- Mindenki álljon hátra, mert térformát csinálunk - tapsolt kettőt az edző a mai táncedzésen, mire hátramentünk a próbaterem végébe.
Tudom, hogy ez egy csapat, szóval az együttes hatás számít, és az eddigi tánccsapataimnál mindig sikerült is így gondolkodnom, itt viszont őszintén zavart, hogy hátulra kerültem a térformában.
Itt valahogy az egyetlen esélyemnek arra, hogy kifejezzem magam és mutassak magamból valamit, csak azt éreztem, ha elöl vagyok a koreográfiában és legalább látnak, és így nem érzem magam annyira csak egynek a sok közül, most viszont bekerültem egy olyan helyre, ahol senki a világon semmit nem fog látni belőlem.
Zavart a gondolat, hogy a koreográfia azon részében annyi az összes szerepem, hogy egységesebbek legyünk és kitöltsek némi helyet, meg nagyobb legyen a létszám, tehát látványosabbak legyünk.
- Annyira jó, hogy előre kerültünk! - ujjongott az egyik lány a másik, mellette állónak, akik legelöl voltak.
- Azért gondoltam rátok, hogy kerülhetnétek előre, mert nektek illik a mozgásotok ehhez a koreográfiához - mondta nekik az edző kedvesen - És pontosan azt csináljátok, amit kell, úgyhogy jó szinkronban lesztek egymással.
Őszintén, ez rosszul esett, akkor is, ha ez az én világnézetemben nem egy dicséret volt az első lányok felé. A koreográfiánk, mivel egy kézimeccs félidőjében lesz majd előadva, három perces vigyorgó pattogás lesz pompompokkal egy nagy csarnoknak, amiben nagy részben sportot néző, söröző emberek lesznek, tehát nagy tánctudást, vagy különösen kidolgozott mozgást nem igényel, az meg, hogy pontosan azt csinálják, amit kell, abban merül ki, hogy végük lenne egy improvizációnál, mert nekik mindig meg kell mondani, hogy mit csináljanak, és azt kifogástalanul megcsinálják. De ennyi. Tökéletes tánc-robotok, nagyon profik abban, hogy megadott mozdulatokat kivitelezzenek, de nem művészek.
Viszont ma is megtudtam, hogy itt a robotokra van igény, és rosszul esett, mert bár mindez a fejemben volt, nem tudtam elhinni, és azt éreztette velem, hogy amit csinálok, az nem jó.
És nagyon rossz érzés volt az, hogy nem vagyok jó.
Körbenéztem, remélve, hogy azt látom valakinek az arcán, ami bennem van, de semmi ilyet nem láttam. Senkinek nem volt semmi problémája, és látszólag a velem egy sorban lévőket nem zavarta az, hogy nekünk az lesz a szerepünk, hogy az összképen javítsunk, mert körülbelül ennyit fognak látni belőlünk, nem volt kevés nekik az, hogy mi az egységet erősítjük és csak nagy, pompomos kézmozdulataink lesznek abban a részben, ami távolról jól néz ki, sőt, valakik még örültek is, hogy "ennyivel megúszták". Ez utóbbi számomra érthetetlen volt.
Miért nem akarják ők is megmutatni magukat a világnak? Miért nem akarnak valamit közvetíteni, valamit belülről? Miért elégednek meg annyival, hogy egyek a sok közül?
Vagy én látok valamit nagyon rosszul?
Az edző megmutatta a zene-mixünket, amire tanuljuk majd az új koreót. Pörgős, energikus, ismert zenék újrakeverve.
- Úristen, de jó! - lelkesedett az egyik lány.
Mindenkinek nagyon tetszett, még csak hallgattuk a zenét, de már táncoltak rá, mire feszengve néztem körbe. Valószínűleg egyedül voltam a véleményemmel.
Nem azt mondom, menő mix, jó zenék, csak valahogy ez is olyan volt, mint a többi, amit eddig csináltunk. Személytelen. Persze, nagy show-t fog csinálni, imádni fogják a nézők, megindul rá a lábuk, tapsolni fognak rá, vinni fog mindent, és nagyon látványos koreográfiát lehet rá csinálni, de most már megfogalmazódott bennem, hogy az a bajom, hogy személytelen az egész. Nem tudok vele azonosulni, nem tudok átszellemülni, nem tudom kifejezni magamat egy óriási adag, rózsaszín, csillogó látványban.
Egyszerűen nem megy.
És látszólag ezt már megint csak én gondoltam így, mert a többiek tök lelkesek voltak, imádták, alig várták, hogy elkezdjük tanulni, mert hogy "milyet fogunk bulizni erre".
Ez tény, csak világhírű slágerekre való bulizáson keresztül kicsit nehéz az önkifejezés, nekem legalábbis mindenképpen.
