Hihetetlennek és őrültségnek éreztem, hogy a semmiből, este fél tizenegykor összekaptam pár cuccot egy táskámba, majd miután a már alvó anyukámnak írtam egy cetlit, hogy ne aggódjon, élek, csak Szaszával vagyok, úgy, ahogy voltam, félig pizsamában és félig melegítőben beültem a volt barátom kocsijába, hogy leutazzunk a nyaralójukba, elmenekülve a világ terhei elől. Pont annyira volt észvesztően spontán, hogy tökéletesen kiszakított a merev hétköznapjaim szürkeségéből és problémáiból.

- Nem lenne fura pizsamagatyában bemenni a shop-ba? - gondoltam bele a kockás, pizsinek használt melegítőnadrágomra pillantva a benzinkúton, ahol útközben megálltunk, hogy vegyünk valami kaját.
- Soha többet nem fogod látni az itteni embereket rajtam kívül - válaszolta Szasza egyszerűen - Amúgy nem mondanám meg, hogy ez a pizsid. De maradhatsz is, ha gondolod, csak akkor mondd, hogy mit kérsz.
- Nem, bemegyek veled - döntöttem el, majd kiszálltam Szaszával együtt a kocsiból.
A kabátom a hátsó ülésre volt dobva, mert a kocsiban ment a fűtés, és elfelejtettem felvenni, így egy pulcsiban sétáltam a hideg éjszakában a parkolótól a az éjjel-nappalos shop-ig, aminek a reklámtáblái a gyér, magas lámpák mellett egyetlen fényként szolgáltak a sötétben.
A shop-ba beérve különös érzés volt, hogy minden pont ugyanúgy ki volt világítva, mint napközben, még halk zene is ment, miközben csak hárman voltunk, egy eladó, meg mi ketten.
- Van bármilyen kaja a nyaralóban egyébként? - kérdeztem Szaszát, miközben elvettem egy bevásárlókosarat.
- Valamennyi biztos, a szüleim barátai ott voltak pár napot a héten és maradt néhány dolog. De inkább vegyünk azért.
- Nem szeretted meg a croissant-t az utóbbi egy hónapban esetleg? - kérdeztem tőle mosolyogva, a sorok között nézelődve.
Érdekes életérzés volt pizsiben sétálni egy boltban, de mivel Szaszával nem volt kínos, csak emlékezetesen spontán, tulajdonképpen felszabadító volt és olyan valami, amit ki kellett próbálnom egyszer az életben.
- Szép próbálkozás - mosolygott derűsen, az előttem lévő sorra pillantva - De amúgy, ha te kérsz, nyugodtan.
Ezen felbuzdulva becsempésztem hármat a bevásárlókosárba, ami a kezemben volt.
- Mesélhetek neked közben? - kérdeztem tőle, miközben tovább sétáltunk a bolt sorai között.
- Ja, mondd csak - válaszolta természetesen, közben levéve valamit az egyik polcról és bedobta a kosárba.
- Igazából csak azért mesélem, mert engem kiakasztott. Szerdán hagytam ott a válogatottat, direkt odamentem edzésre, az előtt kicsit korábban, hogy korrekt legyek és személyesen mondjam az edzőmnek - meséltem - Szerintem tök rendesen elmondtam neki, hogy úgy érzem, hogy nekem ez sok, nem tudom vállalni a sok edzést, nem akarom visszahúzni a csapatot, meg az ottani táncosoknak egyébként is a tánc a prioritás, én meg addigra rájöttem, hogy nekem nem, szóval tényleg igyekeztem jól megindokolni, hogy ne úgy jöjjön ki, hogy csak úgy lelépek, és erre annyit mondott, hogy gondolta, hogy ki fogok hullani és hogy "eggyel kevesebb".
- Kurva anyját - közölte Szasza gondolkodás nélkül, a világ természetességével.
- Igen - értettem egyet feltétel nélkül - Nagyon megalázó volt.
És csak forgatta bennem a kést.
