Mindig is az ősz volt a kedvenc évszakom.

Persze, tudom, nyáron ott van a szabadság, az élmények, a bulik, a vízpartok, télen pedig a karácsony, az esetleges hóesés, vagy a szilveszter, amiknek megvan a maga szépsége, de én valahogy mindig az őszt találtam a legszebbnek a maga nyugalmával és elcsendesülésével.
Minden őszben találok valamit, amivel azonosulni tudok. Egy éve, tavaly október elején talán a visszahúzódás és az élet csendes továbbhaladtát éreztem ennek, és ez a gondolat mindig feltöltött egy kicsit, amikor egyedül voltam. Szerintem soha nem voltam még többet egyedül, mint tavaly ősszel (az azt megelőző nyár kivételével), de akkor megtaláltam ennek a szépségét, és élveztem, mert biztonságot nyújtott.

Ma, ahogy tanítás után hazafelé sétáltam, és a különböző, őszies színekben pompázó fákat néztem, amikről olykor lehullott egy-egy levél, az szaladt át a gondolataim között, hogy pont úgy változott meg minden, mint ahogyan a nyári, üdén zöldellő lombok fordultak át aranyló-narancssárgába októberre. Az én fám is kivirágzott, gyönyörű virágai voltak, majd terebélyes, zöld lombkoronája, ami szép lassan ugyanúgy színt váltott, és hullatni kezdte a leveleit.
Egy lehulló, sárga falevelet végignézve elgondolkodtam. Vajon a fának hiányoznak a lehulló levelei? A fa megsiratta, ahogy végignézte a levelei változását, a vissza nem fordítható elválásukat?
Csak mert én pontosan így érzek Vele kapcsolatban.
A fák vajon hisznek abban, hogy a tél átvészelése után visszanyerik leveleiket úgy, mint amilyenek régen voltak, vagy ők is tudják, hogy ez már soha többet nem lesz ugyanolyan?
A fákat vigasztalja, hogy ez az élet rendje, és a sors akarta, hogy így történjen?
Próbáltak már a lehullott levelek visszaszállni a fájukra, vagy ők is tudják, hogy van, amit nem lehet visszafordítani?
Nem véletlenül az ősz a kedvenc évszakom.

Bárcsak a mi őszünk is tartott volna még egy darabig.

[Öt hónappal ezelőtt - május eleje]
- Annyira durva, hogy ballagnak - suttogta Lili, miközben a sportsuli udvarán voltunk, ahol Szasza és Márk ballagása zajlott.
Gyönyörű májusi idő volt, a természet szinte ragyogott az élettől, a nyárközeli érzés pedig mindent betöltött, ezért logikus volt, hogy idekint lesz a ballagás. Az udvaron egy színpadot húztak fel, elé pedig a hozzátartozóknak székeket raktak ki.
Lilivel, Lili szüleivel és Márk családjával voltam, és éppen azt vártuk, hogy jöjjenek ki a végzősök az iskola épületéből, amit ekkor jártak végig. Bent elvileg az alsóbb évfolyamok sorfalat álltak a végzősöknek, akik zene kíséretében mentek végig az egész iskolán, ami kívülről láthatóan is virágoktól feldíszítve pompázott.
- Tényleg az - válaszoltam Lilinek.
- Gondolj bele, Szasza gyakorlatilag már nem lesz gimis. Ez olyan durva.
- Már várta, hogy kikerüljön innen. Én is azt érzem rajta, hogy teljesen készen áll az egyetemre, vagy általában, a változásokra.
- Szerintem is - mosolygott rám Lili - Csak azért durva.
- Az biztos - mosolyodtam el én is.
- Nekem mondjátok? - hajolt oda hozzánk Leni, aki ezek szerint hallotta a beszélgetésünket, mire aztán mindhárman nevettünk egyet.
- Fogsz ma sírni, Anya? - nézett rá Lili vigyorogva, mire Leni nevetve bólintott.
- Persze. Szasza szalagavatóján se bírtam. Miért most bírnám?
- Ugye vízálló szempillaspirált raktál fel?
- Csak olyanja van - szólt közbe Casso derűsen, mire újra nevettünk egyet.
- Az első gyerekünk ballagása van, még szép, hogy sírni fogok - döntötte Leni a férje vállára a fejét mosolyogva - Most már sehogy nem tudom letagadni, hogy felnőtt.

