A szemeim döbbenten elkerekedtek, ahogy az üzenetét olvastam.
"Most?" - kérdeztem vissza, csak hogy értsem.
"Pár perc."
"Azt hittem, csak holnap jössz haza" - írtam - "De persze, beengedlek."

Felkaptam gyorsan egy pulcsit, a kezemben lévő fésűvel befejeztem a fésülködést, picit rendberaktam a szobámat, majd felvettem a Converse-emet, ami persze egyáltalán nem illett az összes többi itthoni ruhadarabomhoz, és a kulcsommal kisettenkedve a lakásból, lefutottam a lépcsőházban.
Amikor kiértem a társasházból, abban a pillanatban jelent meg Szasza autója az utcában, a látványára pedig hangosan megdobbant a szívem.
Semmit nem értettem, hogy miért van itt, miért utazott ma haza, vagy miért ide jött, amikor lehetne a csapatával is, akikkel ma nyertek európai aranyérmet, elérve az egyik álmát, lehetne a családjával, pihenhetne otthon, lehetne a barátaival, mindent csinálhatna, mégis most idejött, pedig a következtetéseim szerint maximum pár órája lehet csak az országban egyáltalán.
Ahogy Szasza megállt a társasház előtt, görcsbe ugró gyomorral néztem végig, amint kiszáll a kocsijából, majd odajön hozzám.
- Kijöttél pulcsiban? - vette észre rajtam egyből, ahogy meglátott a hideg estében egy vékony pulcsiban.
- Ezt volt időm felkapni - vallottam be őszintén, egy hajtincsemet a fülem mögé tűrve.
Szasza odajött hozzám, majd megálltunk egymással szemben.
- Szia - köszöntem neki halkan, akaratlanul elmosolyodó szívvel, ahogy felnéztem rá.
A gyengéden és szeretetteljesen megszólaló hangom szinte beleveszett a hűvös éjszakába, és azt éreztem, hogy a szél szárnyán talán csak hozzá jutott el.
- Szia - köszönt vissza a szemembe nézve.
Éreztem rajta, hogy nem véletlenül volt itt, valamiért egyenesen ide tartott, csak sejtelmem se volt, hogy mi történhetett, vagy hogy miért jött.
- Akkor van kedved bejönni? - kérdeztem tőle a mögöttem lévő ajtóhoz nyúlva, amit nyitva tartottam résnyire, hogy ne kelljen a kóddal szórakozni.
- Ja, persze - válaszolta természetesen, mire jobban kinyitottam az ajtót, majd bementünk.

Olyan réginek érződött, amikor legutoljára itt volt, pedig rengeteget volt itt, a lépcsőháznak és a lakásunknak minden egyes pontja eszembe tudta juttatni őt, és valamiért olyan gyógyító érzés volt a szívemnek a gondolat, hogy most megint itt van, akármiért is jött hozzám.
- Anya már lepihent, szóval vagy itt kint beszéljünk halkan, vagy menjünk be a szobámba - mondtam Szaszának suttogva, ahogy az előszobába értünk és levettük a cipőnket.
Szasza a cipőjét levéve pontosan oda tolta őket a lábával, ahová mindig, és a dzsekijét is a szokásos fogasra akasztotta fel, szinte ösztönszerűen. Az a fogas talán azóta üresen áll, amióta külön vagyunk. Én tudattalanul üresen hagytam, mint ha csak neki hagynám a helyet, és azt hiszem, Anya is ugyanez, pedig soha nem beszéltünk erről.
- Akkor menjünk be, nem akarom felzavarni.
- Oké - néztem rá akaratlanul elmosolyodva egy icipicit, csak attól, hogy a szemeibe nézek.
Amikor bementünk a szobámba, Szasza előre engedett, majd belépett utánam és halkan becsukta az ajtót maga mögött. Csak az éjjeli szekrényemen lévő kis lámpa világított, meg egy illatgyertya az asztalomon, amik lágy, kellemes fénnyel töltötték meg a szobát, nem volt sötét, de nem is volt világos, gyér fény volt, de pont jó a szemnek ezekben a késő esti, nyugodt, csendes órákban.
