Tegnap csak azért mentem be edzésre, hogy az edzés kezdete előtt húsz perccel megkeressem az edzőmet, és minden bátorságomat összeszedve bejelentsem, hogy kilépnék a tánccsapatból.
- Hogy?
Vettem egy nagy levegőt, a padlón tartva a tekintetem, összeszedtem az erőmet, majd a hátam mögött morzsolva az ujjaimat, felnéztem rá.
- Nem férnek bele az időmbe az edzések és a fellépések a suli és a tanulás mellett, úgyhogy nem szeretnék én lenni a gyenge láncszem a csapatban - mondtam fehéredésig szorítva az ujjaimat.
- Itt profi táncosok vannak, akiknek a tánc a prioritás.
- Tudom, csak rájöttem, hogy nekem nem az. Legalábbis ebben a formában nem - válaszoltam minden erőmet összeszedve - Továbbtanulással kapcsolatban is nagy céljaim vannak, ezért felmértem a helyzetet és úgy döntöttem, hogy ez a legreálisabb lépés.
Az edző arcán láttam, hogy rosszallja a döntésemet, de végül nem ellenkezett, csak ennyit mondott:
- Gondoltam, hogy ki fogsz hullani. De akkor eggyel kevesebb.
Ez nem kicsit volt megalázó, és ütött egy óriásit, de legalább túlvoltam rajta, és úgy hagyhattam el a próbatermet, hogy tudtam, hogy soha többet nem kell visszajönnöm ide.
Akár fel is rúghattam volna pár kukát, bemutathattam volna mindenkinek és belekiabálhattam volna a visszhangzó folyosóba, hogy mindenkinek egészségére, aki itt marad még, de nem tettem, csak nehéz, de egyszerre megkönnyebbült szívvel siettem ki az épületből, majd ahogy kiértem a levegőre, megálltam.
Fogalmam se volt, hogy mit érzek, hogy szomorú vagyok vagy örülök, hogy fáj ez vagy gyógyít, hogy csalódott vagyok vagy büszke magamra, hogy erősnek érzem magam vagy gyengének, hogy üres vagyok vagy teli, hogy hiányzik-e ez már most és meg fogom bánni vagy jó döntés volt, teljesen fel voltam kavarodva, egyvalamit tudtam, hogy már nem tudom visszacsinálni, úgyhogy csak el kell mennem innen és soha többet vissza se nézni.
Bár még azt se fogtam fel igazán, amíg hazafelé tartottam, hogy itthagytam ezt az egészet.
Egy problémával kevesebb, ez biztos, és persze számítottam rá, hogy az elkövetkezendő pár napban néha sajnálni fogom azt a néhány jó pillanatot vagy élményt, amit kaptam ettől a helytől, de abban egyetértettem magammal, hogy meg kellett lépnem.
Ha másért nem, azért önmagában is, mert Anya egyetértett a döntésemmel, és tudom, hogy remélte, hogy meg fogom tenni, úgyhogy én meg rábízom magam az állandó igazára.
Talán már jobb lesz.
Jó lenne, ha jobb lenne.

- Lili ma hogyhogy nincs amúgy? - hallottam a lányöltözőből tesi után Lucáék beszélgetését, ezt a kérdést épp Héditől, miközben én a cipőmet vettem fel.
- Nem tudom, de nekem nem hiányzik - vont vállat Luca a rágóját csattogtatva, mire megforgattam a szemem - Akkora pick me.
Akkor ő micsoda?
- Jó, de ma színjátszós próba lesz és ő a főszereplő - jelezte Vivi.
Pár másodperc múlva a lányok rámnéztek az öltöző másik feléből.
- Regi, Lili merre van ma? - kérdezte Luca hármuk nevében.
- Helsinki-ben - válaszoltam, mire mindhárman értetlenül néztek rám - Tegnap utaztak ki, Szaszának ma van meccse. Európa-bajnokság.
A három lány elismerően összenézett, majd újra rám, Luca pedig megszólalt.
- És, te hogyhogy nem vagy kint?