Amikor kijöttek a végzősök az udvarra, mindannyian felálltunk, ők pedig felmentek a színpadra és kezdetét vette a ballagási ünnepség.
Elhangzott sok-sok beszéd, előadás, díjosztás, minden nagyon megható és szép volt, bár néha kicsit elterelte a figyelmem a szövegekről a barátom látványa, főleg, hogy több ilyen alkalommal is viszonozta a pillantásomat, és a halvány, pici gödröcskéi biztosítottak arról, hogy látott és ő is engem nézett.
Szasza és Márk is kaptak díjakat egyébként a sportteljesítményeikért, és a közösségben betöltött meghatározó szerepükért, ráadásul mindketten benne voltak a ballagási beszédekben, az osztályfőnökükében és a tizenegyedikesek beszédében is. Olyan büszke voltam.
Ahogy mosolyogva tapsoltam őket, tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy ezzel most óriási változások fognak történni az életükben, amire mindketten készen állnak már, és szívből kívánom nekik, hogy minden a lehető legjobban alakuljon a felnőtt, nagybetűs Életük első fejezetében.
Bár ahogy Szaszára néztem, és vele kapcsolatban is megállapítottam ugyanezt, valahogy éreztem, hogy minden sikerülni fog neki, amit eltervezett, akkor is, ha a közelmúlt nem kicsi megpróbáltatások elé tette őt. Jövő héten fog érettségizni, nekem pedig jó előérzetem volt.
Végülis róla van szó.

A ballagás végeztével a végzősök szétszéledtek, mert mindenki odament a saját családjához.
Amikor Szasza és Márk odajöttek hozzánk, vigyorogva néztem az öltönyben lévő, elballagott, felnőtt barátomra, aki egy gyönyörű mosollyal az arcán kapta el a tekintetemet, majd a derekamhoz nyúlt és szorosan megöleltük egymást, kicsit meg is emelt közben, a hosszú, szeretetteljes ölelésünk alatt pedig egy puszit nyomott a hajamba, mire vigyorogva kulcsoltam át jobban a vállát a karjaimmal.
Ezalatt Lili Márk nyakába ugrott, majd Márk megölelte az anyukáját, utána pedit Lenit is. Ahogy Szaszával elengedtük egymást, a barátom mosolyogva egy család előtt vállalható, de tökéletesen kifejező puszit nyomott a számra, majd amíg ezután Leni szaladt oda hozzá, hogy anyai büszkeséggel és szeretettel megölelhesse, aztán Lili ugyanez, Márk is vigyorogva odajött hozzám, és mi is megöleltük egymást.
Pár perccel később Emma is becsatlakozott hozzánk, Márkhoz lépve, aki oldalról átölelte a barátnője derekát.
- Elballagtunk, vágjátok? - kérdezte Márk Emmától és Szaszától.
- Komolyan? - röhögte el magát Szasza.
- Nem tűnt fel - mosolygott Emma Márkra.
- Most már évfolyamtársak se vagyunk, meg semmi - gondolta tovább Márk.
- Nem vagyunk osztálytársak - jegyezte meg Emma Szaszának.
- Jaja - bólogatott Szasza, majd jókedvűen Márkra nézett - Mondjuk még az érettségi bankettet várjuk már meg ezekkel.
- Baszki, jövő héten mi még érettségizünk - esett le Márknak röhögve - Akkor visszavontam.
Amíg ők hárman beszélgettek, én Liliékkel voltam, aztán Saciékkal is beszélgettem, szóval tulajdonképpen mindenki beszélgetett mindenkivel, majd bementünk az iskola épületébe, ahol Szaszáék termében mi, mint Szasza hozzátartozói, meg voltunk vendégelve mindenféle sütivel, pogácsával, üdítőkkel, meg ilyenekkel.
- Még nem is voltam a termetekben - állapítottam meg mosolyogva a barátomnak, ahogy az iskola épületén belül sétáltunk.
- Sokról nem maradtál le - röhögte el magát Szasza őszintén, majd beengedett maga előtt a termükbe.
- A tablótok merre van egyébként? - kérdeztem tőle.
- A folyosón volt.
Szerettem volna megnézni a tablójukat élőben is (csak egyszer láttam képen), úgyhogy ketten megálltunk a terem ajtajában, majd kimentünk a folyosóra, hogy láthassam.
