Szasza és apukám az ígéretükhöz hűen, hogy így fogalmazzak, megtűrték egymást, rám való tekintettel. Pedig egyikük sem az a konfliktuskerülő típus, akiket úgy kellene buzdítani, hogy hangot adjanak az ellenszenvüknek, vagy az legyen a szájukon, ami a szívükön is, olyannyira, hogy sokszor szinte már éreztem abból, ahogy a levegőben gyülemlett a feszültség, hogy valaki tenni fog egy olyan megjegyzést és egy másodperc múlva már ki is törik a balhé, de végül soha nem tört ki.
Persze ez nem jelentette azt, hogy nem láttam a barátom arcán azt az ellenszenvet apukám iránt, amikor nem felénk nézett, és nem éreztem rajta egész végig, hogy vibrál benne a kontrollált utálat, vagy hogy amikor például Szasza kiment rágyújtani az erkélyre, hogy levezesse a feszültséget, én pedig elmosogattam magam után a konyhában, Apa nem ezzel a mondattal nyitott volna nekem egyből:
- Na, látom, eddig tartott a nagy különlét - jegyezte meg a kapcsolatunkra értve, de éreztem rajta egy lehelletnyi rosszallást, a döntésemet bírálva.
- Hiba volt szakítanunk - válaszoltam Apának egyszerűen, mosogatás közben.
- Erről megoszlanak a vélemények.
Mivel háttal voltam neki, erre csak megforgattam a szemem.
- Biztos nem voltak elég jó nők az építészmérnökin - dünnyögte Apa, miközben a hűtőhöz lépett és kivett egy alkoholmentes sört magának, mire lehunyt szemekkel hangosan sóhajtottam egyet, hogy a tudomására adjam, hogy nem vagyok kíváncsi ezekre a gondolataira - Vagy csak már mind megvolt - tette hozzá, majd felbontotta a sörösdobozt.
- Miért mondod ezeket? - kérdeztem tőle őszintén, teljesen egyszerűen.
- Nem anyád vagyok, aki majd megerősíti benned a faszságokat, amikben hinni akartok. Én többre tartom a tényeket. Csak azok az emberek komolyan vehetőek, akik a tényekre támaszkodnak, nem rózsaszín ideákra, amiket bele akarnak látni a világba.
- De miért akarsz elbizonytalanítani a kapcsolatomban?
- Mert nekem nem érdekem beetetni téged hülyeségekkel. Épphogy az az érdekem, hogy a lányom ne legyen egy naiv, beetethető valaki. Tőlem tényeket hallasz.
- Az nem érdeked, hogy a lányoddal olyannal legyen, aki jól bánik vele?
- Ezzel a kérdéssel vissza is kanyarodhatunk a tények fontosságára.
Elzártam a csapot és megtöröltem a kezem az egyik kéztörlőben.
- Anya és én is több tényt tudunk a témában, mint te - válaszoltam neki egyszerűen - Ha csak néhány tényt tudsz és azokra támaszkodsz, az ugyanúgy csak egy perspektíva és nem objektíven ítélkezel valami felett.
Apa beleivott a kezében lévő sörbe, majd erre csak biccentett egyet.
- Ez legalább egy értelmes gondolat.
- Köszönöm.
Eltelt pár másodperc, amíg végül felé fordultam és a konyhapultnak támaszkodva erőt véve magamon, felhoztam egy témát.
- Tud rólam az a volt kolléganőd?
Apa eközben maga elé húzott egy zacskó dohányt, hogy cigarettákat tudjon tölteni magának.
- Miért ne tudna?
A kérdésére meglepődtem, de próbáltam kifejezéstelenül reagálni rá.
- Nem tudtam, hogy beszéltél-e neki rólam.
- Nem kellett - válaszolta Apa kifejezéstelenül - Anélkül is tudott rólad.
- Honnan? - értetlenkedtem.
- Ismertük egymást, amikor anyád terhes volt veled.
- Ismeri Anyát?
- Személyesen nem. De tudja, hogy ő a volt feleségem.
Erre bólintottam egy picit.
Eltelt még pár másodperc, majd mivel már éreztem magamban a bátorságot, folytattam a témát és tovább kérdeztem.
- Mennyit tud rólam?
Apa nem nézett rám, csak gépies rutinmozdulatokkal töltötte magának a cigarettákat, és néha bele-beleivott a rendes sörnek képzelt alkoholmentes fajtába.
- Nem akarlak letörni, de nem terveztem belefolyni a mi családi ügyeinkbe valakinek, akinek semmi köze hozzá.
Nyilván nem gondoltam, hogy elmesélné neki az elmúlt évek eseményeit, amiket mondjuk velem tett, vagy Anyával, ezért ez a válasz önmagában nem lepett meg.
- Ha a párod, akkor van köze hozzá.
- Az, hogy kivel milyen kapcsolatom van, nem egyenes következtetés arra, hogy mindenkinek mindenhez köze van. Neki nincs köze a mi családi dolgainkhoz, neked meg a kapcsolatomhoz vele. Tények, Regina.
Apa olyan kíméletlenül tud tárgyilagos lenni, hogy azt már tanítani kellene. Soha nem törte magát azon, hogy tapintatos legyen, mert szerinte nem neki kell lealacsonyodni azoknak az embereknek a szintjére, akik nem képesek túllendülni az érzelgésen és a tényeket nézni.
