Márk fél egy előtt pár perccel kikísérte Alízt a ház elé. Jó volt látni őket bentről, ahogy beszélgettek, mert bár Márk eddig is többször megkereste Alízt, hogy ránézzen, hogy mi van vele, meg mindig beszélgetett vele, most tényleg ketten voltak odakint. Flórát talán nem is zavarta ez, mert így felhőtlenebbül flörtölhetett Szaszával a teraszon. Valójában nem tudtam úgy kinézni az ablakon, amin keresztül a teraszt lehet látni, hogy minimum egy lány ne lett volna rátapadva Szaszára, és próbálta volna a figyelmét magára vonni a haverjai körében. Nem véletlenül nem mentem ki a teraszra gyakorlatilag egyszer sem.
Szaszának az egyedüllét csak opció, nem kényszer.
Mindenesetre nem akartam sokáig bámulni Márkot és Alízt, úgyhogy most, hogy pillanatnyilag egyedül maradtam, kiittam a poharamban lévő koktélom maradékát, amit még Lili készített nekem, majd úgy voltam vele, hogy megkeresem Liliéket, csak akkor valahogy olyan hangulatom volt, hogy meg akartam állni egy pár percre.

Most, hogy nem volt itt Alíz, akivel kapcsolatban egész végig arra törekedtem, hogy jól érezze magát, és egyedül voltam, hirtelen visszaterelődött magamra a figyelmem, ami nem volt valami felemelő érzés.
Fáradtnak éreztem magam, és kicsit értelmetlennek is. Nem nagyon találtam a helyem, mert talán nem is akartam.
Egy házibuliban voltam, miközben egy napja még mentálisan összeroppantam egy öltöző mosdójának a padlóján, és a folyamatos sírásom közepette azt a volt barátomat akartam felhívni, aki most a teraszon van és egy helyiségbe se megyünk, mert különben vibrál a levegő közöttünk, amit nehéz kezelni.
A konyhába mentem, mert ott egyedül voltam, és kinyitottam egy üveget, amiből töltöttem a poharamba, aztán egyszerűen csak, élvezve azt, hogy itt van most a legnagyobb nyugalom, mert csak beszűrődnek kívülről és a többi helyiségből a zajok, a zene, a beszélgetések, a hangos nevetések, nekidőltem a hátammal a konyhapultnak, majd inkább lecsúsztam a konyhakőre, az egyik szekrénynek dőlve a hátammal.
Olyan üres és olyan értelmetlen minden.
Bárcsak megállna egy kicsit az élet, hogy beérhessem.
Nem olyan helyeken érzem magam, ahol lennem kell, és nem annak a valakinek érzem magam, akinek lennem kéne. Nem azt csinálom, amit csinálni vagyok hivatott, nem olyan dolgokért küzdök, amiket meg kell nyernem.
Teljes mértékben úgy érzem, hogy kezdem elveszíteni az irányítást. Minden felett.
Semmit nem így képzeltem el.
Semmit a világon.
Szívem szerint fel se álltam volna onnan egészen addig, amíg haza nem megyek. Összesen annyitól tartottam csak, hogy valaki rámtalál, rá akar venni, hogy ne itt legyek a konyha padlóján, és meg kell magyaráznom, hogy miért szeretnék inkább itt maradni.
Márk azt mondta, hogy beszéljek Szaszával, de mit mondjak neki? Hogy veszettül hiányzik? Hogy amióta nem vagyok a barátnője, minden felborult az életemben? Hogy semmi másra nem tudok gondolni, csak a kapcsolatunkra, arra a teliholdas nyári éjszakára, amikor vele voltam a hajóorrban és azt beszéltük, hogy majd most fogunk beszélgetni arról, hogy kinek milyen az élete? Hogy tegnap fel akartam hívni? Hogy minden nap fel akarom hívni? Hogy ráment a kapcsolatunk részben az én álmaimra, azokra az álmaimra, amik nem is olyanok, amiket akartam? Meséljem el, hogy szürkülök, hogy kezdek kiégni, hogy összeroppantam tegnap egy mosdóban, mert semmi nem olyan, mint ahogy szerettem volna?
Mit kellene mondanom?
Nem mindig lehet mit mondani.

Lassan már azon voltam, hogy felkelek innen, elköszönök Márktól és Lilitől, és hazaindulok, amikor meghallottam, hogy valaki bejött a konyhába, mire egyből arra néztem.
Hangosan megdobbant a szívem. Szasza volt.
- Szia - köszöntem akaratlanul elmosolyodva, ahogy megláttam.
Nem tudom, milyen mosoly volt. Szomorkás, de mégis olyan, hogy örülök, hogy látom.
- Hát te? - kérdezte meglepetten, hogy itt talál.
- Itt most jó - vontam vállat őszintén, felnézve rá.
Szasza halványan elmosolyodott.
- Látom, te is bekészültél - jegyezte meg az apró gödröcskéivel az arcán, a kezemben lévő pohárra pillantva, miközben ő is megnyitott egy üveget, amiből töltött magának.
Ezen halkan elnevettem magam, majd végignéztem, ahogy tölt a poharába.
Változott külsőre, de nem is. Mivel október van, a nyári barnaságából nyilvánvalóan veszített, a haja újra sötétebb árnyalatúnak tűnt. Egy kicsit megnőttek a tincsei, amik enyhén kuszán, de tökéletesen keretezték az arcát, és lógtak a homlokára két oldalt. Lett egy új tetkója a jobb kezén, illetve egyik oldalt kilövette a fülét, amiben így most egy vékony, kis ezüstkarika volt, és őszintén, döbbenetesen jól állt neki. Magamtól soha nem gondoltam volna rá, de tagadhatatlanul passzolt hozzá, annyira szaszás volt. Illett a motoros, művész-rocksztár kisugárzásához.
Olyan tökéletes.
A fekete pulcsija nyakánál látszódott a bőrnyaklánca, a csuklóján a karkötője, az ujján pedig a gyűrűje, amiket azóta hord, hogy ismerem.
El is felejtettem, mennyire szeretem látni őt.