Nem akartam, hogy csak egymással szemben álljunk ketten, mint két ismeretlen feszültséggel maguk között, úgyhogy leültem az ágyamra, egy, a falamnak döntött párnával a hátam mögött, Szasza pedig velem szemben állva háttal a mögötte lévő asztalomnak támaszkodott.
Gondolatok voltak benne, amik idevezérelték hozzám, és valószínűleg a hajába túrva azt próbálta összeszedni a fejében, hogy hogyan is kezdje.
Azt hittem, hogy ma olyan boldogan láthatom majd, mint még soha, mert utazott, nyertek, nemrég jött haza a gépével, elérte egy célját, ennek ellenére nem éreztem azt rajta, hogy teljesen össze lenne szedve, vagy hogy most lenne a legfelhőtlenebb hangulatban, és ez összezavart, mert nem erre számítottam, talán még egy kis aggodalom is megjelent bennem.
Nem így kellett volna kinéznie ma, nem ilyennek kellett volna lennie. Az a Szasza, akivel nyáron voltam együtt, most nem ilyen lett volna, nem így állt volna előttem, a szobámban, maga előtt összefont karokkal, a gondolatait próbálva összeszedni.
Talán nem csak én változtam azóta annyit.
- Gratulálok a maihoz - szólaltam meg halkan, elsőként, őt megelőzve, bepótolva a még nem megírt üzenetemet, mire rámpillantott - Lili mondta, hogy nyertetek. Nagyon örülök neked.
Szaszának erre egy vegyes érzelmekkel teli, furcsa mosoly jelent meg az arcán, ahogy az ablakom irányában tartotta valahol a tekintetét, majd végül rámnézett.
- Kösz.
Ahogy rámnézett, nem is értettem, hogy milyen érzések lehetnek benne, ami aggasztó volt. Valószínűleg a téma kellős közepébe vághattam, mert nem olyan volt, mint aki ne számított volna arra, hogy ezt hallani fogja tőlem, viszont nem láttam rajta semmi olyat, mint amit gondoltam, hogy látni fogok ma.
Szasza újra beletúrt a hajába, majd ha már ez így feljött, maga elé nézve teljesen őszintén megszólalt.
- Lett még egy érmem.
Erre komolyan, de kicsit értetlenül néztem rá. Ez az érem volt a célja, az álma, amiért annyit küzdött és amit annyira szeretett volna, nem is értettem, hogy beszélhet róla ennyire kedvtelenül, némi keserűséggel a hangjában.
Semmit nem értettem.
- Nem örülsz neki? - kérdeztem tőle óvatosan.
A kérdésemre a fejét elfordítva, kellemetlenül elnevette magát, majd visszanézett rám.
- Tudod, mennyi ideig okozott örömet, Regi? Tíz percig - mondta, annyira szívből és annyira őszintén, hogy abba beleremegett a levegő - Az meg már eltelt egy ideje.
Pislogva hallgattam, és azt éreztem, hogy egyáltalán nem ismerem az ő nézőpontját, vagy az érzéseit.
- De... miért? - jött ki belőlem a kérdés egyszerre értetlenül, de csodálkozva is.
Szasza sóhajtva megdörzsölte az arcát, majd erőt vett magán, és összeszedve a gondolatait, hogy hogyan is mondja, újra megszólalt.
- Mert semmivel nem lett jobb az életem ettől - nézett rám a karjait széttárva - Ezért csináltam mindent, érted? Ezért volt minden. Tíz kibaszott percért, hogy legyen egy olyan érmem, amim már eddig is volt. Jézusom - túrt a hajába kiégve ezen az egészen - Annyira rohadtul semmi értelme.
- De ez volt a célod, amit szerettél volna - emlékeztettem pislogva, mire feszülten elnevette magát.