Kevés érzéketlenebb embert láttam nála a világon, konkrétan nullát, így meg elég nehéz vitatkozni vele akármiről is. Hezitálás nélkül gyalogol bele a másik lelkébe, ha úgy érzi, hogy objektíven igaza van, és ezzel az a baj, hogy ő mindig így érzi.
- Megismerhetem majd? - kérdeztem tőle, bátran feszegetve azt a bizonyos húrt.
- Miért akarnád megismerni?
- Mert érdekel.
- Semmi közötök egymáshoz.
- Attól még érdekel. Anya párját is alig vártam, hogy megismerjem.
Apa elröhögte magát.
- Arról a szentimentális, lágy agyú birkáról ne beszéljünk.
- Nem jogos, hogy Zsoltot szidod, mert ő egy nagyon rendes ember - közöltem tényként.
- Biztos az, amikor éppen nem egy virágszedő kislányra emlékeztet ötvenéves férfi létére - jegyezte meg Apa tömény rosszindulattal a hangjában - Anyádban több a maszkulinitás, mint abban a szerencsétlenben. Ha a nyolcvanas évek katasztrofális, csöpögős popslágereire gondolok, mindig az a fazon jut eszembe, ahogy a zuhany alatt nyávogja őket.
- Összesen egy vagy két alkalommal beszéltél Zsolttal.
- Annyi pont elég volt.
- Nem érzem azt rajtad, mint aki most a tények mentén érvel - vágtam rá - Sőt, ez most kifejezetten szubjektív álláspont volt és köze sincs a valósághoz.
- Na - nézett rám Apa meglepetten - Ha másokkal is úgy vitatkozol, mint most velem, akkor legalább elégedett vagyok.
Kellemetlenül elnevetve magam, összefontam magam előtt a karjaimat és elfordítottam a fejem.
- Zsolt nagyon jól bánik Anyával - mondtam Apának végül, rá se nézve - Úgy, ahogy megérdemli.
És úgy, ahogy neki soha nem sikerült.
Megvetheti Zsoltot, gondolhatja azt, hogy ő sokkal okosabb és határozottabb nála, de épp ez az ironikus, hogy ennek ellenére mégis ég és föld, amennyivel jobb ember, jobb apa és jobb férj is lesz Zsolt, ha Anyával még komolyabb szintre lép a kapcsolatuk.
Apa megsiratta Anyát, Zsolt újra megtanította nevetni. Apa félelemben tartotta, Zsolt biztonságot nyújt neki. Apa bántotta, megalázta, meggyengítette, tönkretette az önbecsülését, Zsolt viszont úgy viszonyul hozzá, úgy bánik vele, úgy beszél vele, olyan szeretettel, gyengédséggel és tisztelettel, amiért minden nő összetenné a két kezét.
Akkor ki is a jobb ember?
Innentől kezdve meg annyira nem számítanak az olyan apróságok, hogy kinek milyen végzettsége van, mennyire okos, miben tehetséges, vagy hogy kiben hogy jelenik meg a férfi mivolta, határozottságban és dominanciában, vagy törődésben és biztonságban. Az számít, hogy ki milyen ember, amiben Zsolt minden szempontból lekörözi Apát, és erre Anya a legjobb bizonyíték, már első ránézésre is.
És szerintem ezt valahol, mélyen Apa is tudja.
- Igen? - kérdezett vissza Apa szkeptikusan, elvből nem elfogadva, amit mondtam neki.
- Januárban lesz egy éve, hogy tart a kapcsolatuk. Zsolt egyszer se bántotta még meg Anyát - válaszoltam őszintén - Vagy soha nem tette boldogtalanná. Arról se tudok, hogy veszekedtek volna.
Apa lenézően elröhögte magát.
- Egy év még semmi. Majd húsz év múlva leszek kíváncsi.
Megjelent bennem az az érzés, hogy tulajdonképpen én alig beszéltem életemben a szüleimmel a kapcsolatukról, pedig nem gondoltam, hogy ennek valaha a hiányát fogom érezni, főleg Apa szemszögéből nem.
- Te egy év után már megkérted a kezét - jegyeztem meg.
- Mert akkor ezt még én se tudtam - válaszolta Apa egyszerűen, a vállát megvonva.
Túlságosan érdekelt ez a beszélgetés, és nem tudtam kiszállni belőle, úgyhogy tovább kérdeztem.
- Hibának tartod ezt?
Apa rám se nézve visszakérdezett.
- Hogy egy év után eljegyeztem anyádat?
- Igen.
Nem sokat habozott a válasszal.
- Az volt.
Na, igen. Apa vagy kegyetlenül hazug, vagy kegyetlenül őszinte.
Nem mondom, hogy nem fájt a válasza.
- Anyának akkor halt meg az anyukája rákban - emlékeztettem.
- Tudok róla. Én húztam ki a gyászból - mondta Apa - Végig vele voltam. Ha azt hiszed, hogy anyád miattam volt mélyen a házasságunkban, akkor csak mondom, hogy te nem láttad azelőtt, hogy eljegyeztem volna.
Nem tudtam megállni, hogy ne reagáljak erre.
- Nem hinném, hogy segített rajta az, hogy aztán félreléptél egy kolléganőddel, miközben terhes volt velem - jegyeztem meg, ennyit megengedve magamnak.