- Elhiszem. Meg nem azért, de faszság is. Láttam a fellépéseteket, viccen kívül te voltál az egyik legjobb, volt egy-két csaj, akik olyan szarok voltak hozzád képest, hogy nem is értettem, miért voltak többször is láthatóbb helyen, mint te. Vágom, az elemeket megcsinálták, meg hajlékonyak, de semmi extra nem volt a mozgásukban alapból.
- Tudom, hogy kikre gondolsz - értettem egyből - Meg is mondta az edző mindenki előtt, hogy azért ők vannak sokat elöl, mert ők pontosan azt csinálják, amit kell, meg illik a mozgásuk a stílushoz. Elvileg.
Szasza elröhögte magát, és tudtam, hogy min, mert így kimondva én is sokadszor nevettem egyet magamban.
- Velem az volt a baja az edzőnek többször is, hogy nem azt csinálom elvileg, ami a feladat - meséltem Szaszának - Ami nekem a legtöbbször fel se tűnt, mert én úgy éreztem, hogy végrehajtom azt, amit kiadtak, minden benne volt, amit az edző mutatott, csak néha belevittem egy pici érzést, vagy ösztönösen ilyen miniatűr extrákat, amikbe kicsit jobban bele tudom élni magam, de egyáltalán nem durvákat, meg nem átírtam a koreográfiát, nyilván nem, mindent megcsináltam, amit kellett, csak úgy gondoltam, hogy az eléggé lehangolóan néz ki, ha úgy táncolok, mint egy robot, amit beprogramoztak, szóval érzést akartam vinni bele. Nem tudok úgy csinálni, mint egy robot, meg csak elvégzett mozgásokként nézni a táncra. Azok a lányok azért kerültek előre, mert ők viszont aztán mindent... így - mutogattam a kezeimmel a precíz monotonitást, az egyik kézfejem szélével a másik tenyeremet ütve - Ügyesek technikailag, kigyakorolták az elemeket, az ugrásokat, úgy táncolnak, mint a gépek, oké, de amúgy meg ha nem mondják meg, mit kell csinálni, el vannak veszve. De ez ott nyilván senkit nem érdekel - tettem hozzá kicsit keserűen a végén.
- De ki akar gépeket nézni egy táncban? - égett ki ezen Szasza teljesen.
Tanácstalanul széttártam a karom, hogy nem tudom, én is erre próbálok rájönni egy ideje.
- Nem a kreativitás, az önkifejezés, meg az egyediség a legfőbb erények arrafele - válaszoltam kedvtelenül.
- Ez mekkora faszság.
- Az edző a neveinket nem tudja gyakorlatilag - érzékeltettem a helyzetet - Nagyjából mindenki csak egy a sokból. Mi se nagyon ismertük egymást. Minden a rohanásról szól, meg a show-ról, és lássuk be, ami ennyire a látványra megy, a csillogásra, meg a szórakoztatásra, az nehezen tud személyes lenni. Az összes érzelem, amit ezek az előadások átadnak, az annyi, hogy hű de jó minden, mert az emberek azt látják szívesen, ami boldog, menő, csillivilli, meg szórakoztató. A csapattársaim élvezik ezt az egészet, mert őket az hajtja, hogy egy ilyennek a részesei, menő helyeken lépnek fel, menő zenékre, alapból ők a menő, profi csapat, mindenhol sikerük van, mindig imádják a produkciókat a nézők, és az egész egy buli. Nekem ez... nem ilyen.
- Oké, én amúgy csak azt nem vágom, hogy miért csak most léptél ki - nézett rám Szasza, teljesen egyszerűen megfordítva ezt a dolgot - Csak mert ez halott, az egész, ezek alapján.
- Mert... - akadtam meg egy pillanatra, majd nehezen folytattam - Sokáig nem láttam be, hogy ez nem is az én utam, mert azt akartam, hogy az legyen, és néhány jó élmény, vagy apróság mindig táplálta bennem az önámítást. Úgyhogy végül beláttatta magát, amit aztán már nem tudtam letagadni.