A kérdésre egy pillanatra lehunytam a szemem, mert háttal voltam nekik, majd feléjük fordultam, de Luca megelőzte a válaszomat egy következő kérdéssel.
- Mikor szakítottatok? - kérdezte a szemöldökét felvonva, és felfedezni véltem rajta egy elfojtott, nagyon halvány, kárörvendő mosolyt.
- Nem szakítottunk - válaszoltam a három lány meglepődésére - Mármint konkrétan nem.
- Csak szünet, vagy mi?
- Talán - zártam le a témát nagyon gyorsan, és már az se érdekelt, hogy mit gondolnak, vagy mit mondanak kinek, csak egyszerűen nem akartam beszélni erről tovább, úgyhogy hamarosan felkaptam a cuccaimat és kimentem az öltözőből.
Amikor visszaértem az osztályterembe, elővettem a telefonom és írtam Lilinek, mert úgy számoltam az időeltolódást is belevéve, hogy nagyjából fél óra múlva kezdődik majd Szasza meccse.
"Átadnád Szaszának, hogy szurkolok neki?"
Ahogy elküldtem az üzenetet és kikapcsoltam a telefonom, nagyot sóhajtva lehunytam a szemem egy pillanatra, és a padra hajtottam a fejem.
Tényleg izgultam miatta. Annyira szerettem volna, hogy megnyerje.
Megérdemli, hogy jól sikerüljön - legalább az ő álmai teljesüljenek úgy, ahogy akarta.
Legalább miatta hagyj gondoljam azt, hogy megérte.

- Szia - köszöntem Filippnek, aki velem szemben jött a suliban a folyosón.
- Szia.
Már épp elhaladtam volna mellette, amikor Filipp végül erőt vett magán és utánam szólt.
- Regi!
Erre megtorpantam és visszafordultam.
- Sietsz most? - kérdezte Filipp, és kedves volt, de éreztem, hogy zavarban is van.
Tudtam, éreztem, hogy mi lesz a beszélgetés folytatása, és nagyon nem éreztem készen magam rá lelkileg, úgyhogy menekülőként belöktem az elsőt, ami beugrott.
- Az ofőm megkért, hogy menjek le a tanáriba, és rám vár.
- Ja, oké, persze - engedte el a dolgot Filipp megértően - Akkor... holnap találkozunk próbán.
- Igen, és bocsi, hogy elsietek.
- Nem, dehogy, menj csak.
- Köszi - mosolyodtam el, majd intettem egyet - Szia.
És elsiettem.
Mondtam már, hogy szörnyű vagyok?

Amikor végeztem a sulival, és hazaértem anélkül a nyomás nélkül, hogy ma még edzésre is kelljen mennem hattól fél kilencig, ahonnan kilenc-negyed tíz környékén fogok hazaesni, mert éljen a hétvége, ennek örömére csak leültem az ágyamra, hogy azt csinálhassam, amire már nagyon régen nem volt időm rendesen - ami kikapcsol.
Félretettem azokat a hangokat a fejemben, amik azt suttogták, hogy egy csomó dolgom van, tanulhatnék, behozhatnám a lemaradásaimat, annyi teendőm lenne, használjam már ki az időt, és csak elfeküdtem háttal az ágyamon.
Rémesen fáradt vagyok, és kimerült. Annyira fáradt vagyok, hogy semmihez se volt kedvem, és azt éreztem, hogy nem csak fizikailag fáradtam el ennyire.
Mit szoktam csinálni, amikor nem csinálok semmit?
Most lett volna időm azzal foglalkozni, amivel szeretnék, de ekkor realizáltam, hogy már annyira régen nem csináltam, hogy hirtelen ötletem se volt, hogy mit csináljak, mert semmi nem mozgatott meg.
Mikor veszítettem el önmagamat ennyire? Tényleg ennyivé alakultam, egy robottá, aki csak hajtja magát és tanul, meg küzd egész nap?