- Hidd el, hogy rohadtul nem így akartam, Regi. Akartam ezt, amíg jobban egyben volt az életem, akartam tavasszal, meg nyáron, mert hozzátett volna az életemhez, aztán akartam ezt az utóbbi időben, mert ezem volt, ez a cél volt mindenem, amim volt, úgyhogy akartam, hogy legalább ez meglegyen, oké, elértem, rohadt jó, és most? Most már nincs semmim, amit akarhatnék, semmi, amiért küzdhetnék vagy amit mindenképpen el akarok érni. Oké, nyilván, mondhatjuk azt, hogy lesz még más meccsem, meg elérhetek még dolgokat, világbajnokságra megyek, meg minden szar, ami rohadtul motivált volna korábban, de most jelenleg egyikhez sincs kedvem többet, meg nem hajt már annyira, mert nagyon jó, nagyon menő, de baszki, ez engem nem tesz boldoggá - mondta ki őszintén, a szemembe nézve - Ez így kevés. Örülök neki, tíz percig, aztán rájövök, hogy ez nem elég ahhoz, hogy teljesnek érezzem magam. Nem tudok úgy örülni ennek, a sikereknek, hogy mindeközben az van bennem, hogy oké, ez megvan, de nagyjából ennyi van az életemben, aminek tudok örülni. Az egésznek semmi értelme. Rohadtul semmi - közölte - És közben erre tettem fel annyi mindent, ezért mondtam le dolgokról, ezért, hogy hazajöjjek, a többi közé rakjam az érmemet, és... ennyi.
Minden egyes szavát értettem, mert szinte kísértetiesen hasonlítottak az érzései azokra, amik bennem vannak az utóbbi időben. Megszakadt a szívem attól, hogy ő is ebben van most, és hogy ilyen érzések uralkodnak benne, amikor ma boldognak kellene lennie.
Nem akartam megszakítani, úgyhogy csak csendben hallgattam, amíg folytatta.
- És felbasz, hogy ez csak most esik le - közölte egyszerűen - Felbasz, hogy nem akkor értékeltem ezt így, amikor még a barátod voltam, Regi.
- Én is sok mindent nagyon máshogy értékeltem, mint most - vallottam be őszintén - Ne hibáztasd magad. Nem kell ilyeneket mondanod.
- Csak hallgass meg. Ki akarom mondani neked.
Bólintottam egy picit, hogy persze, ahogy szeretné, és figyelemmel hallgattam.
- Tudom, hogy nagy részben én basztam el azt, ami közöttünk volt - jelentette ki tényként, el se bizonytalanodva, amibe bele tudtam volna kötni, mert én soha nem gondoltam erre így, de engedtem, hogy végigmondja - Vágom, mert én kerültem full más közösségekbe, és engem vittek el rohadtul az új dolgok, hogy lehetőségeim nyíltak arra, hogy elérjem a céljaimat, meg megvalósítsam a nagy terveimet, meg azt is láttam rajtad, hogy te is rátaláltál azokra a közegekre, amik kellenek neked, és te is elindultál most azon az úton, hogy elérd, amiket el akarsz érni, engem vitt el ez az egész. De nem téged kellett volna, hogy elengedjelek, Regi. Rohadtul nem téged kellett volna - mondta ki, miközben újra két kézzel a hajába túrt - Meg kellett volna mentenem a kapcsolatunkat, nem elengedni, akkora faszság volt, mert te se vagy boldog, és én se vagyok az, és baszki, utólag már meg se tudom mondani, hogy egyáltalán mi volt az, ami eldöntette velünk, hogy hagyjuk ezt az egészet. És tudom, hogy nem vagy boldog, látom rajtad, láttam rajtad szombaton is, meg a keringőpróbádon is, láttam az interjúdban, baszki, Regi, ez akkora hiba volt. Nem kellett volna oda jutni, hogy azzal, hogy kiléptem az életedből, apukáddal kapcsolatban élesztek fel benned érzéseket, hogy mindketten belemenekülünk valamibe, ami egyébként nem is tesz minket boldoggá, csak csináljuk megrögzötten, hogy ne érezzük, hogy ezt elbasztuk. Mert elbasztuk, én legalábbis biztos. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ez egy hiba volt - mondta őszintén - Neked kellett volna lenni az utolsónak, amit elengedek.