Közben odamentünk a pulthoz, a kasszásra várva, aki ekkor épp eltűnt valamiért.
- Te ez után a hétvége után azért folytatsz mindent ugyanúgy, nem? - kérdeztem tőle, felé fordítva a fejem, miközben leraktam a kosarat a kasszánál.
- Majdnem - válaszolta a mellettem álló Szasza - Csak a válogatottal.
- Miért, mi lesz a régi csapatoddal? - értetlenkedtem.
- Az, hogy a héten beszéltem az edzőmmel, és akkor függőbe raktam, hogy az EB után maradok-e - válaszolta egyszerűen - Az EB előtt még nyilván nem akartam lelépni, most viszont, hogy ez megvolt és meg is nyertük... több, mint valószínű, hogy teljesen átigazolok és csak a válogatott. Egy időre legalábbis biztos. Ennyi.
- Ilyet tudsz csinálni?
- Ja, megbeszéltem mindkét edzőmmel.
- És nem fog hiányozni a régi?
- De - mondta őszintén - Csak egy csapatot akarok most csinálni, az újjal meg több lehetőségem van. Nagyon sok ideje voltam már a régiben, a kapcsolataim nyilván megmaradnak, de alapvetően céljaim vannak és többet akarok fejlődni, mint amire a régivel lehetőségem lenne. Ki akarok törni. Mindezt viszont úgy, hogy nem megy rá minden más feleslegesen, szóval ezért döntöttem úgy, hogy egy csapatot csinálok tovább.
- De miért döntöttél így? Vagy mikor? - érdeklődtem csodálkozva.
Szasza a pultra könyökölve beletúrt a hajába.
- Kábé két hete jött fel bennem az ötlet, de akkor még csak eljátszottam a gondolattal. Márk bulija után gondoltam rá megint, aztán a héten hoztam fel az edzőmnek, hogy lehet, hogy csak az EB-ig csinálom. Most már eldöntöttem, hogy azt elengedem.
- Mikor döntötted el véglegesen?
- Fél órája mondjuk? - kérdezett vissza belegondolva, nagyjából besaccolva.
Az már egészen biztosan akkor volt, amikor már velem volt, valószínűleg már az után, hogy elmondtam neki, hogy otthagytam a tánccsapatomat.
Már épp visszakérdeztem volna, amikor megjelent a kasszás, átmenetileg megszakítva a beszélgetésünket, de az én gondolataimat nem tudta elhagyni a téma.
Szasza fizetett, én pedig őt néztem.
Nehéz elhinni, hogy én döntettem el vele ezt a kérdést.

Amikor kimentünk a boltból, a hirtelen hidegtől ösztönösen megrezzentem, és összekulcsoltam a karjaimat magam előtt, amíg a kocsihoz nem érünk, hogy kevésbé fázzak.
- Hol hagytad a kabátod? - kérdezte Szasza rámnézve.
- A kocsiban - válaszoltam gyorsan, miközben a fogaim között kifújtam egy kisebb adag levegőt, a hideg ellen küzdve.
Szasza elnevette magát, mert egyikőnk se értette, hogy mi szaladt át a fejemben, amikor szándékosan ott hagytam, majd hogy ne most fagyjak halálra, ahogy sétáltunk, a gödröcskéivel az arcán két oldalt megdörzsölte a felkaromat, hogy felmelegítsen, amit szintén nevetve hagytam neki, aztán átölelt oldalról, mire kényelmesen nekidöntöttem a fejem a vállának, és így mentünk a kocsiig.
- Így már jobb - jegyeztem meg mosolyogva - Köszi.
- Ne fagyj itt szarrá nekem - válaszolta derűsen, rámnézve.
Mosolyogva bújtam hozzá, és már az se zavart volna, ha az egész hátralevő utat a nyaralóig így kellett volna gyalog megtennünk.