- Nem tudsz semmit, Regina. És nem csak te nem tudsz mindent, hanem anyád se - tette hozzá határozottan - Rohadt sokat beleraktam ebbe a házasságba és dobtam el érte, csak én nem kötöm ezt mindenkinek az orrára, akinek nincs köze hozzá. Nem csak anyádnak volt szar akkor.
- Ezért tartod hibának? Mert túl sokat áldoztál fel érte? - kérdeztem tőle - Vagy azért, mert benne maradtál miattam?
- Te talán tudnád azt mondani, hogy nem volt az egész egy kurva nagy hiba? - nézett rám, és nagyon szerettem volna látni valami érzelmet a szemében, ami megérinthetne, de most sem találtam - Volt egy feleségem, akitől elváltam, és most arra utalgatsz az új párjával kapcsolatban, hogy ő jobb nálam, meg anyádnak is végig mellette kellett volna lennie. Volt családom, betehettem a lábamat a saját szüleimhez, meg a rokonaimhoz, megvolt a lehetőségem arra, hogy külföldön dolgozzak rohadt magas pozícióban, kurva sok pénzért és a karrierem csúcsát érhettem volna el, volt örökségem, volt egy nagy házam, kocsim, beosztottjaim, barátaim, hobbijaim, ennek ellenére most ötvenkét éves vagyok, az elmúlt kibaszott másfél évben össze-vissza ingáztam az országban, meg az országon kívül, hogy valahol tudjak lakni, ha már a saját családom kirakott kétszer, tavasszal majdnem meghaltam a picsába, szarrá műtöttek, nyáron infarktusom volt, most meg egy lakásban lakok egyedül, itthonról dolgozom, gyógyszereket szedek és ennyi idősen nagyjából ez az összes, amim maradt. Ja, meg egy húsz évvel ezelőtti kolléganőm rakott krumplija. Rohadtul megérte, tényleg.
- Engem miért nem soroltál fel? - kérdeztem rá.
- Mert mit mondjak? - nézett fel Apa - Pár hónapja még ott tartottunk, hogy a saját lányom a fejemhez vágta, hogy nincs apja, meg kell védeni tőlem és kétszer is közölte velem, hogy nem akar látni és húzzak az életéből. És most ne kezdjünk bele ugyanabba a szar beszélgetésbe hatezredszerre is, ha lehet.
Keserűen elmosolyodva bólintottam egyet, miközben inkább rá se néztem.
- Mégis én vagyok most itt, Apa.
- Észrevettem.
- Mindenből csak én maradtam, amit most felsoroltál - érzékeltettem tovább.
- Nem kell emlékeztetned. Rájöttem magamtól is.
Széttártam a karjaimat.
Szívesen.
- Pedig azok alapján, amiket a fejemhez vágtál az utóbbi egy évben, nem sokat tettem volna rá még pár hónapja - mondta Apa őszintén, kifejezéstelenül.
- Én se.
Ezen az egészen már annyira ki tudtam volna akadni, hogy lassan ott tartottam, hogy inkább ki se akadok, mert semmi értelme.
Legalább én nem vagyok olyan, mint ő.
És nem azért vagyok itt, mert ne lenne minden aktuális még bennem, amiket akkor mondtam neki, vagy ne emlékeznék rá, hanem azért, mert szeretném magam mögött hagyni őket, ha már esélyem nyílt rá.
Apa erre nem válaszolt, csak pár másodperc múlva témát váltott, részben visszanyúlva a beszélgetésben.
- Zsoltra visszatérve... - hozta vissza a témát - A barátoddal több nézeteltérésem volt és minden percben össze tudnék veszni vele, de őt mégis többre tartom.
- Zsoltnál? - értelmeztem.
- Fényévekkel. A barátodban annyit mindenképpen értékelek, hogy két lábbal áll a földön. Legalább határozott és nem érzelgi el a döntéseit, hanem tényekkel kommunikál, ami komolyan vehető. Ilyen emberrel lehet beszélni.
- Pedig azt hittem, pont ezt tudnád megkritizálni benne.
- Azt senkiben nem kritizálom meg, ha komolyan vehető vitapartner. Az álláspontját és a stílusát kritizálom, mert harminchárom évvel idősebb vagyok nála és egy kicsivel többet láttam a világból. Zsolttal veszekedni viszont egy időpocsékolás.
- Mi ez az utálat Zsolt iránt? - kérdeztem már rá fáradtan, mert alaptalan dolgokkal vagdalózott, csak azért, mert valamivel bele akart kötni és le akarta húzni.
- Hogy annak az embernek baja van velem, de nem áll elém - hőbörgött Apa - A barátodban legalább volt annyi, hogy vállalja a konfliktust, kimondja, hogy minek tart és nekem jött volna. Az a férfi, aki nem meri felvállalni az ellenszenvét, az gyáva.
- Az a férfi viszont, aki minden élethelyzetben az ellenszenvével törődik és a dühe a prioritás, nem törődve azzal, hogy a körülötte lévőkre ez milyen hatással lehet, az meg önző - vágtam rá gondolkodás nélkül - És egy agresszor.
Ahogy ezt kimondtam, mindketten meghallottuk, hogy nyílik az erkélyajtó, és Szasza ekkor jött vissza az erkélyről, úgyhogy ezzel le is zárult a téma kettőnk között.
- Van valami teád itthon? - kérdeztem Apától, ezzel egyértelművé téve neki, hogy hajlandó vagyok továbblendülni a témánkon.
- Nézd meg, nem tudom - vont vállat Apa - Én nem vettem magamnak teát, elhiheted. De Éva lehet, hogy hozott.