Az ágyamon ülve dolgoztam fel a szavait, miközben az ölembe ejtett kezeimen tartottam a tekintetem, majd mivel ő ennyire őszinte volt, én is hagytam kijönni magamból, amit ki akartam mondani neki.
- Sajnálom, amiket szombaton mondtam - néztem rá - Nem téged hibáztatlak a kapcsolatunk miatt, és nem is akartam rád fogni. Pláne nem akartam a fejedhez vágni azt, hogy nem vagyok boldog. És sajnálom, hogy eljöttem.
- Nem, dehogy - dörzsölte meg az arcát Szasza, hogy ezért ne kérjek bocsánatot - Az az egész egyben tényleg gáz volt, de nem miattad.
- Mire gondolsz?
- Elég közel kerültem hozzád, Regi. És valószínűleg még közelebb kerülök, ha az a csaj nem szakítja meg az egészet. A volt barátod vagyok, rohadtul távolabb kellett volna tartanom magam - nézett rám - Mert ez így egyben, a többi körülménnyel együtt elég elbaszott volt. Bocs.
A tekintetemet elkapva engedtem kavarogni az érzelmeimet magamban, miközben a jelenlététől folyamatosan intenzíven vert a szívem.
Pár, a gondolatunkba mélyedő pillanat után megtörtem a csendet, mert úgy éreztem, hogy tudnia kell mégvalamiről.
- Otthagytam a válogatottat.
Szasza erre rámpillantott, én pedig az ujjaimat morzsolgatva folytattam.
- Nem volt jó hatással rám - mondtam őszintén, a tekintetét kerülve - Anya szerint se. Nem az volt, amit én kerestem. Hiába küzdöttem, meg öltem bele annyi energiát, mert... nem vagyok odavaló. Nem ilyen vagyok - vallottam be - Sokáig tagadásban voltam, hogy ezt igazából élvezem, meg szenvedéllyel csinálom, de... de nem. Nem tudtam kiteljesedni benne, mert nem olyan, mint amit szeretek csinálni, az emberek se, a tánc se, az edzések se, és nagyon nagy teher volt, nagy nyomást helyezett rám, bestresszelt, megfelelési kényszerem volt benne, abszolút félretettem a saját igényeimet és szükségleteimet, mert bizonyítani akartam, de egy idő után már azt se tudtam, hogy mit vagy kinek, meg miért, csak gyakoroltam magamra a nyomást, ami eszméletlenül toxikus volt, mérgező, és felemésztett, ami egyre rosszabb hatással volt rám, úgyhogy... vége - fejeztem be elhalkuló hangon, szinte már suttogva.
Úgy éreztem, hogy tudnia kell erről, részben miattam, másik részben miattunk, illetve nem szerettem volna, ha úgy érezné, hogy csak ő hozott felesleges áldozatokat egy olyan álom érdekében, ami értelmetlenné vált a végén. Én is ettől a bűntudattól szenvedek.
Pont ugyanannyira eltévedtem én is, mint ő.
- Tényleg nem te voltál - mondta őszintén, mire ránéztem.
Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mint amikor Anyának elmondtam, hogy abba akarom hagyni, mert valószínűleg ugyanazt gondolhatták.
- Menő volt, de nem te vagy - folytatta - Sokkal több művészi van benned, meg sokkal nagyobb igényed van arra, hogy át is adj valamit másoknak, meg hogy őszintén adj elő, mint hogy pompompokkal ugrálj, meg show legyél az embereknek, Regi. Nem a stílust akarom lehúzni, mert nagyon menő, nagyon profi, és profin meg is csináltad, de nem te vagy. Ég és föld volt rádnézni akár a húgommal való fellépéseiden, vagy a szólóidnál, mint ezeknél.
- Mikor láttál? - kérdeztem csodálkozva, mert egy fellépésemen se volt ott tudtommal.
- A Margitszigeten. Húgom mondta, hogy fel fogsz lépni ott.
- És megnéztél? - olvadtam el teljesen.
- Pár haverommal voltam ott. Ők az utána lévő koncertek miatt jöttek ki alapból, csak tudtam, hogy ti is lesztek, szóval úgy intéztem, hogy láttalak.