- A családod tudja, hogy leléptél most hétvégére? - kérdeztem aztán.
- Ja, ezt talán igen. Azt nem, hogy veled léptem le, mert útközben találtam ki, de úgy is kiderül majd valahogy - röhögte el magát őszintén - Addig is használjuk ki az időt, amíg a húgom nem tudja és nem kezd el ezerrel hívogatni, hogy miről maradt le. Addig legalább tudsz beszélgetni velem is - mondta szórakozottan.
- Én rengeteget tudnék veled beszélgetni.
- Ne fogd vissza magad.
- Jelenleg az időjárás fog vissza - válaszoltam szaggatottan kifújva egy adag levegőt, remegve a hidegtől, persze félig viccből, mire Szasza elnevette magát.
Amikor odaértünk a kocsihoz, Szasza kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, én pedig a lehető leggyorsabban pattantam be, a melegbe menekülve.
- Most különösen szeretem a kocsidat - jegyeztem meg, ahogy ő is beült mellém, majd feltekerte a fűtést egy kicsit jobban.
- Ezen a kocsin van is mit - mosolygott derűsen, majd hátrapillantva elkezdett kitolatni a parkolóhelyről.
- Egyébként tényleg, autóként is szeretem - értettem egyet vele azon kívül is, hogy fűtött - Meg jó emlékek is kötnek hozzá.
- Azok engem is - válaszolta a gödröcskéivel az arcán - Veled különösen - tette hozzá szórakozottan mosolyogva, mire értettem az utalást, és nevetve csak elfordítottam a fejem.

Mire felértünk az autópályára, már szép lassan kiolvadtam, úgyhogy kényelmesen ücsörögve Szasza mellett, keresgéltem a telefonomon valami jót a zenéim közül, mivel Szasza belement, hogy rakjak be, amit akarok.
Ahogy megvolt, leraktam a telefonom, majd a cipőmből kibújva felhúztam magam elé a lábam, komfortosan elhelyezkedve az ülésen.
- Nem gondoltam volna ma reggel, hogy negyed tizenkettőkor itt fogok kikötni - mondtam őszintén, de egyáltalán nem rossz értelemben.
- Szerinted én igen? - kérdezett vissza őszintén elröhögve magát.
Mosolyogva ránéztem.
- Száznyolcvan fokos fordulat.
- Az.
Visszadöntöttem a fejem az üléstámlának, majd pár másodperc múlva megszólaltam újra, felhozva egy témát.
- Valószínűleg visszamegyek pszichológushoz.
Szasza erre egy másodpercre rámpillantott, én pedig folytattam.
- Ugye még azért hagytam abba, mert kiment külföldre a régi pszichológusom, szóval újat nem akartam keresni, mert úgy éreztem, hogy már szükségem sincs rá annyira, hogy előröl kezdjek mindent, aztán az utóbbi két és fél hónapban időm se lett volna rá - mondtam a térdeimet átkulcsolva - De azt hiszem, most már kellene. Csak nehéz rávenni magam, mert tényleg előröl kéne kezdeni mindent, újra el kéne mesélnem azokat, amiken az előző pszichológusommal már túlvoltam, meg kéne ismernie, ki kéne alakulni közöttünk annak a kapcsolatnak, ami az előzővel már megvolt, szóval... még kell egy kis motiváció - vallottam be - Gondolkodtam már azon, hogy megkérdezem az előző pszichológusomat, hogy online vállal-e még esetleg, csak valahogy úgy annyira fura lenne. Mármint, nekem alapból se könnyű mindenről beszélnem, élőben sem, nem tudom elképzelni, hogy videóhíváson keresztül ugyanúgy menne.
- Ja, ezt értem. Meg azt is, hogy előröl kezdeni mondjuk tényleg szar - látta be - Te alapból se vagy az a típus, aki gyorsan ki tud alakítani bármilyen bizalmi kapcsolatot másokkal, vagy meg tud nyílni, és ez a pszichológusokra is ugyanúgy érvényes.