Szóval Éva.
Találtam is egy kis dobozzal, amiben mindenféle gyógyteák voltak, amikhez Apa soha nem fog nyúlni, így bűntudat nélkül vettem ki egy teafiltert és raktam fel vizet forralni.
- Na, feltaláltad magad? - kérdezte Szasza halványan elmosolyodva, ahogy odajött hozzám, mire a jelenlététől megkönnyebbült szívvel felé fordítottam a fejem és visszamosolyogtam rá.
Kint dohányzott, de aztán bedobott egy rágót, így a mentol illatát éreztem rajta, amit nagyon szeretek.
- Gondolom, te nem kérsz.
- Jól gondolod - nézte meg a teafilterem papírját Szasza.
- Pedig rádférne egy kamilla - mosolyogtam magam elé, ahogy a szekrényeket nyitogattam, hogy találjak egy bögrét.
- Aha - biccentett Szasza szórakozottan.
- Van valamilyen bögréd? - kérdeztem Apától, hátranézve rá.
- A cégtől kaptam a múlt héten, valahol ott kell lennie - válaszolta Apa, miközben végzett az ipari mennyiségű cigitöltéssel, úgyhogy elrakosgatta a cuccait.
Meg is találtam hamarosan a fura, céges bögrét, ami jó masszívnak nézett ki.
- Német cég - mondtam ki az elsőt, ami eszembe jutott a bögrét nézve, mire Szasza röhögött egyet.
Ő legalább értékelte a poénomat.
Érdekes egy délután volt.

- Na, ezen is túlvagyunk - mondta ki Szasza, ahogy kijöttünk a társasházból.
- Igen - sóhajtottam el magam, úgy az egésztől egyben - Mégegyszer köszi.
Szasza elengedte az ajtót, amin kijöttünk, hagyva becsukódni maga mögött, majd megállt, mire én is, vele szemben.
- Hogy vagy? - kérdezett rá arra, hogy hogyan érzem magam most, ezek után.
- Ne beszéljünk róla - válaszoltam őszintén, már csak nevetve egyet kellemetlenül ezen az egészen - Túl sok információt tudtam meg a kelleténél, és túl sok minden szóba jött, úgyhogy azt hiszem, most az tenné velem a legjobbat, ha most kicsit csak kikapcsolna az agyam. Ezekről legalábbis mindenképpen.
- Oké - ment bele Szasza teljesen természetesen - Éhes vagy most?
Ezen elgondolkodtam.
- Nem, a rakott krumplitól jól laktam - láttam be.
- Milyen volt? - kérdezte Szasza mosolyogva.
- Egész jó, de Anyáé ezerszer jobb - válaszoltam őszintén, gondolkodás nélkül - Kicsit sótlan volt.
Szasza derűsen biccentett egyet, én pedig felnevettem, mert ugyanarra gondoltunk.
Igazából titkon örültem, hogy rosszabb volt, mint Anyáé, és ezt is vártuk mindketten.
- Haza akarsz menni már? - érdeklődött Szasza.
- Még szeretnék veled lenni - néztem fel rá.
- Ja, ugyanez. Maradjunk itt, vagy lépjünk le? - pillantott körbe a szentendrei utcákon.
- Maradhatunk, ha már itt vagyunk.
- Ha már itt vagyunk - mosolygott rám, csak mert ugyanezt mondtam akkor is, mielőtt felmentünk volna Apához.
- Mármint... - nevettem el magam - Még jó is, hogy itt vagyunk. Végülis itt nőttem fel - gondoltam bele - Sok rossz dolog történt velem itt, sok a rossz emlékem, de Apával is ugyanúgy. Szóval ha már azokat próbálom elengedni, tennék egy próbát ezzel a hellyel is, amihez jó új emlékek kellenek. Egy már van, februárból - néztem rá mosolyogva - Sőt, kettő. Mindegyik veled. Készen állok egy harmadikra.
- Akkor az se zavar, ha összefutunk valakivel?
- Teljesen mindegy. Veled vagyok - vontam vállat kedvesen nézve rá.
Szasza mosolyogva nézett rám, majd hozzám lépett, a fejem hátuljára tette a kezét, és megpuszilt.
- Csak hogy tudd. Rohadt büszke vagyok rád.

Végül hagytuk a kocsit ott, ahová Szasza eredetileg parkolt, és egymás kezét megfogva elindultunk ketten sétálni, céltalanul, miközben egész végig beszélgettünk.
A Fő tér közelében lehettünk, amikor már picit hűvösnek éreztem az időjárást, és a kezem is fázott, úgyhogy megbeszéltük, hogy beülünk valami kávézóba.
- Tudok egy jó helyet - mondtam Szaszának - Szinte biztos, hogy összefutunk valakivel, de a hely jó.
- Majd úgy ülsz, hogy háttal legyél - válaszolta Szasza egy halvány mosollyal az arcán.
- Igen - bólogattam nevetve - A téren végigmegyünk és majd mondom, hogy melyik kis utcába kell bekanyarodni.
- Oké, vezess.
- Viszont, ha összefutunk valakivel, biztosan meg leszel nézve, mint a barátom, és holnapra már minimum a fél volt osztályom le fog stalkolni - jeleztem neki előre - Szóval, ha zavar, kereshetünk más opciót.
Szasza erre őszintén csak elröhögte magát.
