[Másfél hónappal ezelőtt]
- Oké, ezt megbeszéltük. Bocs, Regi, de mennem kell - zárta a témát rövidre Szasza, ahogy megnézte az időt a telefonján, majd felállt mellőlem az ágyról, mire elkerekedtek a szemeim, és széttárt karokkal néztem utána.
Fél éve vagyok a barátnője, és én tényleg azt hittem, hogy ő nem az az ember, aki inkább rámhagyna egy enyhén megbontott konfliktust, hogy ne menjen rá az energiája, mint hogy időt rááldozva kibontsa és a problémát kezelve kibogozza azt.
Azt hittem, hogy számít ez neki annyira, hogy ez lobogjon célként a szeme előtt. Korábban számított neki.
Korábban sokkal több mindent lett volna képes eldobni miattunk.
Mi változott meg azóta?
Ez az egész annyira mellkasba vágott, hogy először mondani se tudtam semmit, csak döbbenten néztem, ahogy felveszi a pulcsiját, hogy minél hamarabb elindulhasson innen, a telefonját pedig a zsebébe rakta.
Nem tudtam eldönteni, hogy nem érzi, hogy így nézek rá, vagy csak nem akarja érezni és ezért siet el ennyire.
Egy alig hallható, kínos nevetés hagyta el a számat, miközben elfordítottam a fejem. Ezt is - vagy nem hallotta, vagy nem is akarta hallani, csak szedte össze a cuccait, fél lábbal már odakint.
Talán immunissá tette rám az érzékszerveit, hogy ott járhasson a saját életében, ahol akar, de talán pont fordítva - az érzékszervei tették immunissá őt rám.
Nem értem, mi történik.
- Majd hívlak - mondta, miközben felkapta a slusszkulcsát az íróasztalomról, és rám se pillantott közben.
Értem, miért.
Ha rámnézett volna, fennállt volna a veszélye, hogy meg is lát.
Kinyitotta a szobám ajtaját, de mielőtt kiment volna, végül megállt és felém fordította a fejét, mert meg se szólaltam egy ideje.
Nehéz lett volna megszólalni azokkal a szívemet nyomó hegyekkel, amiket korábban még ő mozgatott meg értem, főleg, hogy csak erre tudtam gondolni.
Soha nem gondoltam volna, hogy erre fogok gondolni.
Szasza engem nézve elsóhajtotta magát, az indulása irányába pillantott, amerre már lett volna, majd visszanézett rám.
Mindennek ellenére valamiért azt kívántam, hogy bár ne vette volna észre rajtam, csak ment volna tovább, és bárcsak elfelejtett volna hívni is, hogy borzasztóan dühös lehessek rá, amiért én se keresem őt és addig nem beszélünk, amíg ő nem jön hozzám bocsánatot kérni, amit először el fogok utasítani a fergeteges dühömben, majd vághatok mindent bűntudat nélkül a fejéhez, miközben egyáltalán nem érdekel, hogy mikor hova kell mennie és mi zajlik az életében éppen.
De amint érzékelni próbált, egyből észrevette.
Hiába, nem véletlenül szerettem belé.
Csak éppen semmi nem ugyanolyan azóta már.
- Menned kell - szólaltam meg magam elé nézve, érezhetően keserű szájízzel.
Annyira érződött ezen a két szavamon is, hogy mi van bennem, hogy csoda, hogy nem tépett darabokra mindent a szobában, velünk együtt.
- Most dühös vagy? - kérdezett vissza Szasza egyszerűen.
Hitetlenül, idegesen felnevettem, majd ezzel én is felálltam az ágyamról, vele szemben megállva, két lépésre tőle.
- Szerinted? - tártam szét a karjaimat kiborulva.
Szasza elfogadva, hogy oké, nem ért véget a beszélgetésünk, egy apró biccentés kíséretében visszacsukta az ajtómat, majd ő is felém fordult, rámnézve, hogy akkor mondjam.
- Éppen most lépsz le a semmiből a veszekedésünk kellős közepén! - mutattam az ajtóm irányába.
- Mert oda kell érnem egészre, bocs, Regi, ez tényleg full személyes! - hitetlenkedett Szasza ironizálva.
- Ha nem kellene odaérned is pont így zártad volna le a veszekedésünket! Ezt csinálod mostanában! - mondtam ki összetörve - Minden alkalommal, amikor veszekedünk!
- Mert lehet, hogy csak nem akarok veszekedni veled - közölte széttárt karokkal.
- Nem veszekedni nem akarsz, csak energiát áldozni nem a konfliktusainkra! A kapcsolatunkra! - jött ki belőlem őszintén, miközben a sírógörcs kerülgetett - Ezért inkább tudomást se veszel a problémáinkról, csak sietsz tovább a saját életedben, amiből a kapcsolatunk egyre inkább szorul ki!