- Igen - értettem egyet - Bár lehet, hogy ez kicsit tréningelne - gondoltam bele az arcomat megdörzsölve - Csak például ott van Apa, mire eljutok a jelen történésekig a mesélésben... elég volt egyszer végigcsinálni. Ráadásul most, amilyen kapcsolatban vagyunk egymással Apával, valahogy nem akarok belemélyedni megint annyira a régi dolgokba. Nem szeretném feszegetni.
Szasza erre először nem mondott semmit, csak végül megszólalt.
- Attól, mert most milyen kapcsolatban vagytok, ne csinálj úgy, mint ha nem történtek volna meg.
- Nem csinálok úgy.
Éreztem, hogy erre tudna mit mondani, csak ő meg ezt nem akarta feszegetni.
Pár másodperc után zavartan megigazítottam a hajam, majd megtörtem a csendet.
- Ha úgy érzed, hogy valamit hallanom kell tőled, akkor mondd - néztem rá - Ne óvj meg a valóságtól azért, mert nem tetszhet. Túlvagyok már azon, hogy erre legyen igényem.
Szasza erre biccentett egy aprót, majd őszintén megszólalt.
- Ne akarj jó embert csinálni belőle, mert nem az. Attól még, mert te jó ember vagy, nem kell úgy kezelned, mint ha ő is az lenne.
Erre először nem válaszoltam, mert éreztem rajta, hogy még tudja folytatni, úgyhogy csak felé fordított fejjel hallgattam.
- Én mindent értek, Regi, téged is értelek, komolyan - mondta őszintén - Meg vágom, hogy nem érthetem ezt teljesen, mert nem te vagyok, nem én mentem át ezeken a dolgokon, meg nem az én apám, de az, hogy volt egy balesete, most egyedül él, szarabb állapotban van, meg nem is ihat, amik ráébresztették dolgokra, nem törli el azokat, amiket korábban csinált, akkor se, ha most normálisabb egy fokkal, az életmódja is, meg megteszi azt a nagyon minimumot, hogy fizet valamennyit és mehetsz hozzá. Nekem ez nem elég ahhoz, hogy elfeledtessen bármit, Regi - közölte - És neked se legyen az. Ha most a világ legjobb apjává válna, az se lenne elég, csak maximum valamennyi esélye nyílna rá, hogy majd egyszer, valamikor enyhíthessen egy kicsit a régi dolgokon. És nyilván, én nem fogom azt mondani neked, hogy ne próbálj meg most jobb kapcsolatot kiépíteni vele, vagy hogy ne menj hozzá, mert értem, neked is egy apukád van, és te vagy annyira jó, hogy félre tudsz tenni dolgokat, hogy segíts neki, meg mit tudom én, de... - kereste a jó megfogalmazást sóhajtva, majd befejezte a gondolatmenetét - Ettől még maradj a realitásban, Regi. Ne adj bele többet, mint amennyit ő belead, és ne csinálj úgy, mint ha tartoznál neki bármivel, vagy alap lenne, amit te most csinálsz azért, mert az apukád. Rohadtul nem alap, nem kötelességed, mert ő nemhogy nem töltötte be azt, ami viszont neki az lett volna, hanem konkrétan a szöges ellentétjét csinálta tizenhét éven keresztül. Az, hogy ti most egyáltalán beszélőviszonyban vagytok, az a te szívességed és a te jó szíved - közölte egyszerűen - Az, hogy olyan állapotban lehet egyáltalán, amilyenben most, az neked köszönhető, meg annak, hogy rohadt jó lelked van. Semmi magától értetődő nincs ezekben, sőt, le a kalappal, én rohadtul nem tudtam volna így hozzáállni. Nyilván, tarthatod vele a kapcsolatot, helyrehozhatjátok valamennyire, ami volt, nem ezt mondom, csak ne normalizáld azt, amit nem kell, és pláne ne tagadd magad előtt, vagy kerüld azokat az eseményeket, meg tényeket, amik azt bizonyítják, hogy amúgy ő egy szar ember, akármit is csinál most. Szar ember volt veled, szar ember volt anyukáddal. Nem nagyon hiszek abban, hogy ötven felett az emberek meg tudnának változni ennyire, de ha mégis így lenne, akkor sem törölne el semmit, amit korábban csinált, neked meg egyáltalán nem kötelességed elnézni neki egy másodpercet se belőle, elfelejteni, vagy túltenni magad rajta. Minden jogod meglenne ahhoz, hogy egész hátrelévő életedben ne akarj vele beszélni egy kurva szót se - mondta ki gond nélkül - Szóval de, feszegesd a témát, ha feljön. Nincs miért elhallgatnod, és ne is akard elhallgatni.