Hiányzik ebből az egészből az, hogy valójában benne legyek. Hiányzik az az "én"-érzés, és emiatt mindig kicsit üres az egész, mindig kívülállónak érzem magam és hiába küzdök minden erőmből, hogy megfeleljek, hogy idevalónak érezzem magam, amikor egyszerűen én nem arra lettem kitalálva, hogy ebbe illeszkedjek be.
Soha nem leszek olyan táncos, akinek az az alig várt kihívás, hogy mit kell tökéletesen megtanulnia, akit a show, meg a közönség reakciója pörget fel ennyire, aki csapattagnak született, aki egy akar lenni egy nagy projektből, aki inkább kifelé táncol, nem befelé, márpedig ide ilyenek valóak.
Innentől kezdve pedig esélyem sincs elég jónak lenni itt, eléggé beilleszkednem, mert egyszerűen nem ilyen vagyok, és amilyen nem vagyok, abban soha nem lehetek igazán jó, maximum átlagos, ha nagyon megfeszítem magam.
Ennyi belefektetett energiával átlagosnak lenni pedig borzasztóan fájó érzés, és kudarcnak élem meg.
A mait is kudarcnak éltem meg, mert csak azt éreztette velem, hogy nem vagyok elég és annyit érek, hogy hátsó sorba kerüljek, miközben az eszemmel tudtam, hogy ez nem így van, csak az érzés sokkal erősebb volt, mert amióta itt vagyok, azóta megfelelni próbálok, és egyszerűen nem megy.

Ezek a gondolatok nagyon a kedvemet szegték, és semmit nem is élveztem azon a próbán többet. Persze, megcsináltam, mint egy robot, kiviteleztem a mozdulatokat, mint valami feladatot, de már nem is raktam bele semmi érzést, csak közömbösen végeztem a feladataimat.
Minden, ami rosszul esett, már nem kiborított, vagy dühössé tett, mint múlt héten, csak jobban sulykolta belém, hogy nem ide való vagyok, bántotta a lelkemet és engedtette el velem ezt az egészet, ami most csendes kedvtelenségként jött ki rajtam.
Szomorúvá tett, hogy azt éreztem, hogy hiába küzdöttem, mert nem fogok tudni megfelelni.
Nem motivált többet a fellépések gondolata, a siker, a pörgés, nem motivált, hogy milyen magas szinten táncolok, hogy felnéznek rám, hogy meginterjúvolnak, hogy flancos egyenpólóink vannak, csillivilli fellépődresszeink, nem motivált a sokféle helyszín, stílus, hogy minden olyan nagy, profi és hűha. Az egészet egy giccsparádénak éreztem, ami üres nélkülem, üres attól, hogy itt vagyok, de nem érkeztem meg, mint ha egy nagy palota kapujában lennék, ahová nem engednek be.
Csak végigcsináltam a próbát a gondolataimba veszve, és azt éreztem, hogy csak mozgok, táncmozdulatokat csinálok, de egyáltalán nem táncolok. A táncban benne kell, hogy legyen a lelkemnek, az érzéseimnek is, kifejezek, átadok vele valamit, a táncot megélem, a tánc feltölt energiával, és ezek közül egyik sem volt meg, eltűntek valamikor útközben, ürességet és céltalan küzdelmeket hagyva maga mögött.
Elvesztettem a kihívásom értelmét, ezért meg se volt kedvem vívni ezeket a harcokat.
Ezen a ponton nem tudtam többet tagadni magam előtt, hogy minden felesleges áldozat volt, ami nagyon elszomorított, és amikor kedvtelenül hazaértem, csak bementem a szobámba, leültem az ágyam mellé és összekuporogva engedtem át magam ezeknek a gondolataimnak.
Nem sírtam, nem borultam ki, csak szomorúan néztem magam elé, kívülről kedvtelenül, belül viszont végtelenül összezuhanva, mert egy világ omlott össze bennem.
Egyáltalán nem ez volt az álmom és egyáltalán nem ezért küzdöttem.
Minden felesleges volt, minden hiába, és annyira céltalannak, értelmetlennek és elveszettnek éreztem magam.
Szaszának igaza volt. Óriási pofon volt, leterített, összetörte a szívem, mégis, annyira elvette a kedvemet, hogy már ahhoz se éreztem a motivációmat, hogy felálljak.
Vége.
Soha többet nem akartam még a fellépések gondolatát se, hogy eszembe jussanak, nem hogy ott legyek újra.
Soha többet nem akartam másokat szórakoztatni, másoknak látványt nyújtani, miközben minden egyes percben csak veszett el abból a motivációból, abból a lendületből, abból a szenvedélyből, amim valaha volt, akkor, amikor szeptember elején odakerültem, reményekkel és álmokkal.
Ezért az álomért volt minden? Ezért adtam fel annyi mindent, ezért öltem bele annyi energiát, ezért égtem ki mára teljesen? Ezért őröltem fel, majd veszítettem el önmagam?