- Te is épp bekészülsz - néztem fel rá mosolyogva.
- Ja - válaszolta a gödröcskéivel az arcán, majd rámnézett - Jó az ott neked?
- Csak itt a jó most.
Szasza ezt elfogadva biccentett egyet, majd pár pillanattal később leült velem szemben. A két konyhai szekrénysor között ültünk, a konyha legszűkebb részén, egymással szemben, mindketten a mögöttünk lévő szekrénynek támasztva a hátunkat. A két szekrénysor között lehetett talán másfél méter, ami pont annyi hely volt, hogy lazán magunk elé felhúzott lábakkal elfértünk egymással szemben.
Egymás szemébe néztünk, majd végül Szasza megszólalt.
- Márk mondta, hogy eredetileg nem akartál eljönni.
Zavartan elkaptam a tekintetem, majd néhány másodperc múlva válaszoltam, kerülve az indoklást.
- De végül meggyőzött.
- Ja - nézett a szemembe.
Kedvesen nézett rám, gyengéd volt a tekintete, és azt láttam benne, amit én is éreztem.
Örült, hogy lát, és örült, hogy beszélünk, akkor is, ha nem ugyanúgy, mint korábban.
- Lili mondta, hogy egy másik buliból jöttél ide - váltottam témát.
- Aha - válaszolta - Egy haveromnak volt szülinapja, szóval beugrottam oda is.
- Hogyhogy ott kezdtél?
- Itt többet akartam lenni.
- Itt is alszol majd?
- Gondolom. Te hazamész?
- Igen. Eredetileg úgy volt, hogy Alíz nálam alszik, de őt most viszi haza az anyukája, szóval végül nem. Mindenesetre hazamegyek.
- Jönnek érted?
- Attól függ, hogy mikor indulok. Ha nagyon későn, akkor már nem akarom megkérni Anyát, hogy jöjjön el értem.
- Ne utazgass haza egyedül ilyenkor.
- Majd valamit kitalálok.
- Mikor akarsz indulni nagyjából? - kérdezte.
- Nem tudom még - mondtam őszintén - Igazából az előbb már felmerült bennem, hogy lassan elindulok, de nem sietek, csak akkor nem éreztem azt, hogy van még itt keresnivalóm. Úgyhogy jó, hogy itt vagy most.
Szasza eközben beleivott a poharába, én pedig hozzátettem.
- Persze, ha úgy érzed, és visszamennél a többiekhez... - hoztam fel, mire elemelte a szájától a poharát és rajtam elmosolyodva megszakított.
- Komolyan? Tíz hónap után még visszatértünk ide?
Zavartan nevettem egyet magamon, a hajamat megigazítva, Szasza pedig hozzátette.
- Téged kerestelek alapból is, csak nem számítottam rá, hogy a konyhában foglak megtalálni.
- Hogyhogy kerestél? - kérdeztem vissza ösztönösen.
- Itt vagyunk egy buliban lassan kettő és fél órája, és még csak nem is köszöntem neked. Mert amúgy meg azon az egy keringőpróbán kívül gyakorlatilag nem láttalak az utóbbi egy hónapban, de az az előtti heteken se sokat. Látni akartalak már.
Akaratlanul elmosolyodtam egy picit.
- Örülök, hogy itt vagy ma.
- Én is neked.
Egy pici mosollyal az arcomon néztem rá, majd egy hajtincsemet a fülem mögé tűrve megszólaltam, ha már felhozta a keringőpróbát a témába.
- Hogy tetszett a keringőnk?
Szasza a kérdésemet félig megkerülve válaszolt.
- Te jó voltál.
- Szóval a többiek bénáztak - értelmeztem.
- Hozzád képest mindenki. Még az olasz gyereket úgy ahogy felhúztad, de a többiek teljes káosz - mondta Szasza elröhögve magát - De nem gáz, nekünk is a szalagavató előtt két héttel kezdett összeállni tavaly.
- Remélhetőleg az az emelés egy kicsit hamarabb összeáll majd azért.
- Azt ne is mondd - emelte újra a szájához a poharát, majd beleivott.
- Köszi, hogy rászóltál arra a fiúra.
- Én láttam kívülről, ott faszkodott össze-vissza, miközben három méterre voltál a talajtól, nem csodáltam, hogy majdnem leestél, baszki.
- Elég ijesztő volt. De hatásos lehettél, mert azóta figyel.
- Ismersz, Regi. Egyszerre összesen egy tényezőn tudom túltenni magam maximum, afelett felbaszom magam, azt az egyet meg már felhasználtam arra, hogy vagy öt csávó fogdosott téged az emelés alatt, ahogy tartottak.
- Na igen - nevettem el magam megilletődve, a hajamba túrva - Erről jobb, ha nem beszélünk.
Szasza a fejét a mögötte lévő szekrénynek döntve, engem nézve elmosolyodott.
Beleittam a poharamba, Szasza pedig kinyújtotta az egyik lábát, az enyém mellett elhelyezve.
- Az itáliánóval mi van? - kérdezte egy halvány mosollyal az arcán, mire a Lili által is használt megnevezésen nevettem egyet.
- Filippel?
- Ja, vele. Az emlékeimben nem volt ennyire szar neve - gondolt bele, majd beleivott a poharába.
- Nem szar a neve, csak olasz - védtem be mosolyogva.
- Ez nem mentség arra, hogy Filippo-nak hívják. Még nem döntöttem el, hogy egy mosogatószer-márkára, vagy arra a jégkrémre emlékeztet inkább.
Ezen nem tudtam nem felnevetni, de igyekeztem bevetni a mosolygós, "hé, ez nem vicces" nézésemet.
- Egyébként kedves - válaszoltam utólag a kérdésére.
Szasza erre elröhögte magát.
- Oké, akkor nagy jellemfejlődésen nem ment keresztül, mert egy hónapja is pont ugyanennyit tudtál róla mondani, hogy kedves, meg olasz. Valami más személyiségjegye van azért?
- Van egy húga, egy nővére... - kezdtem sorolni az információimat, mire Szasza a fejét hátradöntve röhögött tovább.