- Ez tök igaz, meg egyetértek veled - láttam be - Csak ha ragaszkodnék az utálatomhoz, az engem mérgezne.
- Nem azt mondtam, hogy utáld, csak hogy ne felejtsd el, hogy amúgy korábban miket csinált.
Bólogattam, mert tagadhatatlanul igaza volt, bennem is éltek ezek az érzések korábban is, amikre így ráerősített, majd még hozzátette.
- De ha mégis azon kapnád magad, hogy elnéznél neki bármit, mert te jószívű vagy és magaddal kapcsolatban képes lennél megbocsájtani, csak gondolj arra, hogy anyukádnak milyen férje volt - hozta fel - Csak mert ha egy másik életben az én anyámat akárki bántotta volna, elég csak egyszer, évtizedes távlatokba bele se menjünk, vagy abba, hogy anyukád még a mai napig fél, meg stresszel, önmagában attól, ha apukád jelen van, sőt, továbbmegyek, ha most bárki a világon kezet emelne anyámra, akármilyen szinten, baszki, én nem állnék le addig, amíg vér nem folyik. Sőt, még tovább, tudod, hogy milyen kapcsolatom van apámmal, rohadt jó viszonyom van vele, nagyon bírom, meg fel is nézek rá, de ha csak egyszer megtudnám vagy meglátnám, hogy bántja anyámat, akármilyen módon, érzelmileg, fizikailag, megcsalná, megütné, akármi, na, ennek a viszonynak ekkor lenne vége, és nem tennék különbséget, mint ha bárki más csinálta volna ugyanezt anyámmal. És még ha Anya meg is bocsájtana neki, nem ismétlődne meg többet, meg minden menne ugyanúgy, akkor se felejteném el, hogy ő az a valaki, aki egyszer bántotta anyámat, amire nincs mentség. Ha valaki egy szar ember, veled vagy anyukáddal, vagy akárkivel, aki fontos neked, azt nem szabad elfelejteni, vagy mentegetni, Regi. Ilyen mértékben meg pláne nem.
Nem sokat beszélt még az anyukájával való viszonyáról, ha a szülei a téma, legtöbbször az apjáról volt szó, épp ezért különösen megérintett, ahogy ezeket mondta, minden mással együtt is.
Mindig szerettem, amiket kimond nekem, már a megismerkedésünkkor is, mert úgy látja a világot, és olyanokat hallhatok tőle, amikre szükségem van.
- Hiányoztak a véleményeid - vallottam be az utat nézve, majd pár pillanattal később, ahogy a szavait emésztettem magamban, hozzátettem - És én is így gondolom, ahogy te, csak... néha nehéz megtalálni az egyensúlyt, amikor még az eszemhez, az elveimhez és az érzéseimhez is hű vagyok. De mindennel egyetértek. Köszi, hogy kimondtad ezeket.
Szasza az úton tartva a tekintetét, a felém eső kezével gyengéden megsimította a felkaromat, mire egy picit elmosolyodva ránéztem. Az érintésétől a szívem egyből ugrándozni kezdett a szerelemtől, amit magamban mosolyogva próbáltam feldolgozni.
Néhány pillanat múlva megtörtem a csendet.