- Jézusom, Regi, annyira leszarom, hogy ki mit csinál. Felőlem nézzenek, olyan kurvára nem érdekel - közölte szórakozottan, a világ természetességével - Téged feszélyez csak, ezért hoztam fel.
- Jó, igaz - láttam be elnevetve magam.
Érdekes, hogy Szasza az az ember, akiről mindenkinek van valamilyen véleménye, vagy imádják, vagy feszültek tőle, mert rá vetítik ki a saját magukkal való elégedetlenségüket, még azok is, akikről Szasza az se tudja, hogy kicsodák, mégsem láttam még embert, akit annyira ne érdekeljen vagy mozgasson meg mások véleménye, teljes lazasággal, természetességgel és önbizalommal, mint őt.
Szeretnék tanulni tőle.

Szentendrét mindig szépnek találtam. A szűk utcák, a régies épületek, a macskakövek, a fák, a Duna, a hajók, a házak, az ég, a szellő, minden annyira otthonos számomra, tele emlékekkel és nosztalgiával, ami egyből elragadott újra, most, hogy itt voltam.
Itt nőttem fel, minden ide kötött, az egész gyerekkorom, majd egyik hétről a másikra szakítottak ki innen. Most, hogy Szaszával itt sétáltam, tudatosult bennem, hogy bár ezt kevésszer mondom ki magamnak, de a többi esemény mellett ez is mély veszteség volt számomra, egy olyan seb, ami talán még mindig nem gyógyult be teljesen. Talán nem is foglalkozom ezzel a veszteségemmel eleget.
Hiányzik az otthonom. Mármint, az igazi otthonom, amit életem nagy részében annak érezhettem, és ahová tartozhattam.
Minden annyira ismerős volt, és annyira elfogott ez az érzés, pedig már több, mint egy éve nem élek itt, alig pár alkalommal jöttem csak ide, mégis, akárhova néztem, minden valahogy ugyanolyan volt és olyan mélyen volt bennem.
Miért ide születtem, amikor nem az lett a sorsom, hogy itt találjam meg a boldogságomat?
Mi értelme volt annak, hogy ide kössön minden, az egész gyerekkorom, és itt kezdjek el azzá válni, aki vagyok, ha végül azt kell megtanulnom, hogy hogyan hagyjam hátra mindezt?
Még nem vagyok elég ahhoz, hogy megértsem ezeket.

Amikor Szaszával beléptünk a kávézóba, egyből megcsapott az a kellemes, ismerős illat, a meleg levegő, és a halk, nyugodt zene. Régen ez volt az egyik kedvenc kávézóm, és olyan jó érzés volt újra itt lenni.
Ahogy a pulthoz léptünk és a pultos lány meglátott engem, meglepetten egyből felcsillantak a szemei és elmosolyodott. Tamarának hívják, és már régen is sokat pultozott itt.
- Szia Regi - köszönt nekem kedvesen.
- Szia - mosolyodtam el, majd Szaszával is köszöntek egymásnak.
- Úristen, de régen nem láttalak - jött ki Tamarából őszintén, ahogy rám nézett, és úgy éreztem rajta, hogy tényleg örült nekem - Elköltöztetek, vagy mit történt?
- Igen, Budára, még tavaly nyáron.
- Csodálkoztam is, mert Vikiék többször is voltak itt, de már annyi ideje nem láttalak velük.
- Nem vagyunk már túl jóban - vallottam be őszintén.
- Uhh. Sajnálom - húzta el a száját - De akkor sulit is váltottál kilencedik után?
- Igen, igen.
- És, szereted? - érdeklődött Tami kíváncsian.
- Örülök, hogy ott vagyok.
- De jó - mosolygott rám, majd észbekapott - Bocsi, közben a rendeléseteket is mondhatjátok nyugodtan - nevetett egyet magán, hogy egyébként miért vagyunk ott, meg állnak is mögöttünk mások - Csak úgy megörültem, hogy látlak.
Erre egy mosollyal válaszoltam, majd összenéztünk Szaszával, hogy ki mondja előbb.
Szasza halványan mosolyogva nézett rám, és azt éreztem rajta, hogy ez a mosoly az általa végighallgatott beszélgetésemnek is szól, ami kimondatlanul jól esett.
- Mit szeretnél? - kérdezte Szasza tőlem.
- Egy latte macchiato-t - válaszoltam félig Szaszának és félig Tamarának, akik közül az utóbbi eközben már írta is fel magának a rendelésemet.
- Akkor azt, meg egy szénsavas vizet szeretnénk - foglalta össze Szasza a pultos lánynak.
- Rendben. Valami mást? - kérdezett minket Tamara.
- Nem, én nem, köszönöm - mondtam.
- Valami süti? - nézett rám Szasza, mire ha már felhozta, ránéztem a sütikre is - Nyomd el a rakott krumplit - tette hozzá derűsen, mire felnevettem.
- Jó, akkor egy olyan málnásat szeretnék - adtam meg magam mosolyogva.
- Okés - szedte ki nekem Tamara a többi közül.
Szasza eközben a gödröcskéivel az arcán a felém eső kezével megsimította a derekamat hátulról, a tudtomra adva, hogy amúgy magában rajtam szórakozik, és azon, hogy úgy kell kihúzni belőlem, hogy mit szeretnék, mert tudom, hogy fizetni fog helyettem és ilyenkor mindig hülyén érzem, ha csak úgy rendelgetek mindent, ezzel egyszerre meg azt üzente nekem, hogy erre nincs szükség, azt kérek, amit akarok.