Erre Szasza rámnézett, a mondatomat követő másodperc pedig olyan hosszúnak érződött, ami alatt az összes létező irányból meg tudott hasadni a szívem.
Miért volt ennyire hideg?
Mikor dermedtünk meg így?
Szasza kínosan elröhögve magát, a hajába túrva elfordította a fejét, majd jópár fagyos pillanat múlva visszanézett rám.
- Ja, tényleg pont azért vagyok itt, mert nem akarok energiát áldozni rád, Regi.
A könnyeimet elfojtva inkább elkaptam a tekintetem, ő pedig folytatta.
- Volt ma összvissz másfél szabad órám alváson kívül, és itt vagyok, de ja, sajnálom rád az időt, meg az energiát, tökre leszarlak, tényleg - ironizált, csak tovább fokozva közöttünk a feszültséget - De amúgy ebből a másfél órából is az utolsó háromnegyed órában olyan feszült vagy, baszki, mint ha embert öltem volna, megkérdezem, hogy mi van, tagadod az egészet, hogy van valami, aztán a semmiből kirobban belőled, veszekedünk, a végén még igazat is adok neked, hogy oké, jogos, értem, hogy miért voltál kiakadva, most meg én vagyok az, aki leszarja a kapcsolatunkat, azért, mert oda kell érnem valahova! - röhögte el magát kellemetlenül, hitetlenül az egésztől.
- Bocsánat, hogy elcsesztem ezt a két órádat!
Szasza a karjait széttárva, feszülten nevetve egyet, kereste, hogy erre mégis mit mondhatna.
Ő se tudott mit mondani, én se tudtam mit mondani.
Nem mindig lehet mit mondani.
- Biztos, csak én vagyok túlérzékeny - fordítottam el a fejemet, majd fele olyan hangerővel hozzátettem - Egész életemben azt hallgattam, hogy az vagyok, nem lehet véletlen - mondtam magam elé nézve, összefont karokkal magam előtt.
Szasza elsóhajtva magát nézett utánam. Fizikailag még itt volt a szobámban, lélekben viszont kettészakadva, részben az ajtóm előtt, másik részben viszont már messze innen.
- Nem mondtam, hogy túlérzékeny vagy.
Feszülten elmosolyodtam.
Csak úgy kezel.
Ismerős valahonnan.
- Menned kell - ismételtem meg magam a tekintetét kerülve.
Szasza újra beletúrt a hajába.
- És mit csináljak, menjek, vagy mi?
- Oda kell érned, nem? - néztem rá.
- Oké, és érjek oda azért, hogy aztán én legyek az, aki nem tesz bele a kapcsolatunkba? - tárta szét a karjait, és éreztem rajta, hogy kettészakadt, hogy mind a két felének eleget tehessen - Akkor már inkább kibaszatom magam abból a csapatból.
Ettől már én éreztem magam rosszul, mert ha miattam nem ért volna oda, ahová kell, felelős lettem volna benne.
Pár másodperc után végül erőt vettem magamon és megszólaltam.
- Csak egy túlzás volt, amikor ezt mondtam - mondtam halkan, a szememet lesütve, mindent elfojtva magamban legalább erre a pár percre - Nyilván nem akarom, hogy ne érj oda. Menj, ha indulnod kell.
Szasza ellökte magát az ajtófélfától, aminek dőlt a vállával.
- Mikor érsz rá legközelebb?
Átgondoltam, majd kellemetlenül válaszoltam neki.
Szinte úgy érződött, hogy soha.
- Csütörtökön. De akkor meg te nem.
Szasza gondterhelten felsóhajtva megdörzsölte az arcát, ezzel belátva, hogy tényleg nem.
- Akkor gondolom, megint marad a vasárnap - szólaltam meg újra, halkan.
- Ja - látta be, de nem örült neki, hogy már megint itt kötöttünk ki, hogy csak és kizárólag a vasárnap jöhet szóba - De addig még megpróbálok kitalálni valamit, hátha át tudok valamit rendezni.
- Ne erőlködj. A gimiben sajnos ez még nem játszik - emlékeztettem kínosan, tekintve, hogy attól, hogy ő valamit átvariál, simán lehet, hogy nekem ugyanúgy nem lesz jó.
Szasza szó nélkül nézett, cikázó gondolatokkal a szemében, majd végül, elengedve a megoldást, kinyitotta maga mögött az ajtót újra, hogy elinduljon.
- Szia - köszöntem el tőle az ablakom irányába nézve, mintegy menekülőként.
Amelyik problémát nem látjuk, az nem létezik, ugye?
- Szia Regi.

Pedig létezik.
És lassan most már csak az létezik.