- Jó, értem, nincsen - zárta le a témát jókedvűen.
- Kicsit visszahúzódó, de udvarias, figyelmes, barátságos, igyekvő... - mentettem tovább, mert tényleg nem akartam, hogy úgy könyvelje el Filippet, mint ha semmilyen lenne.
- Aha - biccentett mosolyogva.
Egy pár másodpercig nem tudtam eldönteni, hogy felhozzam-e a témát, de végül engedtem a köztünk lévő őszinteségnek.
Annyira hiányoztak az őszinte beszélgetéseink. Nem csodáltam, hogy egyből magával ragadott most is.
- Egyébként... - törtem meg a csendet a hajamat igazgatva - Szóval ma lett egy olyan érzésem, hogy szerintem tetszek neki.
Szasza elmosolyodott.
- Hogy lehet? Nem is értem - mosolygott rám.
- Attól tartok, hogy a kedvességemet flörtölésnek vette - mondtam őszintén.
- Neked nem kell flörtölnöd bárkivel ahhoz, hogy bejöjj neki, Regi.
- Te mondod? Egész este mindenki rád van tapadva - mutattam a terasz felé, miközben biztos, hogy elpirultam a bókjaitól.
- Rólad beszéltünk, nem?
Megilletődötten mosolyogva beletúrtam a hajamba, majd hozzátettem valami a történethez.
- Azt hiszem, ma el akart hívni randira.
- És, mi akadályozta meg benne?
- Hogy leszálltam a buszról.
- Együtt mentetek?
- Csak összesodródtunk ma a keringőpróba után.
Szasza elkapta a tekintetét egy pár másodpercre, én pedig hozzátettem.
- Nem tudom, mit mondtam volna neki, ha akkor nem kellett volna leszállnom és elhívott volna.
- Hát, pedig találj ki valamit. Jövő héten próba megint.
- Tippem sincs - vallottam be.
A poharamat birizgáltam, majd őszintén megkérdeztem.
- Mit gondolsz?
Szasza erre rámpillantott.
- Arról, hogy igent mondj-e neki?
- Úgy általában.
- Nem azért, Regi, de erre lehet, hogy nem az én véleményem a legmérvadóbb - túrt a hajába zavartan elröhögve magát.
- De, nekem az - néztem rá őszintén.
Egy pár pillanatig egymás szemébe néztünk.
- Azt nem fogom tudni kimondani neked, hogy menj el vele randizni. De ha menni akarsz, akkor nem én fogom azt mondani, hogy ne.
- Nem igazán akarok.
- Akkor miről beszélünk?
- Vele fogok táncolni még hetekig, aztán szalagavatózni.
- Ha ennek ellenére mégis elhív, akkor számoljon azzal, hogy benne van, hogy kioffolod és kellemetlen lesz. Nem tudok erre mit mondani.
- De ha én voltam félreérthető? - bizonytalanodtam el.
- Minek hív el randizni, ha még annyira se ismert meg, hogy ne értse félre azt, hogy csak kedves vagy?
- Nem tudom. De nem akarom visszautasítani, csak igent mondani se.
- Melyik mellett tudnál most kapásból több érvet mondani?
- A visszautasításra - láttam be.
- Akkor ez ennyi.
Az ölemre szegeztem a tekintetem, majd ezzel hagytam lezáródni a témát inkább.
Pár másodperc múlva felnéztem rá, és csak egy mondat erejére visszahoztam még.
- Bocsánat, hogy téged kérdeztelek erről.
Szasza a szemembe nézve őszintén válaszolt.
- Ne kérj ennyiszer bocsánatot, Regi.
- Csak egyszer kértem.
- Általánosságban mondtam. De amúgy ezt az egyet se volt miért.
Bólogatva elkaptam a tekintetemet, majd végül tényleg témát váltottam.
- Mikor lövetted ki a füled? - kérdeztem tőle halványan elmosolyodva, ahogy ránéztem.
- Két hete talán. Nem tudom, hogy jött az ötlet, csak egyszer úgy józanodtam ki, hogy előtte este kitaláltam, hogy kilövetem.
Halkan elnevettem magam ezen.
- Egyébként jól áll - mosolyogtam - És a tetkód is.
- Kösz.
- Megnézhetem?
- Aha - tűrte fel jobban a pulcsija ujját, hogy lássam.
Mindketten ellöktünk magunkat a szekrénytől, majd előredőltünk ülésben, egymás felé. A kinyújtott karja felé hajoltam, hogy lássam a tetoválását.
Ezzel sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, de nem mertem felnézni rá, mert éreztem, hogy ha megtenném, vészesen közel lenne az arcunk egymáséhoz. Amíg én a tetkóját vettem szemügyre, éreztem, hogy ő rámpillant, abban a közelségben, amiben voltunk.
Olyan régen éreztem az illatát, és annyira ismertem.
- Ez már az ötödik tetkód - számoltam össze fejben, ahogy a legújabbat néztem.
- Az.
- Menő lett - dicsértem meg mosolyogva, majd elhajoltam tőle, mire ő is tőlem.
A szekrénynek visszadőlve mindketten beleittunk a poharunkba, majd Szasza szólalt meg elsőre.
- Tudod, mit mondott még Márk amúgy? - kérdezte rámnézve, mire összetalálkozott a tekintetünk - Hogy jársz apukádhoz.
A témától zavarban beletúrtam a hajamba, és mivel először nem tudtam mit mondani, próbáltam elviccelni.
- Márk mindent továbbad? - nevettem el magam zavartan.
- Hát... - hagyta el Szasza száját is egy kellemetlen nevetés - Ezt mindenképpen. Ha már te abban a hívásban kerülted a témát, amikor rákérdeztem.
- Nem kerülni akartam - védekeztem - Csak... nem éreztem azt, hogy ez az az élethelyzet, amiben beszélni akarok veled erről az... egészről.
- És, ez most az az élethelyzet? - kérdezte rámnézve.
Elkapta a tekintetem, így a szemébe néztem, majd a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet és őszintén megszólaltam.