- És... - néztem rá megilletődve - Hogy tetszett?
- Amit elmondtam. Rohadt menő volt, meg is érdemeltétek a sikert, nem azért mondom. Csak te hiányoztál belőle, hiányzott az, hogy téged nem láttalak benne. Mármint, fizikailag láttalak, nem úgy - tette hozzá - Csak rajtad se láttam azt, hogy úgy lennél benne lelkileg, ahogy korábban mindig éreztem rajtad.
- Én is így éreztem - láttam be - Részben ezért is hagytam ott ezt. Üresnek éreztem, és semmi köze nem volt hozzám. Azt a fellépést se élveztem annyira, csak mindenkinek tetszett, meg mindenki imádta, és lelkes volt, úgyhogy én is, de... nem úgy. Nem annyira őszintén, mint máskor.
- Semmi gáz nincs azzal, hogy eljöttél onnan. Jobb is, ha szar hatással volt rád.
- Megmondtad előre.
- Nem örülök, hogy igazam lett.
Egy pár pillanat múlva őszintén folytattam a témát.
- Tényleg olyanok voltak a kudarcok, amiket mondtál - vallottam be az ölemben pihentett kezeimre szegezve a tekintetem - De már a szombati találkozásunk előtt is, csak sokkal nagyobb tagadásban voltam. Anya végig azt mondta, hogy egyre rosszabb rámnézni.
- Miken mentél át?
Zavartan a hajamba túrtam.
- Tudod... - kezdtem, majd összeszedtem a gondolataimat, hogy hogyan meséljem el neki - A szombati buli előtti napon... szóval az a hét katasztrófa volt - ugortam vissza inkább, az arcomat megdörzsölve, Szasza pedig engem nézve hallgatott - Előtte lévő hétvégén volt a margitszigeti fellépés, az a hülye interjú, a kisfilm, meg minden, ráadásul addigra már széthajtottam magam, Anya nagyon aggódott is értem, a Margitszigeten meg még hideg is volt, szóval le is betegedtem, ahogy azt kell.
- Szarrá volt gyengülve a szervezeted, gondolom.
- Igen - értettem egyet kínosan - És még csak gyógyulni se hagytam magam, mert annyira benne voltam ebben a pörgésben, meg hajtásban, hogy két napot maradtam otthon, de akkor is tanultam, szerdán már suliban is voltam, hogy ne zökkenjek ki a kerékvágásból, csütörtökön meg elszúrtam a nyelvvizsgámat, mert teljesen szét voltam csúszva, egyáltalán nem tudtam koncentrálni, meg félig beteg voltan, ami szörnyen érzékenyen érintett, másnap elmentem edzésre, ami nagyon rosszul ment, mert egyrészt a héten lemaradtam, másrészt meg ugyanaz történt, mint a nyelvvizsgán, és ettől teljesen szétestem mentálisan, borzasztóan éreztem magam, meg folyamatosan csalódtam magamban, felemésztett ez a megfelelési kényszer, szóval edzés után... nem kicsit kiborultam - meséltem a szememet lesütve - Az öltözőben volt, senki nem volt már ott, csak én, és nagyon mélyponton voltam, és te jutottál eszembe, meg téged is akartalak felhívni, csak... végül nem mertem. És az egészben az az érdekes, hogy következő nap találkoztunk Márk buliján, és pont azokat mondtad el, amiket hallanom kellett, meg annyira pontosan úgy beszéltél erről az egészről, ami bennem is volt, hogy talán... nem véletlen, hogy téged akartalak felhívni előtte lévő nap.
- Felvettem volna, Regi. Oda is megyek, ha tudok, ha hallom rajtad, hogy szarul vagy.
- Nagyon szükségem volt rád - vallottam be halkan.
Szasza a szemembe nézett, majd sóhajtva beletúrt a hajába.
- Szerinted én miért vagyok itt?
Picit bólogatva elkaptam a tekintetem, majd Szasza törte meg a csendet újra.