[Szasza szemszöge - másfél hónappal később/most]
Regi az ágyamon aludt. Fél évet jártam vele, és egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam napközben aludni. Ő nem olyan, mint mondjuk a húgom - a nappalok minden egyes pillanatát komfortosan kihasználja azzal, hogy korán kel, végigcsinálja a napot, és csak akkor dől le aludni este, ha már minden rendben, minden elsimult, nem kell agyalnia vagy aggódnia semmin és nyugodtan pihenhet.
Igazsásobbnak érezném az életet, ha több nyugodt, gondtalan pihenés jutott volna neki ahelyett, hogy másokat védett volna és másokat szolgált volna ki a saját lelki egészségével egész életében.
Amikor a barátnőm lett, megfogadtam, hogy nem fogok beállni abba a sorba, akik ezt tették vele. Minden alkalommal megverném saját magam, amikor az jut eszembe, hogy ezt kurvára nem sikerült kiviteleznem.
Mindenesetre most ledőlt valamikor koradélután, beszélgettünk, aztán nem voltam vele öt percet, mire pedig visszaértem hozzá a szobámba, már aludt, olyan mélyen, mint ha életében először lenne alkalma nyugodtan aludni.
Rohadt fáradt, tudom, hogy az, és nem csak úgy, simán, nem azért, mert keveset aludtunk tegnap este. Kimerült, kiégett, elfáradt, mint én.
Baszki, tényleg kevés dolog ütött fejbe annyira, mint amikor szembesültem vele, hogy ugyanott tartunk, és hogy ő sem boldog.
Ne haragudj, Kicsim.
Eszem ágában se volt felkelteni, sőt, valahol még jó is volt, hogy azt láttam rajta, hogy most nyugiban pihen.
Még amikor bejöttem a szobámba és észrevettem, hogy alszik, kerítettem neki valamit, amivel betakartam, amit a húgom már ezerszer lerúgott volna magáról, meg is fojtott volna vele álmában, de ő tényleg annyira mélyen aludt, hogy pont úgy volt rajta, ahogy ráraktam fél órával ezelőtt. A világon senki nem alszik annyira cukin és nyugodtan, mint Regi, most is, néha csak ránéztem és azon kaptam magam, hogy elmosolyodtam.
Nem véletlenül - mindig, amikor mellettem alszik, azt látom rajta, hogy nyugodt, tényleg nyugodt, nem idegeskedik semmin, nem aggódik, csak pihen, mert biztonságban érzi magát, mindezek mellett meg amúgy minden alkalommal megállapítom, hogy kibaszott gyönyörű.
Ha meg álmában megérzi a festékillatot, mert mellette festettem, még feleségül is veszem.
Ezt már sokszor mondtam neki poénból, de igazából soha nem vicc volt, csak annak tálalom, mert jó dolog megnevettetni.
Akármennyire is régen csináltam már ezt rendszeresen.

Mostanában többet festek amúgy. Nem tudom pontosan, hogy miért, vagy mi vett rá, de amióta egyetemre járok, összedobtam pár képet. Lehet, azért, mert olyan irányt vettem végül az életben, ahol felszínre jöhetett belőlem ez az igényem is, meghozta a kedvem hozzá, vagy mert más emberekkel vagyok körülvéve, fogalmam sincs.
Pedig régen amúgy nem nagyon erőltettem meg magam a festés-témában, nyilván, rajzolni rajzoltam folyamatosan, mint most is, mert fasza dolog, kikapcsolja az agyam valamennyire, jobban a kezemben van a kontroll a gondolataim, meg úgy általában önmagam felett, eszembe jutnak full jó dolgok, menő, ha kijön belőle valami jó a végén, szóval ez állandó, csak a festés az, ami így bejött pluszban.
Nem mint ha sokkal több időm lenne rá, csak párszor kaptam már magam azon az utóbbi hetekben, hogy a semmiből festek, amikor már minden túl sok, mert hiányzik a volt barátnőm, mert kiderült, hogy boldogtalan, mert úgy csinálok, mint ha minden kurvára a kezemben lenne és tudnám, hogy mi van, miközben rohadtul nem tudom, sőt, egyre kevésbé, csak hozom az áldozatokat, veszítek el egyre több mindent valamiért, ami nem is biztos, hogy a célom, vagy mert ma lenne tizenkilenc éves a gyerekkori legjobb barátom, aki meghalt tavasszal, eltemettem tizennyolc évesen és vele együtt az összes olyan tervünket is, hogy miket fogunk csinálni, ha kiszabadultunk a gimiből egyetemre, az összes olyan szülinapot, bulit, szilvesztert, nyarat, ünneplést, amin vele lettem volna, de soha nem fognak megtörténni.
