- Aztakurva - röhögte el magát döbbenten, mármint, hogy ez a legkevesebb - Mikor van vége annak, fél három?
- Tizennégy negyven.
- Aha, az nem jó. Van olyan, hogy nincs első órád?
- Nincsen - válaszoltam lehangoltan, mert már előre éreztem, hogy mi lesz a konklúziónk a beszélgetésünkben - Meg a hétköznapok egyébként is nagyon zsúfoltak. De neked is.
- Ja, azok. Péntek este?
- Akkor tuti, hogy neked van programod.
- Figyelj, leszarom, kihagyok egy bulit, vagy elviszlek téged is oda, ha azon múlik, hogy látlak-e ezen a két héten egyáltalán.
- Köszi. De pénteken hattól fél kilencig válogatott edzésem van. Nem hagyhatom ki.
- Aha - tudatosította Szasza sóhajtva - Vágom, persze. A hétvége milyen neked?
- Szombat délelőtt van edzésem. Azonkívül itthon vagyok, csak tanulok, de ha neked valamikor jó, akkor elhalasztom és majd valamikor máskor megoldom. Valahogyan. Ne rajtam múljon.
- Vasárnap délután? Akkor már ne is tanulj.
- Jó, az jó lehet - adtam meg magam.
Persze akkorra is terveztem tanulni, de örültem, hogy legalább találtunk alkalmat a találkozásra, úgyhogy majd felkelek hétfőn korábban és reggel tanulom meg, ha maradna valami.
- Mit szólsz, ha csak átjössz? - kérdeztem tőle - Mármint, csak töltsünk minőségi időt.
- Ja, ha már a mennyiségi idő nem nagyon jött most össze.
Amennyire örültem, hogy lebeszéltünk egy találkozást, elszomorított, hogy erre még további hat napot kell várnom az előző hét után.
De legalább találkozunk. Próbálom a jó oldalát nézni a dolognak.
Egy pár másodpercig csend volt közöttünk, majd megszólaltam.
- Azért már hiányzol.
- Te is, Regi.
Az ajkamat harapdálva engedtem a fáradt szívemet hangosan megdobbanni erre.
- Csak be fog állni azért majd ez az egész, és jobban meg tudjuk oldani ezeket a dolgokat - mondtam reménykedve.
- Ja, persze. Ez az eleje most a kemény.
- Vasárnap majd mesélj, hogy milyen eddig az építészet - kértem meg - Tegnap megtaláltam a makettet egyébként, amit még tavaly csináltál nekem rajzórára. Még mindig menő.
Az emlék felhozására Szasza elnevette magát.
- Majd csinálok még neked menőbbeket.
- Alig várom - mosolyogtam.
Tényleg alig vártam.

Még mindig alig várom.