- Sok minden megváltozott az utóbbi két hónapban - mondtam halkan, a tekintetét kerülve.
- Az biztos.
Egy pár másodpercig csak a földet nézve szedtem össze a gondolataimat, majd folytattam.
- Az után mentem hozzá először, hogy szakítottunk - vallottam be - Pár nappal utána, három héttel ezelőtt. Azóta kétszer voltam nála.
Szasza rámnézve hallgatott, én viszont kerültem a tekintetét, ahogy őszintén megnyíltam neki erről.
- Nem tudom igazából, hogy miért - mondtam zavartan megigazítva a hajam - Eddig még senkinek nem tudtam értelmesen megmagyarázni. Nem is előre megbeszélten mentem hozzá, vagy rendszer alapján, csak néha megjelenik bennem az az érzés, hogy odamenjek, és akkor odamegyek, anélkül, hogy szólnék. Nem kell megmagyaráznom, hogy miért megyek, és Apa se kérdezi meg, hogy miért jöttem, csak úgy... ott vagyok. Aztán eljövök. Nagyjából ennyi.
Halkan beszéltem, és óvatosan. Bár úgy tűnt, hogy ezzel befejeztem, egy kicsivel később aztán mégis folytattam.
- Amíg együtt voltam veled, nem volt ilyen, legalábbis így soha nem jutott eszembe - mondtam ki őszintén - Az is bőven elég volt, hogy fizeti a gyerektartást, meg Anyán keresztül megtudtam róla pár infót. A kapcsolatunk utolsó másfél-két hetében kezdtem érezni azt, hogy el kéne mennem hozzá, csak valami visszatartott, ami miatt talán tartottam tőle egy kicsit. Aztán a szakításunk után valami miatt jobban felerősödött ez az érzés, úgyhogy egyik nap átmentem hozzá, és akkor egy kicsit beleláttam a jelenlegi életébe, a helyzetébe, szóval azóta már tudok azokra hivatkozni. Nem mondom azt, hogy Apa megváltozott, csak... valami mégis megváltozott - láttam be - Valahol ugyanolyan a viszonyunk is, de mégis más. És persze semmit nem felejtettem el, amit csinált, vagy amiket mondott, csak valahogy... az, hogy látom rajta, hogy ő változott, mert tényleg nincs rendben egészségileg, összeszedettebb most az élete, nincsenek olyan jellegű problémái, legalábbis olyan mértékben, mint régen, egyedül van, gyenge, erőtlen, nem is veszekedett velem egyszer se, és a maga érzéketlen módján, talán még próbál is helyrehozni valamit a kettőnk kapcsolatában, mert ráébredt, hogy magányos, beteg, és sok szempontból kiszolgáltatott helyzetben is van... nem mondom azt, hogy olyan, mint egy rendes apa az életemben, vagy hogy helyrehozott volna bármit. De nem vagyok olyan, mint ő. Én nem tudok annyira könnyen hátat fordítani, vagy annyira önző lenni, hogy menjen - vallottam be a fejemet lehajtva - És, talán... tudom, hogy hülyeségnek hangzik, meg ezer sebből vérző érzés, mert ő egy kicsit sem olyan, mint amilyennek lennie kéne és nagyon sok minden történt, de... talán valahol nekem is szükségem volt az apukámra - jött ki belőlem, a szívem mélyéről őszintén - Még ha olyan is, amilyen. Azzal, hogy most próbálkozni látom, vagy változni, nem volt esélyem arra, hogy ne ezt érezzem.
Szasza csendben végighallgatott, és ahogy befejeztem, éreztem, hogy jelentek meg benne gondolatok a szavaimmal kapcsolatban, de nem mondta ki őket.
Nem akartam, hogy reagálnia kelljen minderre, úgyhogy kicsit más hangvételben hozzátettem:
- Egyébként eddig egyik alkalommal se voltam nála másfél óránál többet. Nem is nagyon tudom, mit szoktunk csinálni - gondoltam bele zavartan nevetve egyet - Beszélünk. Meg ő gitározik. Egyszer eljátszottam neki még azt a darabot egyébként, amit te találtál ki - meséltem, mert eszembe jutott, mire a komolyságától függetlenül elröhögte magát - Csak mert olyat akartam mutatni neki, amit nem ismerhet.
- Tudod még? - kérdezte meglepetten.
- Persze.
Inkább el se mondtam neki, hányszor eljátszottam az utóbbi időben.
Erre gondolva vegyes érzésekkel elmosolyodtam egy picit magamban, ahogy elfordítottam a fejem.
Néhány másodperc után Szasza megtörte a csendet.
- Lili tudta amúgy?
- Hogy járok Apához?
Szasza biccentett egy aprót, mire megráztam a fejem.
- Csak Anya tudta rajtam kívül.
- Hogyhogy nem mondtad neki?
- Nem akartam, hogy félreértsen bármit. Könnyű lett volna, tekintve, hogy én se tudom rendesen elmagyarázni ezt az egészet.
Ezt elfogadva bólintott egyet.
- Te nem akarsz mesélni valamit? - kérdeztem tőle kedvesen.
- Mire gondolsz?
- Akármit. Csak mert eddig a legtöbb téma rólam szólt - gondoltam végig - Nem csak te láttál engem régen. Én is régen láttalak téged.
Szasza a fejét elfordítva halványan elmosolyodott egy gondolattól, majd visszanézett rám.
- Oké, talán mondott még valamit Márk - jegyezte meg az apró gödröcskéivel az arcán - Azzal együtt, amikor azt mondtad neki telefonban, hogy nem akarsz jönni ma.
- Soha többet nem mondok semmit Márknak - jelentettem ki elnevetve magam, még mielőtt elmondaná, hogy ezúttal mit adott tovább.
- Legközelebb megkérdezhetsz engem is, hogy van-e valakim - hozta fel mosolyogva.
Zavartan a térdemre hajtottam a fejem, Szasza pedig mosolygott még egyet rajtam, majd őszintén hozzátette.
- Amúgy nincsen. Ne rágódj rajta.