- Lehet, hogy elbasztam, Regi, lehet, hogy elvittek a dolgok, és lehet, hogy rohadt későn esett le, hogy mi mennyire számít, mert hülye vagyok és tényleg elbasztam, az meg már inkább nem is érdekel, hogy az exem vagy és épp most jöttem be full éjszaka, hogy ezt elmondjam, de az biztos, hogy rohadtul kellesz és rohadtul hiányzol. Nem tudom kevésbé egyértelműen megfogalmazni, és nem is akarom, mert ez ennyi. Akármiért is éreztük úgy, hogy jó döntés megszakítanunk azt, ami közöttünk volt, nincs olyan érv, amivel így utólag egyet tudnék érteni, és nyilván, nem azért vagyok itt, meg nem azért mondom ezeket, mert olyan rohadtul nyomást akarok helyezni rád, vagy hogy csak simán visszafussak hozzád, mert... baszki, milyen vissza? - döntötte hátra a fejét, kellemetlenül elröhögve magát - Meg se próbáltam továbblépni rajtad, Regi, csak ha már elvittek magukkal a dolgok, úgy csináltam, mint ha ez nekem rohadtul jó lenne, teljes lennék így is és nem basztam volna el az egészet már az első pillanatban, hogy elkezdtünk eltávolodni egymástól.
- Nem csak a te hibád volt ez az egész - emlékeztettem.
- De helyrehozhattam volna, Regi.
Eközben felálltam az ágyamról, egy lépéssel megállva előtte, hogy ne legyünk annyira távol, ahogy beszélünk.
- Ketten vagyunk felelősek a kapcsolatunkért. Nekem is pont annyival kellett volna többet beleraknom, hogy helyrehozzam. Én is hibás vagyok, nem várható el csak tőled, hogy egyedül hozd helyre, amikor engem is ugyanúgy elvittek a változások, mint téged.
- De én elvárhattam volna magamtól. Fontosabb vagy annál.
Ahogy ezt mondta, egyből a márciusi beszélgetésünk villant be az elvesztett meccsük utánról.
Ettől a gondolattól fájdalmasan megdobbant a szívem.
A kapcsolatunk is egy volt az elveszített meccsei közül.
- Fontosabb, mint egy faszom EB - nézett rám, ellökve magát az asztalomtól, ahogy odaléptem hozzá - Csak egy példa, nem volt időnk egymásra, mert heti tizenkét-tizenhárom edzésem volt minden más mellett, csak azért, hogy most legyen egy érmem, és most mint volt barátnőmmel beszélgessek veled. Ez kurva gáz.
- Nekem is alig volt időm, még magamra is.
- Ki is égtél, Regi. Én is kiégtem - mutatott magára - És nyilván kiégtünk, mert az, hogy szakítottunk egymással azért, hogy ne tartsuk vissza egymást az álmainktól, meg a terveinktől, ezért onnantól kezdve, hogy csak ezünk maradt, ebbe fektettük minden energiánkat, hogy azt érezhessük, hogy megérte, ez nem valós motiváció. Mindketten olyan dolgokért küzdöttünk, ami rohadtul nem is valós álom, nem valós dolgok hajtottak, csak csináltuk, hogy valamiért küzdjünk, amikről aztán utólag rá is jöttünk, hogy nem volt értelme, egyáltalán nem csoda, hogy kiégtünk.
- Sajnálom, hogy így éled meg a mait - néztem rá őszintén.
- Ez a lényeg, Regi. Leszarom a mait - közölte a karjait széttárva - Leszarom, mert nincs jelentősége igazából.
Szomorúan nézve hallgattam őt.
Mindkettőnk álmai összeomlottak, mert egyikőnk se úgy kapta meg, ahogy azt elképzelte, és most itt álltunk ketten, a semmiben, az összeomlott fellegváraink romjainak a helyén.
- Fél kilenckor ért be a gépem - folytatta Szasza - Hazamentem a családommal, és kábé fél óra múlva már a kocsimban ültem, hogy fogjam magam és lelépjek, levezessek százötven kilométert a nyaralónkig, ahol kivonom magam egy kicsit mindenhonnan, mert már kurva sok minden, és mindent el akarok engedni csak egy pár napra. Csak előtte még beugrottam hozzád, mert nem akartam lelépni sehova anélkül, hogy beszélnék veled ezekről, akármiben is maradunk.