Erik volt nagyjából az egyetlen haverom, aki ugyanúgy bírta a képzőművészetet, mint ahogy én is, ő is rajzolt, makettezett, szobrászkodott, meg minden csinált, és ezekről dumálni is lehetett vele. Az apja színész, az anyja grafikus, a bátyja a Zeneakadémián tanul. Erik is rohadt tehetséges volt, jól rajzolt, menők voltak a meglátásai, meg olyan tipikus művész volt, a szó szoros értelmében, de nagyon bírtam, jófej volt. Legjobban festeni imádott, kiállításokat akart csinálni, az volt az egyik életcélja, hogy nyisson egyet, a Képzőművészetire adta be a jelentkezését, meg egy rakás művészeti suliba, hogy érettségi után abban az irányban mehessen tovább, Kírával még valami kavicsos kiállítást is terveztek.
És baszki, én tudom, hogy felvették volna. Megcsinálta volna.
Ha valaha rávenne valaki arra, hogy kiállítást csináljak, az csak azért lesz, hogy megcsináljam helyette azt, amit mindig meg akart csinálni, csak elvették tőle ezt a lehetőséget.
Nem akarom, hogy vége legyen ennek a hónapnak és halottak napja legyen, mert az egy kicsit megint meg fog ölni és még többet lesz ez a fejemben, függetlenül attól, hogy fél éve volt.
Annyira rohadtul semmi ez a fél év, legalábbis nekem mindenképp.
Nem bírom a halált. Nem bírok veszíteni.
Nem tudok úgy gondolni erre, hogy így kellett történnie, vagy hogy ez így a legjobb, mert nem, ennek rohadtul nem kellett volna megtörténnie, nem lett volna szabad, és ennél rosszabbul még csak nem is alakulhatott volna.
Hogyan lehetne a halál a legjobb opció, amikor rá még annyi minden várt volna? Annyi álma beteljesülhetett volna, boldog lehetett volna, csinálhatta volna azt egy életen át, amit szeret, hogy mondhat bárki olyat, amikor felmerül a halála, hogy "így kellett lennie", meg hogy "legalább jobb helyen van"?
Biztos én vagyok túl fiatal ahhoz, hogy értsem ezt.
Ő meg még fiatalabb volt.
Nem nagyon volt semmi konkrét a fejemben, hogy mit festek, csak úgy előszedtem pár dolgot, néhány színt, és amíg Regi a mellettem lévő ágyamon aludt, összesen annyiért, hogy lekössem magam, festettem.
Milyen szín lenne az, hogy ma lenne a gyerekkori legjobb barátom tizenkilenc éves álmai egyetemén, ha nem halt volna meg azelőtt, hogy leérettségizett volna?
Kurvára fekete.
Az egész vászon, a lehető legsötétebb, matt, mindent elnyelő fekete.
És az egész egy végtelen, rideg tél, amiben nincs semmi, se karácsony, se semmi, minden, ami benne van, az az, hogy nincs benne semmi, csak sötét, hideg, minden kopár, minden kihalt, élettelen, megdermedt, amiből a büdös életben nem lesz tavasz, és csak egy síró, szarrá fakult őszt hagyott maga mögött, aki nem tudott mit tenni ez ellen, nem tudta visszatartani tőle és csak végignézte egy lépéssel hátrébbról, letört ágakkal, szétmorzsolt, keményre száradt falevelekkel és a városi szennyel, amit kimosott a koszos eső a buszok leállósávjaiba.
Nagyjából.
Ha valamit nem lehet kifejezni egyértelműen, fejezd ki elvontan - és ha már művészet, legyen elvont.
Az egyértelmű mindenkinek megy, az egyértelműt mindenki érti, pedig nem mindenkinek kell mindent értenie.
Miért kéne valaki olyannak értenie, hogy mit akarok, aki nem is ismer annyira, hogy magától rájöjjön és ne kelljen elmagyaráznom?
Nekem az is bőven elég, ha én értem, meg az ágyamban alvó lány.
Tapasztalat alapján, igen, bele lehet szeretni abba, hogy valaki ért, és valakit értesz, anélkül, hogy bármit megmagyaráznátok.
Ha akartam volna, se tudtam volna továbblépni rajta.
Nem véletlenül éreztem magam szarul azután, hogy egy buliban egész este egy random szaktársam random barátnőjével kavartam, aztán lefeküdtem vele a Gellért téri lakásán.
Regi akkor már rég nem volt a barátnőm, nem léphettem félre a szó szoros értelmében, de én kurvára úgy éreztem magam másnap, mint ha azt tettem volna, akármilyen jó volt még bebaszva, mert hűtlen voltam az érzéseimhez, az elveimhez, és ahhoz a tényhez, hogy én már megtaláltam azt, aki kellett, csak elbasztam, és onnantól kezdve mindenben csak ezt láttam. Minden lányban, minden arcban, minden testben, minden hangban, csókban, érintésben, ismerősben, ismeretlenben, minden buszban, villamosban, az autómban, a gitáromban, a színekben, az illatokban, a családomban, az otthonomban, mindenben ez intett vissza.