Megdobbanó szívvel néztem rá, mert tőle más volt ezt hallani, mint másokon keresztül.
Szaszának tényleg akkor nincsen senkije, ha nem is akar, és ez azt jelenti, hogy nem is akar, pedig bőven lehetnek opciói.
- Nem azért nem vagyok veled most együtt, Regi, olyan indokkal, hogy nincs időnk egymásra, meg a kapcsolatunkra és nem úgy alakultak a dolgok, hogy működjünk, hogy aztán összejöjjek valaki mással - mondta Szasza őszinte egyszerűséggel - Főleg, hogy egy hónapja volt. Egy csajjal kavartam összesen egy buliban bebaszva, mármint, akivel így tényleg rendesen történtek közöttünk dolgok, ami után másnap rohadt szarul is éreztem magam, szóval azóta semmi. Nem terveztem így továbblépni rajtad, Regi. Nem is tudnék.
Ezt őszintén mondta, a szemembe nézve, amibe még a hangosan dobogó szívem is beleremegett.
- Én se - vallottam be őszintén.
Szasza engem nézett, majd a következő mondatára, amit félig viccből mondott, elmosolyodott.
- Akkor tanulj meg egy visszautasítást olaszul - hozta vissza a témát poénból, mire nevettem egyet.
- Mondanám, hogy megkérdezem Filipptől, és elismétlem neki, de az túl elcsépelt lenne.
Szasza ezen elröhögte magát, én pedig, mivel nevetett a viccemen, nevettem egyet magamon.
Közben elzsibbadt a lábam, úgyhogy megmozdítva egy picit felszisszentem.
- Elzsibbadt a lábam - mondtam ki hangosan, ahogy beleállt az alsó végtagjaimba a zsibbadás.
- Enyém is - válaszolta Szasza - Nyújtsd ki.
- De hogy? - nyújtottam ki a lábaimat, de mivel egymással szemben ültünk, nem igazán találtam a pozíciót, ahogy elfért volna.
Kicsit oldalrébb húzódtam, így mindketten ki tudtuk nyújtani nagyjából a lábunkat egymás mellett, Szasza viszont megfogta a két bokámat és a másik oldalára téve, az ölébe helyezte a lábaimat, amiket így rendesen ki tudtam nyújtani. Vadul dobogó szívvel, mosolyogva hagytam neki.
Le se tudtam törölni az arcomról a mosolyomat ezután, ahogy a pozíciónkra néztem, mire Szaszának megjelentek miattam a gödröcskéi az arcán, majd a reakciómból olvasva az ölében lévő vádlimra tette a kezét, megsimítva.
- Jogos - reagáltam utólag a kezdeményezésére akaratlanul mosolyogva.
Szasza visszadöntötte a fejét a mögötte lévő szekrénynek, és egy apró mosollyal az arcán nézett, miközben ebben a pozícióban sokkal jobban kirajzolódott az állkapcsa, a nyakán lévő tetoválása, és az ádámcsutkája is, ami így egyben eszméletlenül vonzó látványt nyújtott.
Néhány másodpercig egymás szemébe néztünk, majd végül Szasza törte meg a csendet.
- Hogy vagy amúgy? - kérdezte egyszerűen, kedvesen, de komolyan, mire hangosan dobbant egyet a szívem.
Mindig olyan őszintén és személyesen tudta feltenni ezt a kérdést, és annyira hiányzott már, ahogy rá tud kérdezni erre.
Megilletődötten tűrtem az egyik hajtincsemet a fülem mögé, majd olyan őszintén válaszoltam neki, ahogyan ő is kérdezte tőlem.
- Igazából... - kerestem a szavakat, majd erőt vettem magamon, hogy azt tudjam kimondani, ami tényleg bennem van - Nem tudom. Nagyon gyorsan mennek mostanában a dolgok, és... nem igazán én vagyok a legjobb a változások követésében. Tavaly ilyenkor se én voltam.
- Végül sikerült.
- Sikerült, persze - értettem egyet egy picit elmosolyodva, majd komolyan folytattam - De nem igazán tudom, hogy mi az, amivel kapcsolatban... igyekeznem kéne azon, hogy beleszokjak. Sok minden olyan zavaros. És már kezdem elveszíteni a fonalat nagyjából mindennel kapcsolatban.
- Ja, hát amikor még együtt voltunk, akkor is elég zsúfoltak voltak a dolgaid.
- Azóta csak rosszabb - vallottam be - Valahogy akkor jobban ment, vagy könnyebb volt. De talán csak több minden lépett közbe azóta.
Szasza engem nézve hallgatott, eközben a mondataimat értelmezve, elkapott tekintettel biccentve egy kicsit.
- Neked is annyira tömöttek a napjaid, mint akkor? - kérdeztem tőle, a kapcsolatunk végén lévő felállásokhoz viszonyítva.
- Tömöttebbek. Legalábbis én úgy érzem - mondta a hajába túrva.
- Az edzések is keményebbek gondolom a meccseid miatt.
- Ja - látta be gondolkodás nélkül, bólintva - Meg több is. Jövő héten EB. Aztán VB.
- Gratulálok a kijutáshoz - jegyeztem meg neki kedvesen a világbajnokságra utalva.
- Kösz - pillantott rám.
- Tudom, hogy már nem most jutottatok ki, csak most beszélünk először azóta - tettem hozzá mentegetőzve.
- Persze, vágom.
- Szurkolok neked. Meg jövő héten is.
Szasza egy, a fejében átszaladó gondolat következtében engem nézve halványan elmosolyodott.
- Kösz, Regi.
Ezt különösen őszinte és szívből jövő mondatnak éreztem, és éppen ezért én is elmosolyodtam.
- Gondolom, már várod - mosolyogtam - És meg akarod nyerni.
- Ja, nem kifejezés.
Belegondoltam, majd mosolyogva felhoztam valamit.
- Végül mégis meglett az az EB.