- Még mindig nagyon jó a tablóképed - dicsértem meg mosolyogva.
De komolyan, és ezzel még finoman is fogalmaztam. Biztos vagyok benne, hogy mostantól Szaszáék tablóképe lesz az iskola látványossága az idejáró lányok számára, bár szerintem az alsóbb évfolyamos diákok már így is alig várták, hogy kikerüljön a 12/A-s tabló. Meg tudom érteni.
Szasza legtöbb osztálytársának egyébként felismertem az arcát, sokukhoz nevet is tudtam kötni, ami jó érzéssel töltött el. Szasza osztályából a barátomon kívül csak Emmával, Ambrussal és Petivel beszéltem rendesen eddig, szóval ez elég jó arány volt.
- Emma eléggé megváltozott külsőre - jegyeztem meg, ahogy megfigyeltem Emma tablóképét, és a tablón lévő egyik osztályképet, amin még hosszú, világosbarna haja volt és szolid, angyali sminkje.
Azóta abszolút stílust váltott, a haja rövid, frufrus, nemrég be is festette félig, megváltozott az öltözködési stílusa, piercingje lett, tusvonalat hord és matt, sötét színű rúzsokat.
Konkrétan Emma, mint Szasza barátnője ránézésére is egy teljesen másik lány volt, mint most az az Emma, aki Márkkal jár, és ebben a változásban egyértelműen Szasza, a szakításuk és a csalódása van benne, illetve, hogy az utóbbi hónapokban leginkább keresi magát a szerelmi kudarc után.
- Ja, ez még októberben, vagy mikor készült - mondta Szasza az osztályképre mutatva - Nem csak külsőre amúgy - tette hozzá, ha már a változását hoztam fel.
Bólogatva néztem tovább a képet, majd rákérdeztem valamire.
- Milyen érzés, hogy lassan már nem lesztek osztálytársak?
- Emmával?
Ránézve bólintottam egy újat.
- Jó - mondta őszintén Szasza - Nem azért, az utóbbi hónapokban azért már elvagyunk, de attól még elég az, hogy Márkon keresztül össze vagyunk kapcsolódva még, ez az osztálytársi-viszony rohadt nagy szívás volt azóta, hogy szakítottunk. Csak tud kellemetlen lenni. Érted.
- Persze.
- Kevésbé lenne az, ha továbblépett volna már.
- Azt érzed, hogy nem lépett még tovább a kapcsolatotokon? Vagy rajtad?
- Azt - válaszolta egyszerűen.
Belegondoltam.
- Én is - értettem vele egyet.
Függetlenül attól, hogy Márk barátnője, érzem még rajta, és ezek szerint Szasza is.
- Egyébként a társaságotokkal mi lesz? - érdeklődtem.
- Az engem is érdekel. Szar lenne, ha szétesne így érettségi után. Nyilván, valamennyire biztos szét fog, mármint, nem fogunk naponta találkozni, csak azért remélem, nem annyira. Vagy nem menthetetlenül.
- Megértem. De csak nem fog. Rajtatok múlik.
- Ja. Meg ha azt az időszakot kibírta, amíg Emmával rosszban voltunk, meg aztán Márkkal szarakodtak egymással, egy érettségi már semmi - túrt a hajába őszintén elröhögve magát.
- Igen - mosolyogtam rá.
Kicsit odébbléptem, hogy lássam Márkék tablóját is. Miközben azt néztem, feltettem neki egy újabb kérdést:
- Milyen érzés a mai nap?
Szasza az iskolai szekrényeknek dőlt a vállával, miközben én a tablókat nézegettem, majd erre beletúrt a hajába.
- Amúgy szép. Durva, hogy kidíszítették a sulit - nézett körbe - A beszédeknél mondjuk egy idő után meg akartam halni, de aztán lekötöttem magam veled - mosolygott rám derűsen, mire elvigyorodtam.
- Én is veled.
- De amúgy tényleg jól összehozták ezt az egészet - látta be - Még díjat is kaptam, figyeld. A közösségiset mondjuk nem nagyon vágom, csak mert attól függetlenül, hogy engem bírnak, én a közösség minimum felétől fejben már vagy ezerszer nekirohantam a falnak, de nem gáz - röhögte el magát az arcát megdörzsölve, mire felnevettem - Kösz, hogy eljöttél egyébként.