Erre gondolva csak rövid ideig tudtam dühösnek lenni, mert utána csak elkeseredtem és végtelenül szomorú voltam, szomorú és csalódott, ami amikor tetőpontra tört bennem, végül legördült az első könnycsepp az arcomon, magával hozva a többit is.
- Anya - jelentem meg a nappaliban, mire Anya hátrafordult hozzám a kanapéról.
Ahogy Anya meglátta, hogy sírok, egyből aggódva nézett rám, és már jött oda volna hozzám, amikor én szaladtam oda hozzá, majd leültem mellé a kanapéra és oldalról hozzábújtam.
- Ott akarom hagyni a táncot - mondtam neki, miközben tovább sírtam, lehunyt szemmel nekidőlve, mire Anya megölelt oldalról, és megsimította a hátam.
- Rendben, Kicsim - suttogta simogatva, majd megpuszilta a homlokom.
- Nem baj? - törölgettem a szemem.
- Miért lenne baj?
- Mert... olyan sokat küzdöttem érte. És olyan büszke voltál rám, hogy ott vagyok - tört ki belőlem könnyes szemekkel.
- Sokkal jobban örülök, hogy lekerül rólad ez a teher, Regi. Sok volt ez neked.
- Nem kellett volna soknak lennie. Elégnek kellett volna lennem hozzá.
- Nem te nem voltál elég, Szívem. Csak nem élvezted eléggé - simogatott - Láttam rajtad. Kihívás volt eleinte, érdekes volt, újdonság volt és be akartad bizonyítani, hogy megérte, hogy ott vagy, de nem élvezted igazán. Nem az volt, amit kerestél.
- Tényleg nem - vallottam be fájó szívvel.
- Nincs ezzel semmi baj. Most is tanultál magadról valamit.
- De miért ilyen áron? Miért kellett ezt végigcsinálnom ehhez? - néztem magam elé az ölelésében összetört szívvel - Ezért szakítottunk Szaszával, Anya. Ezért.
- Vissza fog találni ő hozzád, Kicsim. Hidd el nekem - mondta kedvesen - Ha meg nem, akkor így kellett lennie, és lesz majd valaki más. Semmi sincs véletlen. Senkit nem veszítünk el véletlen, vagy feleslegesen.
Erre először nem tudtam mit mondani, csak szorosabban hozzábújtam, majd suttogva megtörtem a csendet.
- Nagyon hiányzik.
Anya erre újra megsimogatta a hátam, és megpuszilt.
- Minden jól fog alakulni, Regi. Most már minden csak jobb lesz, ne aggódj. És hidd el, hogy jó döntés elengedned ezt most. Csak tovább mérgezne, ha maradnál. Teljesen rendben van, ha rájössz, hogy valami nem a te helyed, mert így legalább lehetőséged nyílik megtalálni azokat a helyeket, amik meg azok.
- Semmit nem így képzeltem el, Anya - láttam be szomorúan.
- Mert amikor elképzelted, még nem ismerted magad annyira, amennyire most már igen. Ezért nem úgy alakult, ahogy gondoltad - magyarázta Anya simogatva - Ha valamivel kapcsolatban rájössz, hogy nem a te utad, az néha többet tanít rólad, mint ha arra jössz rá, hogy mi a tied. Meg kell ismerned magad ahhoz, hogy megtaláld azt, hogy hol tudsz kiteljesedni igazán.
Ezen egy picit, a könnyeimet törölgetve elmosolyodtam, mert jól esett.
- Tudod, mi a durva? - kérdeztem Anyától halkan - Hogy Szaszával feljött közöttünk szombaton ez az egész táncos téma, és ugyanaz volt az álláspontja, mint neked. Mindketten megmondtátok előre.
- Mert mi kívülről látunk, ismerünk és a legjobbat akarjuk neked. Szasza igazán szeret téged. És én is, de ezt tudod.
- Én is titeket - bújtam hozzá jobban, felfelé pislogva, majd megerősítettem - Szeretlek, Anya.
- Én is téged, Szívem.
- És bocsi, hogy nem tudsz többet menőzni velem a munkahelyeden - töröltem meg a szemem zavartan elnevetve magam, félig viccből.
- Nem tudsz megállítani ettől - mosolygott Anya - Akármit is csinálsz, mindig menőzni fogok veled.
- Ez a szó olyan jól áll neked - nevettem a "menőzés" kifejezés használatára utalva, mire Anya is felnevetett.

Attól féltem, hogy csalódást fogok okozni magamnak azzal, hogy mindezt bejelentem Anyának, de őszintén, ahogy lezárult közöttünk a téma és vele maradtam, csak azt tudtam érezni, hogy akkor okoztam volna csalódást, ha nem hallgatok az érzéseimre és nem lépem meg ezt.

Nem minden álom arra való, hogy megvalósuljon.

Bárcsak felébrednék már belőlük.