Soha nem akartam ilyen lenni, most mégis céltalanul feküdtem az ágyamon, és ötletem se volt, hogy mihez kezdhetnék, amitől hasznosnak érezném magam.
Miért akarom ennyire hasznosnak érezni magam egyáltalán?
Ennek annyira nincs értelme.
Az egészből Lili üzenete zökkentett ki később, amire egyből felkaptam a fejem.
"Nyertek! Aranyérmesek!!!"
Az üzenetet elolvasva akaratlanul elmosolyodtam. Megcsinálta.
Hosszú utat járt be, de megcsinálta.
Abban a percben azt mondtam magamnak, hogy legalább miatta megérte mindez, mert már nagyon megérdemelte ezt a sikert.
Tényleg örültem, hogy nyertek, Európa-bajnokok lettek, Szasza most másodszoros, ami a célja volt, egy lépés a háromszoros felé, amit annyira szeretett volna már, és nagyon szorítottam érte.
Legszívesebben egyből felhívtam volna, hogy vele együtt örülhessek a hírnek, ha nem tudnám, hogy most mindent csinál, csak nem a telefonját nézi.
Örülök, hogy neki legalább összejöttek az álmai.

Gondoltam rá, hogy sorozatot nézek, de hiába néztem, nem kötötte le az agyam, mert túlságosan pörögtek a gondolataim.
"Eggyel kevesebb."
Ez a mondat tökéletesen tükrözte az edzőtől, hogy mennyire éreztem magam értékesnek abban a csapatban. Tudom, hogy nem az én hibám, tudom, hogy nem én voltam kevés, mert mindent megtettem, mégis nehéz elhinni, és nehéz egyetérteni a döntésemmel annyira, hogy ne fájjon, hogy végül így alakult.
Mindenkit összetör egy kártyavárként összedőlt álom.
Nem tudom, hogy ez az egész az én kudarcom-e, vagy sem, azt tudom, hogy akkor, este a szobámban megint utolért az elkeseredés, mert most, hogy ez eltűnt, kidobott magából a pörgés, a rohanás, egyedül maradva éreztem meg igazán, hogy mennyire egyedül vagyok, hogy mennyire céltalan vagyok, elfakult és mennyi minden kiveszett belőlem.
Nem annak a lánynak éreztem magam, mint aki nyáron voltam, tele színekkel, motivációval vagy álmokkal, mert mindent elveszítettem, a szerelmemet, a boldogságomat, a lendületet, az álmokat, a biztos pontokat, az energiámat.
Mindent kihajtottam magamból, mindent feláldoztam, mindent beletettem egy olyan álomba, ami végül elbukott, most pedig itt vagyok felőrölve, darabokban, kifulladva, szürkén és egyedül.
Az egésznek nem volt semmi értelme.
Semmi erőt nem érzek magamban már semmihez, minden kicsúszott a kezemből, én pedig már utána se tudok kapni, mert kimerültem és semminek nem is látom az értelmét.
Minden célom értelmét veszítette és olyan távolinak tűnik most, olyan elérhetetlennek, hogy erőm sincs tenni értük.
Ennyi telt belőlem most, és felesleges volt. A végén már azt se tudtam megmondani, hogy miért küzdök, csak küzdeni akartam, hogy valamit bizonyítsak magamnak, hogy azt hihessem, hogy minden megérte és minden meg fog térülni, ami végül közel sem történt meg. Annyira kiábrándító.
Fogalmam sincs, mit kezdjek magammal.
Kiégtem.
Ennyi volt. Teljesen kiégtem.
Régen biztos fogtam volna egy tollat és a jegyzetfüzetemet, hogy papírra vessem az érzéseimet, hogy könnyebb legyen, és eszembe is jutott, de nem tudtam rávenni magam, mert ha leírom mindezt, magamat fogom hülyének nézni és eszméletlenül dühös leszek magamra.
Hogy nem vettem észre mindezt?
Miért csináltam ezt az egészet?
Nem álltam készen arra, hogy szembenézzek azzal a gondolattal, hogy az egész az én hibám.