Pontosan tudta, hogy mit hoztam fel, ami miatt először neki is egy kis mosoly jelent meg az arcán, majd elkapta a tekintetét, és az a kedves mosoly, ahogy már nem rám nézett, hirtelen nem is tűnt olyan jókedvű mosolynak. Tele volt vegyes érzelmekkel, köztük talán valamennyi szomorúsággal is.
Mindez csak egy pillanat volt, ameddig eltűnt a mosolya, amíg a fejét elfordítva beletúrt a hajába, majd erőt vett magán és visszanézett rám.
- Ja, ha tudom előre, talán nem borulok ki annyira márciusban.
- Tök jó, hogy a régi csapatoddal lehetsz majd ott. Ahogy eredetileg is akartad.
- Aha - értett egyet a tekintetét elkapva.
Bárcsak én is vele lehetnék majd, ahogy azt még márciusban terveztük.
Volt egy olyan érzésem, hogy neki is eszébe jutott ugyanez.
- Neked meg amúgy gratulálok az előző vasárnaphoz - nézett rám, átterelve a témát, mire meglepetten néztem rá, de nagyon jól esett - A margitszigeteshez.
- Lili mondta? - csodálkoztam.
- A családom szeret rólad beszélni - válaszolta halványan elmosolyodva.
Elnevettem magam.
- Feltűnt.
Szasza derűsen nézett rám.
- Egyébként köszönöm - mondtam utólag a dicséretére - Szerintem az volt eddig a legsikeresebb fellépésem a válogatottal. Bár, ha azt sikernek nézzük, hogy a magyar fociválogatott felétől van autogrammom, akkor inkább második helyezett.
- Hogy kerültél a foci válogatotthoz? - röhögte el magát meglepetten.
- A margitszigetes előtti hétvégén egy focimeccsen voltunk pompomlányok, képzeld - meséltem mosolyogva - Soha nem voltam korábban pompomlány, csak jött egy ilyen felkérés, egy lehetőség, és az edzőm lecsapott rá, szóval... erre az alkalomra átkonvertálódtam pompomlánnyá.
Szasza a gödröcskéivel az arcán hallgatott, és azt éreztem rajta, hogy tényleg érdekli, amiket mesélek.
- Miket csináltatok még? - érdeklődött.
- Volt egy felvonulás a rakparton, azon részt vettünk, csináltunk flashmob-ot, felléptünk egy gálán, az egyetemnek egy nyílt napján... - soroltam, csak amik eszembe jutottak - Múlt hét szombaton kijött valami tévé az edzésünkre és kisfilmet forgattak rólunk. Jövő hét hétvégén kivételesen nem lesz semmi, de csak azért, mert az az után lévő hétre készülünk. Egy tévés műsornak a megnyitóján mi leszünk a nyitóműsor. Illetve mindeközben mi is EB-re készülünk.
- Hoppá - mosolygott, ahogy ezeket meséltem.
- Egyébként elkaptak egy riportra szombaton.
Szasza elnevette magát.
- Edzés után közvetlenül legalább?
- Konkrétan - erősítettem meg a poén ellenére, mivel ez élőben sajnos nem poén volt, hanem tényleg így történt - Nem nagyon akartam. Vissza se néztem még inkább, pedig megkaptam a videót.
- Hogy bírod ezeket amúgy? - kérdezte a sok mindennel kapcsolatban, amiket felsoroltam.
Anyán kívül ezt még senki nem kérdezte meg. Mindenkit lekötött a mesélésemkor az, hogy menő, szóval biztosan végtelen szórakozás is.
- A másik tánccsapatoddal, az érettségijeiddel, a faktjaiddal, az OKTV-ddel, meg minden szarral együtt - tette hozzá.
Szasza ismer engem, ismeri az életem és ismeri azt is, hogy milyen olyan versenysportolónak lenni, akinek a sport mellett egyéb nagy céljai is vannak, például továbbtanulás.
Mégis meglepett, hogy megkérdezte, mert már túl régóta nem beszéltem olyan emberrel Anyán kívül, aki olyan szinten ismerne és értene, mint Ő.
A kérdésére először nem tudtam válaszolni, mert túlságosan betalált.
Zavartan elnevetve magam, elfordítottam a fejem, majd az ölemre szegezve a tekintetem, a kérdés jogosságát kellemetlenül belátva válaszoltam.
- Nehezen - vallottam be őszintén, a fejemet lehajtva - Mostanában főleg. Anya néha kicsit szkeptikus. Ezen a héten beteg is voltam, és az is zavarja, hogy sokszor későn érek haza, és csak azután állok neki tanulni.
- Lehet, hogy meg tudom érteni.
- Anyaként én is értem - mondtam - Csak én nagyon szeretnék jó lenni és úgy teljesíteni, ahogy azt elképzeltem. Tényleg nehéz ez az egész, de szeretném azt hinni, hogy képes vagyok rá, mert képesnek kell lennem rá. Olyan sokat küzdöttem már érte, nem lehet hiába. Minden csak azon múlik, hogy mennyire teszem oda magam, és mivel rajtam múlik, az én kezemben van az irányítás, ami meg... valahol egy felelősség. Nem akarok csalódást okozni senkinek, mert akkor nem csak másnak lennék csalódás, hanem legfőképpen magamnak is. És félek a kudarctól - jött ki belőlem őszintén, először szavakba öntve az érzéseimet - Félek attól, hogy azt kell gondolnom, vagy hinnem, hogy nem vagyok elég jó, és nem vagyok oda való, mert akkor túl sok mindent megkérdőjeleznék. Tartok attól, hogy csalódnom kell magamban. Szóval ezt megelőzve próbálok mindent megtenni, amit tudok, már önmagamért is.
Szasza, ahogy maga elé nézve hallgatott, egy fura, halvány, megjelenő mosollyal az arcán bólintott egy picit néha, a szavaimra reagálva, és meg se lepte, hogy ezeket mondom.
Ezt csak akkor realizáltam, amikor befejeztem.
Szasza rámpillantott.
- Üdv a világomban, Regi.
Erre meglepetten néztem rá, mert nem számítottam arra, hogy ezt fogja mondani, ő pedig hozzátette.