- Csak most tűnik fel, hogy anyukádról milyen keveset beszéltünk eddig - jegyeztem meg őszintén.
- Talán, mert ismered. Az utóbbi egy hónapban többet találkoztál vele, mint velem.
- Tudom, csak úgy értem, hogy ha a szüleidről beszélünk, akkor mindig inkább apukádról - magyaráztam - Az apukáddal való viszonyodról, vagy a hasonlóságaitokról.
- Anyámra soha nem akartam hasonlítani úgy, mint Apára.
- Mégis közelebb van hozzá, amit most tanulsz az egyetemen, mint apukádhoz - mosolyogtam rá.
Szasza magában nevetett egyet, majd egy bujkáló mosollyal az arcán belátta.
- Ja. Az biztos.
Mosolyogva fürkésztem őt, ezzel arra ösztönözve, hogy beszéljen magától, úgyhogy folytatta.
- Anyámmal a kapcsolatomhoz a művészet ad hozzá az egyik legtöbbet amúgy.
- Meg a tehetségedet is tőle örökölted.
- Nyilván. De nem csak a képességeimet, hanem általában azt, hogy igényem van... erre - fogalmazta meg, amit aztán pontosított - Apám nem alkotó típus, vagy annyira elmélyülős, meg művészlélek, mint Anya. Most ha megnézed, ő nem is azt csinálja a munkájában, hogy új dolgokat alkot, tervez, vagy talál ki, hanem a már meglévőkből hozza ki a legtöbbet, szervez, irányít, satöbbi, és ezt az utóbbit is el tudtam volna képzelni magamnak, de... ha már elörököltem Anyától azokat, amiket, akkor már használjuk fel és nem csinálok magamból egy "Varga Roland 2.0"-át.
Annyira jó volt ezt hallani tőle azután, hogy régebben mennyire éreztem rajta a küzdelmet ezzel kapcsolatban, ami megakadályozta abban, hogy megtalálhassa a helyét.
Még nincs egy éve, hogy ismerem, mégis annyit fejlődött, érett és változott ez idő alatt is, és örülök, hogy részt vehettem ebben a folyamatban.
Büszke vagyok rá.
- Örülök, hogy így látod - mondtam neki elmosolyodva - Tényleg.
Szasza ugyanilyen őszinteséggel, mégis természetesen válaszolt.
- A te érdemed is, Regi.
- Hát, ha tényleg így van... - mosolyogtam rá - Akkor méginkább örülök.
Nem kellett szavakkal folytatnunk ezt a témát, mert innentől kezdve a közöttünk hullámzóan sugárzó érzelmeink mindent elmondtak helyettünk az ezt követő pár másodperces csendben.
Nagyon kellemes csend volt, annyira, hogy egy picit a fejemet is el kellett fordítanom, hogy ne lássa, hogy mennyire is mosolygok tőle.
Végül Szasza szólalt meg először, visszatérve az eredeti témára.
- Szóval, ja, ez anyámtól jött - hozta vissza a témát - De soha nem akartam olyan irányba indulni, mint ő, mármint, ez az egész képzőművészetis, meg kiállításos-dolog nem úgy képviseli az én... művészemet, vagy az igényeimet, mint az övéit - fogalmazta meg a lehető legpontosabban - Ugyanaz máshogy bontakozik ki bennünk, érted. Viszont mindig felnéztem rá ebben, meg mindig érdekelt is, hogy mit csinál, a kiállításai, mert amúgy menő, tényleg. Meg őt is érdekli, hogy én mit csinálok, régen mindig le is támadott, hogy na, rajzoltam-e valamit, vagy csináltam-e valamit, ő rakta ki még a hűtőre is azt a rajzot, ami most nálad van, meg a nyaralóba az én képemet, szóval nagy rajongó - mesélte a gödröcskéivel az arcán, én pedig nem tudtam nem mosolyogni, ahogy ezt hallgattam - Aztán valamikor tizenhat-tizenhét éves koromban fellázadtam, hogy Anya, ne kérdezd már meg kétnaponta, úgy is látni fogod, ha van valami olyan, amit meg akarok mutatni, szóval azóta próbálja visszafogni magát és kevesebbet kérdezgeti, de ha lehetőség nyílik megnézni valamit, amit csináltam, egyből lecsap rá, a szobámba ha bejön, mindig körbenéz, hátha lát valamit, meg mindig mondja, hogy amúgy ha gondolom, van egy alkotóterem a házban, ott is csinálhatom, vagy tarthatom a képeimet. Trükkös - mosolygott, ahogy mesélt, mire halkan elnevettem magam.