Csoda, hogy itt kötöttem ki?
Nem, nem az.
Én tudom, hogy mennyire nem az.
Asszem valahol ott tartottam gondolatban néhány ecsetvonással ezelőtt, hogy azért jó alkotni, mert kikapcsolja az agyam és jobban a kezemben van a kontroll a gondolataim felett.
Amúgy hazudtam, ez kurvára nem így van, csak ilyenkor máshogy üt minden szaron gondolkodni, sokkal mélyebb, sokkal igazibb, és nem robbanok fel tőle.
Most komolyan, ki tud felrobbanni, vagy úgy igazán idegesnek lenni úgy, hogy közben konkrétan fest?
Szó szerint festékeket kevertem össze egy palettán, hogy valami jobb színt kapjak és felvigyem egy vászonra, egy ilyen tevékenység alatt elég nehéz idegbajosnak lenni szimpla gondolatoktól.
Lehet, pont ezért csinálom, fasz tudja.
Nekem is kell valami olyan feszültség-levezetés, ami nem büntetendő, akármikor meg tudom csinálni és a külvilág még szarrá is dicsér miatta.
Ha ideges vagyok, és úgy akarom kezelni, mint apám, szarrá verek valakit, nekimegyek akárkinek, aki csak elémáll, vagy minimum azzal kezelem a dolgot, hogy elszívok egy cigit, vagy hárommal többet iszok, ha a haverjaimmal vagyok - ha viszont úgy, mint anyám, egyedül hagyom magam és összedobok valamit egy sima, fehér lapra, vagy egy vászonra, amit aztán soha nem fogok visszanézni.
Mindig olyan akartam lenni, mint apám. Vagy inkább az akartam lenni, mint aki az apám.
Most viszont rohadtul nem abba az irányba tartok, legalábbis száz százalékig semmiképpen nem, ami valahol megkönnyebbülés is, sokkal szabadabb, mint korábban, és büszke vagyok rá, hogy megléptem, komolyan, de azért néha még fura.
Egész életemben lenni akartam valami, követni akartam valakit mindenben, amibe tizennyolc éven keresztül kapaszkodtam, aztán egy random ponton dobtam az egészet.
És nem azt mondom, hogy bánom, mert rohadtul nem bánom, csak kicsit olyan ez, mint az identitásvesztés. Vagyis konkrétan az. Csak azon még nem filozofáltam eleget, hogy én veszítettem el ezt az identitást, vagy az identitás veszített el engem.
De az biztos, hogy kiábrándító volt.
Az, hogy volt egy konkrét valaki, akivé válni akartam, engem is tett egy konkrét valakivé, és nyilván, most sokkal közelebb vagyok magamhoz, mint korábban bármikor, meg amúgy tényleg jó érzés, nagyon laza, nagyon szabad, csak ezzel egyszerre sokkal kevesebb dolog olyan egyértelmű, mint régen.
És az egészben az a poén, hogy a nagy "Varga Roland 2.0-át csinálok magamból"-hadművelet végére az jött ki, hogy soha nem emlékeztettem magamat anyámra jobban.
A mégnagyobb poén meg az, hogy a barátnőm előzött le ebben a felismerésben a legjobban.
Nem tudja, de rohadtul hálás vagyok neki ezért.

- Jó reggelt - hallottam meg a felébredő barátnőm hangját, mire elmosolyodva ránéztem.
- Azért annyit nem aludtál - jegyeztem meg neki, mire Regi még csukott szemmel, az alvó pozíciójában felnevetett.
- Mit festesz? - kérdezte félálomban - A festékillat alapján gondolom, hogy festesz.
- Ha felkeltél, megnézed.
Erre hamarosan rászánta magát az ébredésre, majd áthelyezkedett az ágyamon, hogy hozzám közel legyen a feje és rálásson a vászonra.
- Az ősz a kedvenc évszakom - szólalt meg a képet nézve - Ez viszont az ősz legvisszataszítóbb ábrázolása.
- Bocs - mosolyodtam el.
- De tényleg, már most rajta van minden, amit jogosan lehet utálni az őszben. Így még engem is rá tudsz venni, hogy utáljam ezt az évszakot, amíg nézem a képedet.
- Ez még csak a háttér kábé, de oké, akkor jók vagyunk.
- A naturalizmus és a szürrealizmus átfedésére emlékeztetsz.
Ő meg arra, hogy hirtelen megint feleségül akarjam venni.
Regiben nem nagyon lehet csalódni.