- Miért éljük meg ennyire ugyanazt? - jött ki belőlem a kérdés őszintén.
- Mert ugyanazt basztuk el, Regi.
Az ajkaimat kellemetlenül összeszorítva lesütöttem a szemem, megigazítva a hajam.
Olyan nehéz volt ez a beszélgetés, de mégsem tehernek éreztem, egyszerűen csak tükröt állított kettőnk elé.
Néhány összedőlt álom csak arra kell, hogy rávilágítson a valós álmainkra - igaz, Anya?
És talán néhány hibát is csak azért követünk el, hogy megmutassa, hogy melyik is a helyes út.
Pár másodperc múlva ránéztem, majd megkérdeztem.
- Reggel indulnál?
- Nem, ahogy elindulok majd innen. Azt, hogy beugrok hozzád, akkor találtam ki, amikor felkanyarodtam volna az autópályára - vont vállat - Szó szerint száznyolcvan fokos fordulat volt. Nyilván, fel is hívhattalak volna, de látni akartalak - nézett rám őszintén - És épp elég hosszú volt ez a nap, meg elég rohadt sokat voltál ma a fejemben, főleg a meccs után, ahhoz, hogy ne mostra időzítettem volna ezt a beszélgetést.
- Igazság szerint én ma már vagy három alkalommal rád akartam írni - vallottam be őszintén, a hajamat a fülem mögé tűrve.
Meglepetésemre Szasza erre rámnézve elnevette magát.
- Nem tiltottalak volna le egyszer se, vagy jelentettelek volna fel zaklatásért. Vagy nem tudom, mi tartott vissza.
- Csak hogy nem jön-e ki furán - védekeztem megilletődve nevetve egyet magamon.
- Miért, ennyi erővel az, hogy random megjelentem nálad este tízkor, milyen? - mutatott magára, mire újra nevettem egyet.
- Ahhoz már kezdek hozzászokni - néztem rá mosolyogva - Szeretem a száznyolcvan fokos fordulataidat.
És mindent, ami Ő.
Szaszával egymás szemébe nézve mélyedtünk el a szemkontaktusunkban, majd végül én törtem meg a csendet.
- Köszönöm, hogy itt vagy.
Szasza eltűrte egy hajtincsemet a fülem mögé, gyengéden elsimítva, mire szerelmes érzés töltött el belül.
- El se kellett volna mennem, Regi.
Hevesen dobogó szívvel néztem rá, majd erre csak odaléptem hozzá, mire ösztönösen kitárta a karjait, én pedig a mellkasához bújva megöleltem.
Szasza szorosan ölelt vissza, magánál tartva körém kulcsolva a karjait, mint ha soha nem akarna elengedni, majd belepuszilt a hajamba és a fejemre támasztotta az övét, mire csak lehunytam a szemem az ölelésünkben és az illatát magamba szívva adtam át magam neki.
Az elmúlt heteink minden egyes történése és érzése benne volt ebben az ölelésben.
Annyira mély és megnyugtató pillanat volt.
Soha nem akartam kiszakadni belőle.
- Mi legyen? - kérdezte Szasza a derekamat megsimítva.
Ahogy megsimogatott, rajtam pedig végigjárt a libabőr, felemeltem a fejem a mellkasáról és tovább ölelve felnéztem rá.
- Mehetek veled?
A kérdésemre Szasza halványan elmosolyodott, majd jobban átkulcsolta körülöttem a karjait.
- Gyere. Lépjünk le.
A gondolatra én is elmosolyodtam.
- Szerintem ez most jót fog tenni - láttam be őszintén.
- Szerintem most csak ez tud jót tenni.
- Akkor menjünk - jelentettem ki mosolyogva, mire Szasza azokkal az édes gödröcskéivel az arcán nézett rám.
A kezemet megfogva magához húzta azt, megpuszilta, és egy régi becenevemet használva, amit még mindennek az elején adott nekem, a szemembe nézve válaszolt.
- A kocsiban várlak, Karácsonylány.