- Örülök, hogy itt lehettem - mondtam mosolyogva - Mindenki eljött, akit hívtál?
- Majdnem. Eriknek volt egy meghívója.
Elszomorodó szívvel néztem rá.
Sokat érzem rajta, hogy gyászolja a legjobb barátját.
Olyan szempontból jól viseli, amiben igyekszem mindenben támogatni, hogy nem veszítette el a kontrollt annyira, és nem feltételezem, hogy az érettségije elszállna emiatt, mert nagyon erős lelkileg, most szembesülök vele, hogy mennyire, általában jól kezeli az érzelmeit, de azért én érzem rajta, hogy sokat van a fejében, sokat gondol rá és hatással van rá.
Függetlenül attól, hogy velem jól érzi magát, meg tudom mosolyogtatni, meg tudom nevettetni, érzem rajta, hogy nincsen teljesen jól, ami sajnos érthető, de így is nagyon lenyűgöz, amennyire egyben maradt, akkor is, ha néha érzem rajta, hogy ha kicsit gyengébb lenne, már rég a szétesés határát súrolná.
- Meg nekem is az ő ballagására, de... ez van - kapta el a tekintetét.
Együttérzően megsimítottam a karját, mire rámnézett, majd az eredeti témára visszakanyarodva hozzátette:
- Minden más jó volt - igazította el egy hajtincsemet - Este Ambrusékkal beülünk inni erre. De előtte éttermezek veletek, meg a családommal.
- Legalább nem éhgyomorra fogsz inni este - mosolyodtam el.
- Hát, figyelj... - röhögte el magát őszintén - Nem hazudok neked, ma mind úgy be fogunk baszni, hogy ott már mindegy, hogy mit kajáltam. Amúgy, ha gondolod és szeretnél látni halál részegen, akkor gyere nyugodtan - tette hozzá szórakozottan, mire nevettem egyet - Mérlegeld.
- Szerintem ezt az estét meghagyom nektek - válaszoltam nevetve, diplomatikusan.
- Ja, a te érdekedben egyet kell, hogy értsek - látta be röhögve - Emma nem lesz.
- Hogyhogy?
- A családjával csinál valamit, fogalmam sincs.
- Tényleg, szólj, ha visszamennél már a termetekbe - jutott eszembe a családról.
- Pogácsázgatni ezer szülő között, akik közül kettő a sajátom, akikkel egész délután leszek, kettő meg az exemé? Nem, kösz - röhögte el magát - Nem sietek.
- Miért, milyen viszonyod van Emma szüleivel? - érdeklődtem.
- Sokáig jóban voltam velük, mindig bírtak. Én annyira soha nem tudtam elkommunikálni velük, nem azért, kedvesek voltak, mindig mindennel megkínáltak, meg szanaszét voltam kényesztetve, akárhányszor átmentem hozzájuk, csak olyan mértékben, ami tudod, már ilyen kellemetlen. Egy csomószor volt, hogy átmentem Emmához, aztán az anyja engem kérdezett meg, hogy mit szeretnék, mit főzzön ebédre vagy vacsorára, én meg így, baszki, kösz egyáltalán, hogy adsz enni, nem hogy még én mondjam meg, hogy mit egyen a család a következő két napban azért, mert most pár órát pont itt vagyok. A saját anyám nem kérdezett még meg ennyiszer erről, mint ő - gondolt bele derűsen - De már akkor is ez volt, amikor még az se jött fel, hogy randizzunk, csak haverok voltunk, meg osztálytársak. Mindenesetre én azért jófej voltam velük, vagy hát próbáltam, nem mondom, hogy száz százalékosan őszintén, de mégiscsak Emma szülei, érted, meg ők engem tényleg nagyon bírtak. Aztán szakítottunk Emmával. Vége a történetnek - túrt a hajába röhögve - Nyilván utálnak azóta, én is utálnám magamat az ő szemszögükből, ha csak annyit látnék, hogy a lányommal szakítottak, össze van zuhanva tőle, ráadásul Emma úgy is nézte ezt az egészet, hogy megcsaltam egy csajjal, akit három hete ismertem és rohadjak meg, szóval a szülei is valószínűleg ennyit vágtak le belőle otthon. Az egészben csak az a vicces, hogy anyámékkal most kínosan kerülik egymást, pedig korábban jóban voltak, még nyaralni is volt együtt a két család, viszont Márk szüleihez, meg Márkhoz azért odamentek jópofizni.