- Miért ezt fested? - érdeklődött Regi kényelmesebben a takarójába bújva, miközben a hangján még érződött, hogy most kelt, csak a gondolatai pörögtek frissen - Mi ihlette?
- Mindjárt halottak napja - mondtam, miközben felvittem még valamennyit találomra a vászonra, mert az úgy jónak érződött - És ma lenne Erik szülinapja.
Regi elszomorodva nézett rám.
- Komolyan?
- Ja - biccentettem megerősítve, ahogy közben félig a vonalamra fókuszáltam.
Felém nyúlva megsimította a vállam.
- Sajnálom.
Én is.
- Ezt ma még nem is mondtad - tette hozzá, mire vállat vontam.
- Nem éreztem szükségét, hogy bejelentsem. Nem akarok ezen gondolkodni egész nap.
- Akkor nem szeretnéd, hogy valahogy megemlékezzünk erről, vagy akármi?
- Azt csinálom éppen - biccentettem a festményem felé.
Regi a festményem irányába nézett.
- Akkor az ősz itt most egy szimbólum?
- Ha annak látod.
- Annak akarod, hogy lássam?
- Nem célom beléd ültetni gondolatokat, mert neked is vannak. És eléggé bírom őket.
- Jó, de te mire gondolsz, amikor ezt fested?
- A halott legjobb barátomra. Minden mást a fantáziádra bízok.
- Akkor ez egy szimbólum lesz.
- Legyen.
Regi kimászott az ágyamból a takaróval magán, majd bekuporodott mögém és a vállamra döntötte a fejét, mire ösztönösen hátranéztem rá.
Mindenki, aki azt mondja, hogy nem tenne hozzá az életéhez, ha egy olyan kapcsolatban van, amiben szeretik, valamit tagad, ráadásul maga előtt a legjobban.
Főleg, ha olyan ember szeret, akibe már vagy ezerszer beleszerettél te is, újra és újra.
A fejemet felé fordítva megpusziltam a homlokát, mire átölelt hátulról.
- Jót aludtál amúgy? - kérdeztem tőle, miközben tovább festettem, csak közben egyszer-egyszer megsimogattam, és eszem ágában sem volt nagy karmozdulatokat végezni festés közben, nehogy elhúzódjon.
- Igen. Nem tudom, mi ütött ki ennyire - vallotta be elnevetve magát - De jó gyorsan kiütött. És köszi a takarót, nagyon puha.
- Húgomé. Ez a filmezős takarója, mindig ezzel ül ki a kanapéra tévézni, ha itt vagyunk.
- Akkor majd neki is megköszönöm. Felhívom majd.
- Elhanyagolhatod.
Regi megint felnevetett.
- Nem szeretnéd, hogy a húgoddal telefonáljak, amíg veled is lehetnék? - vigyorgott.
- Egyszerre csak egy Varga játszik.
- És felhívnám Márkot - játszott el a gondolattal viccből, mire röhögve hátranéztem rá.
- Ne hívd fel Márkot se - mosolyogtam szórakozottan.
- Micsoda szerencse, hogy nekem nem kell osztozkodnom senkivel - gondolt bele nevetve - Se tesó, se unokatesó, és még ketten is gyakran tudunk lenni, ha átjössz hozzánk. Ha Szirákit kéne választanod, csak apukám opció rajtam kívül, de őt meg nem fogod választani.
Reginek van egy önironikus humora, amit be szokott dobni, én meg soha nem tudom, hogy ezen most merjek nevetni vagy sem. Komolyan, néha esküszöm, full nehéz eldönteni.
Amúgy bírom a humorérzékét, nem az, csak kellett egy kis idő eleinte, hogy be tudjam határolni, hogy mikor viccel ezekkel, és mikor csak keserűségből mond dolgokat, amin nem kéne röhögni.
Én amúgy se tudok úgy nevetni a problémáin, mint ő a sajátjain néha.
Most is inkább csak megmosolyogtam, ahogy nevetett, majd a kezembe vettem a fehér festéket.
- Besegítesz amúgy? - kérdeztem tőle a festményemmel kapcsolatban, miközben magam elé húztam a palettát.
- Én neked? - lepődött meg, mire elmosolyodtam.
- Ne becsüld alá magad - nyitottam ki a festéket, majd kinyomtam belőle a paletta egyik tiszta részére, hogy színtiszta fehér lehessen.
- Segítek, persze, de mit? - kérdezte.
- Add a kezed - nyúltam érte, mire csodálkozva odanyújtotta nekem a kezét, mert nem tudta, hogy mire számítson.
Megfogtam a jobb kézfejét, amit teljesen ellazított és puhán tartott, hogy azt csináljak vele, amit akarok, majd magamban mosolyogva belenyomtam az ujjait a fehér festékbe, amin megdöbbent, meg valószínűleg hideg is volt először, és már épp kérdezett volna, amikor megszólaltam.