- Most konkrétan magamat hallottam rajtad keresztül - mondta egyszerűen, a szemembe nézve.
Talán tudattalanul ő volt az első, akinek ezeket az érzéseimet kimondtam, mert azzal, hogy erre rávilágított az ő oldaláról, már képtelen voltam nem arra gondolni, hogy mennyi mondatát hallottam tőle régen, amik ugyanazokat az érzéseket fedték le, amik bennem is elkezdtek kialakulni.
Nem is értem, hogy tudatosan hogy nem kötöttem még össze mindezt vele.
Annyit gondolok rá, mégsem esett le, hogy az ő küzdelmeit élem meg éppen.
- Durva - túrt a hajába.
- Tényleg - bólintottam a tekintetemet lesütve.
- Ne csússz bele ebbe nagyon, Regi - mondta őszintén, engem nézve - Sokkal könnyebb belesodródni ebbe, mint kisodródni ebből. Higgy nekem. Engem egész életemben ezek hajtottak, de téged nem. Nem lesz jó hatással rád.
- Amióta elkezdtem kitűzni azt határozottabb célul, hogy nem akarok semmit se elrontani, jobban mennek a dolgok.
- Vágom. De az első kudarc kemény lesz - nézett rám - Mindent át fogsz értékelni, magadat, amit csinálsz, mindent meg fogsz kérdőjelezni, értelmetlennek és céltalannak fogod érezni magad, és rohadt nagy pofon lesz, ami miatt aztán később, ha folytatod, méginkább tartani fogsz a kudarctól, mert nem akarod átélni újra. Ezt motivációnak fogod értékelni és tényleg hajtani fog, csak rohadt fárasztó lesz. De tény, hogy hajtani fog. Vagy inkább üldözni. Egészen a második kudarcig. Összességében minden kudarc rohadt szar lesz, és irreális jelentőséget fogsz tulajdonítani a sikereknek, egyre több mindent képes lennél beleölni, csak hogy elkerüld a csalódásokat magadban, egyre nőnek majd az elvárásaid magad felé és a félelmed a kudarctól is irreális méretű lesz, egyre inkább. Lesz majd egy olyan kudarcod is, amikor vissza fogsz nézni az összes korábbi kudarcodra, és úgy fogod értékelni, hogy kurva sokszor buktál már el, szóval lehet, hogy neked nem is itt van a helyed, mégis az egész önmagad, aki vagy, már úgy rendezkedett be, hogy megfeleljen valaminek, amihez nem is való, az elvárásaidat már feltoltad, nem tudsz kisebb jelentőséget tulajdonítani már a dolgoknak, és rohadt sokat feláldoztál már érte, amiket nem akarsz felesleges áldozatnak érezni, sokat elértél már, sokat küzdöttél, de mindez haszontalan volt, az, akivé alakultál, haszontalan, nincs semmi értelmed és már azt se tudod, ki vagy valójában. Az kemény lesz, és ha még ezen a ponton is benne maradsz, meg minden a régi marad, ami után még százszor akkora félelem lesz a kudarc, mert innentől már csak magadnak akarod bebizonyítani, hogy nem igaz, volt értelme mindennek és igenis ezt kell csinálnod, akkor onnantól kezdve már rohadt nehéz lesz kijönni ebből.
Annyira pontosan írta le, hogy teljesen lesokkolt vele.
Szó szerint mindent elmondott, amit tegnap éreztem abban a mosdóban az öltözőben.
Talán nem véletlenül őt akartam felhívni egyből.
- Én nem kívánom ezt neked, Regi - mondta őszintén, a szemembe nézve - Nem ilyen helyzetben kellene kikötnöd. Nem ilyen vagy egyszerűen, és hála az égnek, hogy nem - tette hozzá - Ha valaki, én tudom, hogy rohadt sokat el tudsz érni ezzel a mentalitással, de rohadt sok rá is megy belőled. Nagyon fent leszel vagy nagyon lent. A siker nagyon jó lesz, a kudarc meg nagyon szar. Ördögi kör. Szóval kicsit engedj, és legyél magaddal normális, meg olyan empatikus, mint mindenki mással is. Ha apukádért az utóbbi majdnem tizennyolc év után is megteszed, hogy ennyire alap, hogy jársz hozzá, segítesz neki, törődsz vele, meg hiszel benne, akkor tedd meg magadért is azt a szívességet, hogy nem alakítod magad olyanná, akinek nem kell lenned. Ki fogod ölni magadból a szenvedélyedet a táncolás iránt, ha félelemből leszel maximalista, és nem azt mondom, lehet, hogy így te leszel a legtökéletesebb, legprofibb táncos, mert mindent megtennél ezért, de azzal szembesülnél egy idő után, hogy még a tavalyi keringőpróbákon Márkkal is sokkal nagyobb szenvedéllyel táncoltál, mint most, és nem te lennél a legboldogabb a táncolásban. Kár lenne feláldoznod a szenvedélyedet azért, hogy egy árnyalattal jobb legyél, meg elkerülj néhány hibát, amit soha senki nem tudna megmondani rajtad kívül. Nem egy robot vagy, aki nem hibázhat, még csak nem is egy olyan durván analitikus mérnök, mint apukád, annál benned sokkal több érzelem, meg empátia van, amiken keresztül tudod megvalósítani magad. Nem véletlen pszichológiára készülsz, meg verseskötetekkel van tele a szobád. Művész vagy, Regi - nézett a szemembe - És a táncot is művészetből csinálod alapból, nem versenysportból, a művészet miatt a szenvedélyed, szóval kezeld is annak. Nem akarlak úgy látni, mint ahogy te láttál engem márciusban, miután kikaptunk azon a szar meccsen.
Elolvadva néztem rá.
Szorította a dobogó szívemet az érzés, hogy ennyire ismer, és ennyire pontosan el tudott mondani mindent, amit hallanom kellett.
- Szerinted Anya is ezt gondolja? - kérdeztem tőle, de igazából nem vártam tőle pontos választ, csak fel akartam tenni ezt a kérdést hangosan.
- Nem lepne meg. Küldd majd át a riportodat amúgy - ugrott vissza a témákban.