- Ez azért fura.
- Inkább csak egy vicc. Szóval visszatérve, nem rohanok vissza a termünkbe - nézett az osztálytermük irányába - De alapból utálom ezeket az udvariaskodós, feszengős közös sütizéseket, amikor mindenféle szülők összekerülnek a gyerekeik miatt, és valamiért mindenki kényszert érez arra, hogy lefolytassák a világ legfelszínesebb beszélgetéseit egymással, elsüssék a legkellemetlenebb poénokat, amiket csak el lehet, és még bunkóság is legyen lelépni, miközben amúgy kölcsönösen senki senkit nem érdekel, csak mivel szülőtársak, mindenki valamiért elkezd cukiskodni. Mindig én vagyok az első, aki lelép ilyenkor, és leszarom, ha parasztságnak gondolják, mert tudom, hogy valójában a helyemben akarnak lenni.
- Ezt már kiismertem belőled - mosolyogtam - De ez azért a ballagásod. Tényleg nem akarsz romantikázni egy kicsit a régi osztálytermedben? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem - közölte gondolkodás nélkül - Épp azt ünneplem, hogy csak régi osztálytermem. Ezzel egy mondatban az, hogy "romantika", egy paradoxon.
- Vagy egy oximoron - kaptam rá az irodalomtanításra jókedvűen, mire elröhögte magát - Egymás kizáró ellentétek. És ez egy alakzat.
- Konkrétan tőled van a tudásom fele a magyar érettségimre.
- Hétfőn egész délután az oktatási hivatal honlapját fogom frissítgetni, hogy fent van-e már a feladatsor a megoldókulccsal.
- Ne te őrülj meg az érettségi miatt helyettem - mosolyodott el.
- Késő.
Szasza erre a szemembe nézve elnevette magát, majd mosolyogva tartotta rajtam a tekintetét a szekrénysornak dőlve.
Mosolygott a tekintete is, és olyan gyengéd, olyan szeretetteljes volt, amitől akaratlanul dobbant egy óriásit a szívem.
Azzal a gyönyörű mosollyal az arcán megvárta, amíg abbahagyom a nevetést magamon, majd megszólalt.
- Szeretlek.
A természetes, mégis szívbe hatolóan őszinte mondatára letörölhetetlen mosollyal néztem vissza rá.
- Én is szeretlek - mosolyogtam rá.
Eközben a szemünk sarkából láttuk, ahogy Emma és a szülei kijönnek a teremből, talán Márkék szemben lévő osztályterméhez mentek át, mindenesetre ahogy ösztönösen mindketten feléjük néztünk, Szasza a válla felett odanézve, konkrétan szembekerültünk velük néhány méter távolságból. Minket néztek.
A szemkontaktus után Szaszával szórakozottan egymásra néztünk.
- Tízes skálán mennyire gáz, ha az exem és a szülei előtt megcsókolnálak? - kérdezte derűsen.
- Húsz - válaszoltam őszintén, elnevetve magam - De ha tudják, hogy én vagyok az a lány, aki miatt szakítottál Emmával, akkor ötven, és még egy ráadás ítélkező-harmincast is kapunk hozzá.
- Nyolcvan lesz az. Fixen tudják.
- Akkor nyolcvan.
Szasza a gödröcskéivel az arcán a kezemhez nyúlt, majd ezzel beérve a csókunk helyett, mosolyogva a szemembe nézve megpuszilta a kézfejem.
- Én beérem ezzel - mosolyogtam rá, miközben libabőrös lettem a kézcsókjától.
- Csak poén volt, én nem. Leszarom, hogy mit gondolnak, ő meg összejött az unokatesómmal - közölte Szasza elröhögve magát, Emmára utalva, mire belátva az igazát, én is elnevettem magam, majd hagytam, hogy Szasza az arcomhoz nyúlva, mosolyogva az ajkaimra olvassza az övéit és hosszan megcsókoljon.
A csókunk alatt megsimítottam a karját, majd ahogy elhajoltunk egymástól, még a legutóbbi mondatához hozzáfűzve megszólalt.
- Amúgy meg a te anyukádat legalább tényleg bírom.
Ezen elmosolyodtam.
- Ő is imád téged.

Anyának mindig igaza van.
Mert én is imádom őt.