Olyan kedves velem.
- Foglaljatok helyet, hamarosan viszem - mondta nekünk Tamara mosolyogva, amikor már véglegesítettük, hogy csak ezeket szeretnénk.
- Rendben, köszi.

Ahogy elléptünk a pulttól, ki is szúrtam egy helyet a sarokban, elszeparáltan, ami tökéletes volt, és fogas is volt ott, úgyhogy oda felakasztottuk a kabátjainkat.
- Kint vagy bent? - kérdezte tőlem Szasza, mert az asztal belső részénél díványon lehetett ülni, a külsőn viszont széken, mindenkinek háttal.
- Nem tudom - bizonytalanodtam el.
- Regi. Akaratérvényesítés - biztatott Szasza derűsen nézve rám, mire elnevettem magam - Oké, akkor ülj be, aztán ha gondolod, helyet cserélünk.
- Jó - mentem bele.
Mivel meleg volt, levettem magamról a kardigánomat, így egy fekete garbó volt rajtam felül, amire egy olyan nyakláncom lógott rá, amit még Szasza vett nekem nyáron, a hajóút során, aznap, amikor este kiderült a felvételi eredménye is. Emiatt csak mégjobban szeretem ezt a láncot, mert nagyon jó emlékek kötnek hozzá.
Ezenkívül egyébként fekete harisnyában voltam, szoknyában, Converse-ben, a nagy hullámú hajamat kiengedve hordtam, a fülemben pedig egy lógós, különleges formájú acélfülbevaló lógott. A körmöm sötétbordó színűre volt festve, reggel sikerült a tusvonalam és talán a rúzsomból is maradt még rajtam valamennyi.
Szasza, most, hogy velem szemben ült, sehova nem mentünk, csak vártunk a rendelésünkre, és senki másra nem figyeltünk, csak egymásra, egy apró mosollyal az arcán nézett, majd megszólalt.
- Na jó, túl jól nézel ki, Regi, cseréljünk helyet - mondta poénból, a gödröcskéivel az arcán, mivel jelenleg én voltam szemben a kávézó vendégeivel - Miattad fogják szétjattolni ezt a kávézót.
Megilletődötten elnevetve magam, eltűrtem egy hajtincsemet, mire Szasza mosolyogva hátradőlt a székén, de a tekintetét továbbra se vette le rólam.
Biztos, hogy elpirultam a tekintetétől és a mosolyától, ahogy egymás szemébe néztünk, de ezzel egyszerre meg annyira megdobogtatta a szívem, hogy én se tudtam megszakítani ezt a pillanatot.
- Áhh - túrt a hajába Szasza elröhögve magát, teljesen készen attól, amit látott.
És engem látott, mert engem nézett.
- Mi az? - mosolyogtam vissza rá.
- Semmi, csak most éppen hálát adok az égnek miattad. Ne is foglalkozz vele - poénkodta el a végét a gödröcskéivel az arcán, de közben meg olyan szépen és gyengéden nézett rám, olyan gyönyörűen mosolyogva, hogy attól szinte felrobbantak a pillangóim a gyomromban.
Lehet, hogy fél évet jártunk már, és most megint együtt vagyunk, mégis annyira hihetetlen tud lenni még, hogy egy olyan ember, egy olyan srác, mint Szasza, pont engem szeret, a hibáimmal és a velem együtt járó ezer problémámmal együtt, amikor akárki mást is szerethetne, aki sokkal könnyebb eset, olyan családba született, mint ő, olyan körülmények közé, nem kell vele annyit törődni, annyiszor félretenni az érdekeit, minden annyival egyszerűbb lehetne és sokkal kevesebb áldozattal járna a részéről.
Annyira hihetetlen. Még csak meg se ismertem volna őt, ha nem úgy alakul az életem, ahogy végül alakult.
Hihetetlen, hogy hozzá szánt a sorsom, az a sorsom, ami félelmet keltett bennem a kötődések, a kapcsolatok iránt, majd végül ő maga tanított meg szeretni a szerelmet.
- Köszönöm - mondtam neki elpirulva, egy mosollyal az arcomon a fülem mögé tűrve a hajam.
- Elpirultál - állapította meg rólam mosolyogva.
- Mert ez most nagyon jól esett.
Szasza a gödröcskéivel az arcán nézett rám.
- Hát még nekem.

Miután Tamara kihozta Szasza vizét (Szasza nem kávézik), nekem meg a kávémat és a kicsi sütimet, nem sokkal később nyílt az ajtó.
- Ki jött meg? - kérdezte Szasza az arckifejezésemből leolvasva, miközben kiöntött a poharába az ásványvizéből.
- A régi legjobb barátnőim - válaszoltam meg röviden és tömören, és ennél többet nem is kellett mondanom, mert értette.
Akik kiutáltak, konkrétan. Közöttük például ott volt Viki, Bencének a gyerekkori barátja, aki összehozott régen minket, majd amikor Bencével szétmentünk, összebarátkozott Szonjával, azzal a lánnyal, akivel Bence megcsalt, aztán szép lassan az egész társaság Bence pártját kezdte fogni, Bencével karöltve kibeszélve a hátam mögött és innentől kezdve minden ment magától.
- Nagyon zavar - nyöszörögtem, miközben próbáltam úgy helyezkedni, hogy takarjam az arcom.