Bárcsak hittem volna Anyának. Soha többet nem fogom úgy kizárni, mint mostanában, minden nappal egyre jobban, mert belül tudtam, hogy igaza van, csak nem akartam belátni.
Bárcsak tisztábban láttam volna.

A laptopom tetejét lecsukva kimentem a szobámból, hogy lezuhanyozzak.
Ahogy a zuhanyzóban a falnak dőlve, fáradtan lehunyt szemekkel engedtem magamra a forró vizet, eldöntöttem, hogy mindentől függetlenül erőt veszek magamon és ma este írok neki, hogy gratuláljak az eredményéért, akármikor is látja majd. Ma még biztosan a csapattársaival ünnepel, és csak holnap utazik haza. Az se baj, ha nem válaszol, csak szeretném, ha tudná, hogy nekem számít ez, hogy örülök neki, és mint távoli őrangyala, vele voltam lelkileg egész nap, hogy sikerülhessen neki ez és az ő álma valóra válhasson.
Bár minden nap vele voltam lelkileg, de ma különösen.
Nem akartam otthagyni szombaton, és utólag nagyon sajnáltam, hogy akkor valamiért úgy ítéltem, hogy el akarok sietni, vagy hogy felhoztam neki olyan dolgokat, amiket soha nem tettem volna.
Nem tudom, hogy megbántottam-e, de nem akartam. Kiborítani se akartam, vagy elrontani a kedvét. Olyan bűntudatot éreztem magamban, mert annyira hülye voltam, és annyira rosszul éreztem magam utólag.
Csak abban tudok reménykedni, hogy ismer, és tudja, hogy így érzem magam visszagondolva, mert ott nem olyan voltam, mint amilyen egyébként vagyok.
Most, hogy minden összeomlott az életemben, méginkább érzem, hogy mennyire hiányzik belőle, a napok pedig, amik a pörgéstől elszálltak azóta, hogy külön vagyunk, most hosszú, eltelt éveknek érződnek.
Minden, ami jó volt ezekben a hetekben, pont olyan kifelé mutató csillogó látványvilág volt csak, mint az összes fellépésem, csak én is a nézők közül voltam egy, akit megtévesztett, amit lát. Nem voltam boldog, nem az álmaimban éltem, csak rajta volt a hétköznapokon az a rózsaszín cukormáz a fellépésekkel, a rohanó hétköznapokkal, a felhajtással, az új élményekkel. Engem is átvert, illúziókba ejtett az, aminek a részese voltam. Engem is félrevezetett a látvány, ami kifelé látszott, mert nem tett boldoggá, csak napról napra veszítettem el azokat a dolgokat, amik a boldogság felé kövezték volna ki az utamat.
A forró víz talán elmosta azt a pár könnycseppet az arcomon, amit elhullattam ezeken gondolkodva, de a belső könnyeimet semmi nem tudta így elfedni, mert éreztem, hogy darabokban vagyok és mára csak önmagam árnyékaként létezem.
Ennyi maradt belőlem, egy nagy adag feldolgozandó tagadás és önámítás, amivel most küzdhetek meg kedvemre, ha esetleg lenne erőm hozzá.
Én most vagyok másnapos a csillogó önámítástól.
Biztos, hogy soha többet.

Amikor kimentem a fürdőből, épp a hajamat fésültem ki, amikor a szemem sarkából láttam, hogy üzenetem érkezett, mire megérezve, hogy meg kell néznem, egyből odaléptem az íróasztalomon lévő telefonomhoz.
A nevet meglátva hangosan megdobbant a szívem, mert még nem is írtam neki, amit szerettem volna, Ő viszont írt nekem.
"Otthon vagy?"
Hevesen dobogó szívvel vettem a kezembe a telefonom, majd nem érdekelt, hogy mit fog gondolni, vagy hogy milyen hatást keltek azzal, hogy másodperceken belül írok vissza, az ujjaim szinte magától gépelték a választ.
"Persze, miért?"
Nem kellett sokat várnom, mert hamarosan visszaírt.
"Akkor beengedsz?"