- Nyúlj a vászonhoz.
Regi döbbenten, kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Mármint, így? Vagy hogy? - emelte meg a festékes kezét.
- Akárhogy, csak csinálj rá valamit.
- A kezemmel a festményedre? - zavarodott össze.
- Aha.
- De hát elrontom - pislogott zavartan.
- Nem rontod el.
- De tök szép a festményed, ahogy eddig megcsináltad, hogy néz ki rajta, hogy festékes kézzel belenyúlok?
- Én azt akarom, hogy úgy nézzen ki - vontam vállat, miközben alig bírtam nem láthatóan mosolyogni rajta, ahogy túlkomplikálta ezt.
Ennél egyszerűbbet konkrétan nem tudtam volna kérni tőle.
- Csúnya lesz - aggódott, teljesen elbizonytalanodva magában.
- Miért lenne?
- Mert eddig olyan esztétikus, kidolgozott, meg harmonikus a festményed, kiállítóteremben lenne a helye, ráadásul mély témáról csináltad, túl értékes ahhoz, hogy belerondítsak, főleg a kezemmel, hófehérrel, még csak nincs is sehol ilyen fehér a képen - sorolta teljesen összezavarodva - Teljesen nem illik oda, tönkretenném a munkádat.
- Rászárad a festék a kezedre, Regi, csak csináld - biztattam mosolyogva.
- De miért? - értetlenkedett - Nincs szívem elrontani.
- Oké, bízol bennem?
- Persze - válaszolta megilletődve, de jó volt látni, hogy el se gondolkodott a válaszán.
- Akkor hidd el, hogy nem fogod elrontani.
Összeszorította az ajkait, majd közelebb ült a vászonhoz, bizonytalanul odatartotta a kezét, de nem ért még hozzá.
- Nem tudom, hova nyúljak.
Elmosolyodva mögé húzódtam kicsit, majd eltakartam a szemeit és közelebb hajoltam hozzá, ha már így voltunk.
- Engedd el a komfortzónádat, Kicsim.
Regi erre egy picit elmosolyodva beleharapott az alsó ajkába, majd ahogy eltakartam a szemeit, és éreztem a szempilláin, hogy meg se próbált kilesni, vett egy nagyobb levegőt, lassan hozzáért a festékes kezével a vászonhoz, és anélkül, hogy látta volna, hogy mit csinál, véletlenszerűen, érzésből járatta rajta az ujjait, össze-vissza, pici, de folyamatos mozdulatokkal, néha egyszerre minden ujjával, néha külön, néha erősebben hozzáérve, néha gyengédebben, néha intenzívebben fogott a fehér festék, néha halványabban és keveredett a többi színnel, én meg mosolyogva néztem, és eszembe se volt leállítani, csak belepusziltam a nyakába, mire egy pillanatra megállt és ösztönösen egy picit feljebb húzta a vállát.
Ahogy a vásznon ezzel egy kicsit erősebb mintát hagyott, amit mindig meg fogok találni rajta, és tudni fogom, hogy miattam volt, rájöttem, hogy ez kurvára bejön, jobban, mint az gondoltam.
Engedtem neki, hogy csinálja, amíg akarja, és éreztem rajta, hogy ő is beleélte magát, ahogy átadta magát és kilépett a komfortzónájából, meg azokból az aggodalmaiból, hogy el fogja rontani és te jó ég, nem lesz harmonikus a kép.
Nem is akartam, hogy az legyen.
Nem akartam, hogy tökéletes kép legyen, hogy ha ránéz valaki, azt gondolja, hogy szép, kellemes látvány, hogy egy olyan kép legyen belőle, amit kirakna bárki bárhova, amit jó érzés nézni, azt akartam, hogy átadja azt, amiért egyáltalán elkezdtem, a gyerekkori legjobb barátom szülinapja miatt, amit ő már nem élhet meg, mert meghalt tavasszal, azóta gyászolom őt, akárhányszor eszembe jut, és rohadt szar. Semmi köze nincs ennek a harmóniához, vagy a szépséghez.
Mindenáron harmóniát keresni a művészetben komfortzónán belüli dolog, csak éppen annyi mélység van komfortzónán kívül, hogy kár lenne belül ragadni.
Amikor Regi lassan elvette a kezét a vászonról, még egyikőnk se mozdult többet, csak halkan megszólalt, utólag reagálva a festése előtti mondatomra.
- Hiányzott, hogy így hívj.
Nem direkt becéztem le hangosan. Ösztönösen "Kicsim"-eztem.
Nem tudja, de a fejemben a szakításunktól függetlenül végig így volt, akármennyire is próbáltam kevesebbet gondolni rá.