- De ez egyébként nagyon cuki.
- Ja, tudom, az - értett egyet halványan mosolyogva.
- És most már én foglak megkérni, hogy mutass neki dolgokat - jeleztem nevetve.
Szasza ezen elröhögte magát.
- Nem leszek meglepve.
- Egyébként majd csinálsz nekem még valamit a szobámba? - kértem meg vigyorogva.
Szasza derűsen rámpillantott, majd pár másodperc múlva gondolt egyet és kivette a zsebéből a telefonját, odaadva nekem.
- Na, figyelj, most kurvára megbízok benned - jegyezte meg szórakozottan - Nyisd meg a galériámat.
- Tényleg megbízol bennem - mosolyogtam, miközben feloldottam a telefonját és megnyitottam a galériáját.
- Múlt hétvégére tekerj vissza.
- Okés, igyekszem nem nézni a képeidet.
- Valahol lesz egy fotó egy festményemről - mondta tovább Szasza, miközben jókedvűen nevetett egyet az előző mondatomon - Márknak küldtem még el.
- Megvan - nyitottam meg kíváncsian, majd közelebb emelve a telefont az arcomhoz, megnéztem.
- Félkész még amúgy - jegyezte meg - Kell még rá egy réteg.
Magamban mosolyogva néztem a képet.
Mivel csak háttér volt, konkrét dolgot nem ábrázolt, csak színeket, árnyalatokat, árnyékokat, mégis a hangulata annyi érzést adott át, ami nagyon megfogott. Szasza gyönyörűen tud a képzőművészeten keresztül érzéseket kifejezni, amihez óhatatlanul el kellett sajátítania azt a képességét, hogy jól rá tudjon kapcsolódni az érzelemvilágára, és ez érződik is rajta, a személyiségén.
Minél jobban megismerem, annál több olyat látok belőle, amit az anyukájától örökölt, és ez mindig csak egyre jobban megszeretteti velem.
Nem volt kifejezetten boldog, örömteli hatású festmény, inkább volt melankolikus hangulata, mégis volt benne valami, ami élénkké, tüzesebbé tette, az egész annyira szívbeérő volt, hogy megérintett, ahogy néztem.
- Ez már most gyönyörű - mosolyogtam, őszintén bevallva.
- Ha tetszik, neked adom, miután befejeztem.
- Neked nem kell? - néztem rá.
- Nem, én csak csinálni szeretem - vont vállat - Ha befejeztem, sok dolgom már nincs vele, csak kerülgetném.
- Mikor csináltad?
- Márk bulija után egy nappal. Otthon.
Hangosan megdobbanó szívvel néztem fel a képernyőről, felé fordítva a fejem.
Ezzel sokkal többet mondott nekem, mint amennyit más hallott volna belőle.
Azután, hogy először beszéltünk azóta, hogy nem vagyunk együtt.
Nem úgy mondta mindezt, hogy el tudtam volna hinni, hogy nem volt közöm a festményhez.
- Jobb helyen lesz az nálad, Regi.
Elolvadva néztem rá.

Még csak úton voltunk az éjszaka közepén egy autópályán, mégis, már most éreztem, ahogy gyógyul a szívemben valami, amire eddig nem találtam a gyógyírt semmiben.

Talán mindennek így kellett lennie ahhoz, hogy ma mindezt megláthassam.