Egyszerűen csak elvonták a figyelmemet mindenről is, pedig Szaszára akartam figyelni, meg a randinkra.
- Helyet cseréljünk? - kérdezte Szasza nyugodtan.
- Neked nem baj?
- Miért lenne?
- És nem gáz, ha most, hogy megjöttek, hirtelen felállunk és helyet cserélünk? - bizonytalanodtam el.
- Miért, oda terveztél menni hozzájuk beszélgetni és megkérdezni, hogy mi a véleményük erről?
Oké, ez jogos.
Átgondoltam a dolgot, majd mivel akkor a lányok úgy is azzal voltak elfoglalva, hogy mit igyanak és nem néztek körbe, döntöttem.
- Jó, akkor cseréljünk - álltam fel, mire Szasza is, így én kerültem kívülre, ahol szerencsére nem voltak a látóteremben többet, mert háttal voltam nekik.
Ahogy már helyet cseréltünk, Szasza a lányok felé pillantott, hogy lássa, kikről van szó egyáltalán, majd elröhögte magát.
- Nem kommentálom - zárta rövidre a témát szórakozottan, majd beleivott a poharába.
- De, kommentáld, szeretném hallani.
Szasza erre derűsen elmosolyodott, majd lerakta a poharát és száz százalékos őszinteséggel összefoglalta a lényeget.
- Fényévekkel jobb vagy ennél, Regi.
- Mármint, ezt hogy érted?
- Úgy, hogy olyan tizennégy-tizenöt évesen nekem is volt pár ilyen csajom, és átlagosan egy hét után untam rájuk - közölte - Elárulom, hogy kábé nincs olyan normális csávó, akiknek ez lenne a type-ja, nekem se, csak tipikusan azok a lányok, akikkel pikkpakk összejössz, ha kell egy barátnő, a haverjaid előtt ránézésre nagyjából vállalható és itt ki is fulladtak az előnyök. Cserébe viszont semmi különleges vagy érdekes nincs benne, hallgatod a pletykákat, meg a kibeszélést nulla huszonnégyben olyan emberekről, akikről azt se tudod, hogy kicsodák és nem is érdekel, a normális, mély beszélgetéseket és programokat nagyjából engedheted el, ugyanazt a három érdektelen női témát járjátok végig folyamatosan, tízpercenként lekaparnád a falat a faszságaitól, rádakaszkodik még minimum három barátnője, akik ugyanolyan sötétek és irritálóak, sőt, legtöbbször még rosszabbak is, de jófejnek kell lenned velük, mert különben te vagy a red flag, és a csaj is pont ugyanannyira nem veszi komolyan az egészet, mint te, de ha valami nem tetszik neki, akkor egyből megy a hiszti, miközben az egész kapcsolat arról szól, hogy mindketten csak akartunk magunk mellé valakit, mert nem akartunk egyedül lenni, ami egy hétig jó, aztán rájössz, hogy ebből ennyi így nagyjából elég is volt.
- Mégis nekik van barátjuk mindig.
- Mert nem minden fiú növi ki ezt a szintet, vagy teszi azért ennél magasabbra a lécet. Vagy egó miatt, mert inkább ez, mint egyedül, vagy csak szimplán ők nem többek ennél a szintnél. Nem véletlen kezdtem úgy, hogy tizennégy-tizenöt évesen tartottam itt én is - jegyezte meg elröhögve magát - Nem állok neki megindokolni, hogy miért vagy ezerszer jobb, mint ők összeadva, külsőre-belsőre, mert akkor itt ülnénk egy darabig, úgyhogy csak fogadd el és szard le őket.
- Oké - mosolyodtam el.
Szasza annyira természetesen tud az egekig dicsérni, vagy kifejezni szavakkal az érzéseit.
Alulértékelt és kivételes képesség, azt hiszem.
Épp ezt beszéltük meg, amikor Viki a társaságból hangosan nevetett egyet a lányokkal való beszélgetése során, majd innentől kezdve valamiért indokolatlanul hangosan kezdtek el beszélni, vékony, ripacs és affektáló hangon, mire Szasza a szemeit lehunyva csak elröhögte magát, amivel mindent elmondott.
- Kirázott a hideg - jegyeztem meg a kávémat kavargatva.
- Ja, engem is. Meg az agyfasz.
Nevetve néztem rá, majd már nem bírtam ki és a lányok irányába pillantottam, hogy kik vannak itt pontosan, ebben a pillanatban viszont összetalálkozott a tekintetem az egyikükkel, mire visszapillantottam Szaszára.
- És most vettek észre téged - jelezte Szasza.
Egyértelműen hallottam, ahogy az egész lány társaság ekkor elhalkult, és éreztem, amint egy emberként néztek rám.
- Akkor háromra nézzünk vissza? - dobtam fel Szaszának viccből, mire Szasza elröhögte magát - Na jó, nem érdekel - jelentettem ki az önbizalmamat összeszedve, majd ha már ennyire néztek, odanéztem feléjük, látványosan észrevettem őket, aztán összenéztem Szaszával, aki egy bujkáló, gyönyörű mosollyal az arcán nézett vissza rám.
Ezzel le is tudtam az egészet, a tudomásukra adtam, hogy tudom, hogy ott vannak, csak egyszerűen nem érdekel, és ez hatott is, mert innentől kezdve már sokkal kevésbé volt feszélyező a helyzet.
- Ennyi - mondta Szasza egy büszke mosollyal az arcán.