Lehet, hogy szakítottunk, lehet, hogy elbaszott volt a kapcsolatunk vége, lehet, hogy én is az voltam, vagy az vagyok, lehet, hogy rohadtul nem úgy alakult semmi az életünkben, ahogy kellett volna, de minden részeg alkalommal, amikor valami piával a kezemben ültem az éjszaka közepén, amikor minden belassult és csak belemélyedtem ezekbe a gondolatokba, sokkal őszintébben magamhoz is, mint napközben, bevallottam magamnak, hogy eseményektől függetlenül kurvára így gondolok rá. "Kicsim".
Nem úgy, mint Sziráki Regina, a húgom barátnője, a volt barátnőm, akivel fél év után elbaszódott a kapcsolatunk, nem úgy, mint egy tizenhét éves lány, aki jóban van a családommal, vagy egy a sok közül, akit követ majd valaki, hanem pont úgy gondolok rá, mint arra a lányra, akit még mindig úgy tudok hívni, hogy "Kicsim".
Ő már rég az a lány lett bennem, és az utóbbi hetekben is végig az volt.
És ez ennyi.
Az is lehet, hogy nem ismerem egy éve se még, lehet, hogy fél év után megszakítottuk azt a kapcsolatunkat, ami úgy indult, hogy előtte is átestünk egy szakítás-félén, lehet, hogy néhány dolog talán túl gyorsan vagy túl lassan történt meg közöttünk, túl bonyolultan, túl sok port kavart, túl sok áldozatot követelt, vagy követelhetett volna többet, lehet, hogy elbaszottan indultunk, elbaszottan szakítottunk és elbaszottan vagyunk itt megint, lehet, hogy vannak olyanok, akik azt gondolnák, hogy az összes méltóságomat és büszkeségemet szarrá téptem azzal, hogy tegnap este megjelentem nála, hogy összejöhessek újra a volt barátnőmmel, minden lehet, de rohadtul nem tud érdekelni, azokon a részeg, őszinte estéken meg pláne nem tudott.
Hiányzott a Kicsim.
- Meg akarom nézni, hogy mit csináltam? - kérdezte Regi, miközben továbbra is eltakartam a szemeit, mert ő se akarta még, hogy elvegyem a kezeimet előle.
A vászonra pillantottam.
- Meg akarod nézni? - kérdeztem vissza.
- Ugye olyan, mint amit elképzeltél? Vagy amit akartál.
- Pont olyan.
- Akkor nem rontottam el?
- Nem - támasztottam a fejemet az övére - Sőt, befejezted.
- Ez volt a befejezés? Ennek csináltad a hátteret? - csodálkozott.
- Aha. És ha elveszem a kezem, mondd, hogy mit gondolsz. Addig képzeld el nyugodtan.
Regi az ajkait összeszorítva bólintott, majd néhány másodperc múlva megszólalt.
- Oké, megvagyok.
Elvettem a kezemet előle, mire kinyitotta a szemeit, pislogott párat a hirtelen fénytől, majd megnézte a képet.
Pár pillanat múlva megtörte a csendet.
- Miért én csináltam ezt a fehéres részt? - kérdezte őszintén, a gondolataiba mélyülve.
- Mert azt akartam, hogy a te kezed legyen benne. Meg a te mozdulataid.
- És miért a hófehéret választottad? - kérdezett tovább, miközben én elkezdtem összeszedni a festékeket, csak úgy nagyjából.
- Mert te csináltad - válaszoltam meg a lehető legegyszerűbben, magamat ismételve.
- Szóval engem szántál arra, hogy megbontsam a harmóniáját ennek az amúgy elég depresszív és szürreális háttérnek, amitől még szürreálisabb és felkavaróbb lett - értelmezte szavakba öntve a gondolatait - Meg első ránézésre elég értelmetlen is. Mármint, olyan értelemben értelmetlen, hogy pont az adja neki az értelmet, meg a mélységet, hogy értelmetlen és zavaros. Gondolkodásra ösztönöz. Rávilágít a világ értelmetlenségére és szürrealitására. Te is így érezted, amikor elkezdted ezt?
- Nehezen tudnék nem így érezni ebben a témában.
Regi visszanézett mégegyszer a festményre, majd őszintén rámnézett.
- Ez eszméletlenül kifejező, Szasza.
Sokan tartanak őszintén kifejezni magukat azért, mert komfortzónán kívül lenne, de ez szerintem egy faszság.
- Akkor is, ha az én részem benne a fő bontó erő - tette hozzá elnevetve magát - De ettől még menőbb.
Sehol máshol nem használtam hófehéret. Kiragyognak a kezével húzott vonalai a képen, és ezt rohadtul így akartam.
Mert rohadtul így is van.

És pont ezért kötöttem ki itt.