- Tanulok tőled - láttam be nevetve, majd a helyzet letudásától megkönnyebbülten beleittam a kávémba.

Amikor sok-sok beszélgetés után elhagyni készültünk a kávézót (egyébként nagyon finom volt a süti és a kávé is), Szaszával felálltunk az asztaltól. A barátom leszedte a kabátomat a fogasomról, majd mögém lépve rámadta azt, amit magamban mosolyogva engedtem neki, a hajamat eltűrve, hogy egyszerűbb legyen, aztán összeszedtük a cuccainkat és a pulthoz mentünk, hogy fizessünk.
Persze eközben Vikiék minden diszkréciót mellőzve végignéztek minket, de ezt akkor már sokkal inkább élveztem, mint hogy feszélyezett volna, főleg, hogy tudtam, hogy Szaszát látva épp leesik az álluk.
- Készpénz vagy kártya? - kérdezte Tamara a pultnál fizetéskor.
- Kártya - mondta Szasza a telefonjával a kezében.
- Rendben, mindjárt érintheted, egy pillanat.
Ahogy Szasza fizetett, Tamara odaadta a blokkot, majd rámnézett.
- Örülök, hogy itt láttalak, Regi - mosolygott rám - Gyere többször, ha tudsz. Vikiék is biztos örülnének neki - tette hozzá suttogva, viccelődve, mire felnevettem - Csak veletek vannak elfoglalva, amióta leültek az asztalhoz. Szörnyen vicces innen kívülről.
- Nekem is - láttam be nevetve.
- Szép estét nektek a továbbiakban - mondta Tamara kettőnkre mosolyogva.
- Helló - köszönt el tőle Szasza a gödröcskéivel az arcán, a pulttól ellépve.
- Szia - intettem neki egy picit, majd Szasza kinyitotta nekem az ajtót, előreengedve, miközben hátulról hozzáért a derekamhoz, amit megköszöntem neki.

Amint kiértünk az őszi, koraesti levegőre, alig néhány lépést tettünk csak meg, amikor az egész benti jelenettől és attól, amit a régi barátnőim produkáltak, megálltam egy pillanatra és kitört belőlem egy őszinte, óriási nevetés.
Ahogy nevettem, Szasza derűsen mosolyogva nézett, majd azon, ahogy nevetek, ő is elröhögte magát.
- Ez valami eszméletlenül vicces volt - mondtam ki a nevetéstől feloldott hangulatban.
- Konkrétan - értett egyet Szasza röhögve.
- Köszi, hogy tartottad bennem a lelket és így éltem meg, mert ez így zseniális volt - nevettem el magam újra.
Szasza a gödröcskéivel az arcán nézett, majd felém tartotta a kezét, mire nevetve belecsaptam, ő pedig a pacsinkat követően el se engedte azt a kezemet, csak a vállára rakta a karom, miközben a másik kezével a derekamnál fogva magához húzott, felém lépett és a nevetésemet belém fojtva mosolyogva megcsókolt.
A csókja után egy pillanatra elváltak egymástól az ajkaink, jókedvűen egymás szemeibe néztünk, még egy utolsót nevettünk mindketten, majd ő mindkét karjaival átölelte a derekam, én pedig a tarkójánál összekulcsoltam a kezeimet és mosolyogva, hosszasan megcsókoltuk egymást, ráérősen és érzelmesen, újra és újra.
Eközben kint már sötétedett, enyhén fújt az őszi szél, a tér gyönyörűen ki volt világítva, ez az otthonos hely, ahonnan annyi emlékem van, most viszont csak Rá tudtam koncentrálni, számomra csak ő volt és én, mi ketten, egymás csókjába veszve.
Amikor egy picit elhajoltunk egymástól, Szasza a homlokát az enyémnek támasztotta, majd a gyönyörű, mosolygó tekintetét az enyémbe fúrva megsimította az arcom, én pedig megszólaltam.
- Szeretlek.
Láttam a tekintetén átsuhanni, hogy ezzel beelőztem, úgyhogy mosolyogva egy "bocsi"-félét üzentem neki a szememmel, mire elnevette magát, majd természetesen válaszolt.
- Én is téged, Kicsim.
Újra megcsókoltuk egymást, majd legközelebb én szólaltam meg megint.
- Szeretem, amikor "Kicsim"-nek hívsz - vallottam be neki őszintén, kedvesen ránézve, mire Szasza megsimította a derekam.
- Tudom. És én is - válaszolta egyszerűen -  Meg passzol is. Ez már három ok arra, hogy így hívjalak.
Mosolyogva néztem rá.
- Köszi, hogy adtál még egy szép emléket innen - mondtam neki mosolyogva - És egyébként azt is, hogy fizettél helyettem. Meg hogy eljöttél velem.
- Kábé hány alap dolgot akarsz még megköszönni? - kérdezett vissza a gödröcskéivel az arcán - Kivárom - tette hozzá, mire felnevettem.
- Nem tudom. Leginkább mindet.
- Tudod, az alap dolgoknak az a lényege, hogy nem kell megköszönni. Mivel alap.
Erre csak nevetve megvontam a vállam, hogy ez van, én ilyen vagyok, majd a vállára döntöttem a fejem és megöleltük egymást.

Nem tudja, hogy én pont azt szeretem benne, hogy neki minden alap, amiért én órákig hálálkodnék.

Miatta vagyok hálás a sorsomnak.