- Jó, de nem vagyok rajta valami vállalható - nevettem el magam zavartan - Szó szerint edzésről rángattak ki, ami látszik is rajtam és össze-vissza beszélek.
- Nyilván arra számítok egy edzés közbeni riportban, hogy úgy fogsz kinézni benne, mint ha most jöttél volna le egy vörös szőnyegről.
A szarkasztikus megjegyzésén elmosolyodtam.
Szeretem Szasza szarkazmusát. Már otthonosan hatott.
- Egyébként köszönöm - mondtam neki őszintén, még a véleménye miatt.
- Mit?
- Amiket az előbb mondtál. Sokat segít.
- Ha ezzel küzdesz most, akkor örülök, hogy feljött a téma.
- Már azt se tudom, mivel küzdök - vallottam be zavartan elkapva a tekintetem - Vagy hogy miért.
Éreztem, hogy erre már majdnem mondott valamit, de végül nem tette, csak nézett, majd sóhajtva elkapta a tekintetét, a lábamat megsimogatva.
Épp így ültünk ketten, hagyva kettőnk között egy kis csendet, teret engedve a gondolatainknak, amikor bejött a konyhába valami srác, akit eddig a terasz környékén láttam többször.
- Hali - köszönt kettőnknek.
- Cső - köszönt vissza Szasza csak egy pillanatra odanézve, de nem szentelt neki különösebb figyelmet.
- Szia - köszöntem én is ránézve.
A srác szédelegve töltött magának valami piát, ami alatt Szasza és én nem beszélgettünk, csak vártuk, amíg kimegy.
- Kint most táncolnak a többiek - jelezte nekünk a srác.
- Oké - válaszolta Szasza, majd beleivott a poharába.
A srác is belekortyolt valami piába, majd rámnézett.
- Ti együtt vagytok amúgy?
Szaszával egymásra néztünk, majd mivel ez a nem várt kérdés nekem szólt, a srácra néztem, és borzasztó volt kimondani, de habozva válaszoltam.
- Nem - válaszoltam ránézve, miközben éreztem magamon Szasza tekintetét, amíg nem nézett ő is a srácra.
Ahogy ezt kimondtam Szasza előtt, szinte a levegő is megrezzent, a szívem pedig fájdalmasan megkondult.
Mindkettőnknek ugyanúgy fájt ezzel a ténnyel szembenézni.
- Jaaa, oké - bólogatott a srác rámnézve - Akkor, Regi, gyere már ki velem. Jó csajnak tűnsz. Megiszunk valamit, szívunk egy cigit, táncolhatunk is... - dobta fel a srác, de érződött a szavain, hogy enyhén szólva illuminált állapotban van, nem is ismertem őt, és olyan kényelmetlen pillanat volt.
Zavartan pislogtam rá, aztán Szaszára, aki rámnézett, majd egyszerűen közölte a sráccal:
- Nem.
Erre a srác meglepődött, ahogy néhány másodperc után felfogta, bár nálam biztosan nem jobban.
- Tényleg nem? - értelmezte.
- Öhm... nem, bocsi - utasítottam vissza én is udvariasan.
- De mert?
- Mert... - kerestem a szavakat zavartan - Nem ismerlek.
És nem is olyan volt a kisugárzása, mint akivel közelről meg akarnék ismerkedni.
- Ne már, ne legyél már prűd. Ez egy buli.
- Azt mondta, hogy nem, ember - nézett rá Szasza hitetlenül - Az meg azt jelenti, hogy nem, és keresel valaki mást.
- Tuti? - fordította felém a fejét a srác, nem feladva a csábítását, mire a testbeszédemen is megjelent, hogy kellemetlenül érzem magam.
- Igen - erősítettem meg feszengve.
- Ne játszd az agyad, Cica - mosolygott a srác, miközben kicsit megszédült, úgyhogy ösztönösen oldalra lépett egyet - Haza is kísérlek a buli után.
- Oké, elég volt, most húzol ki innen - közölte vele Szasza határozottan, kifelé biccentve.
- Csak Regivel...
- Leszarom. Most.
A srác végül megadta magát és dünnyögve kibotorkált, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam és Szaszára néztem.
- Köszi.
- Alapból azért akartam kirakni, mert ez a csávó csak valahogy bekerült ide, full be van baszva és eddig is rohadt irritáló volt.
- Nem értem, mit nem lehet azon érteni, hogy nem. Háromszor kellett mondani neki, és még az se volt elég.
- Szokj hozzá, vannak ilyen retardáltak.
Hálásan rámosolyogtam, hogy kihúzott a szituációból.
Ráadásul gondolkodás nélkül húzott ki, amit kétféleképpen tudtam értelmezni - egyrészt ki akart menteni belőle, másrészt úgy lehetett vele, hogy még ha rám is hajt bárki, az nem előtte fog megtörténni, vele egy helyen, a beszélgetésünket megszakítva.
Valójában a kettő nem zárja ki egymást, engem pedig mindkét opció megmosolyogtat belül.
Magamban mosolyogva én is megsimítottam őt, a mellettem lévő lábszáránál, csak hogy érezze, hogy akármi miatt is döntött úgy, hogy bevéd, én örömmel fogadtam.
Beleremegett a kezem, ahogy megérintettem őt, de lehető legjobb értelemben.
Olyan távol volt, mégis olyan égetően közel.
Egymás szemébe néztünk, majd ő a fejét a szekrénynek döntve vissza, egy halvány mosollyal az arcán lehunyta a szemét egy pillanatra, mire én is ugyanezt tettem.
Ahogy lecsuktam a szemeimet, semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy közel van hozzám, biztonságban vagyok és ezért olyan nyugalom töltött el, hogy eleinte ki se nyitottam újra, mert tökéletes volt érezni őt úgy, hogy semmi más tényezőt nem láttam magunk körül.
Szasza ösztönösen újra megsimította a lábam, de most el se vette a kezét róla, csak gyengéden simogatott, fel és le, pici mozdulatokkal, ezt a kifejezésmódot választva a szavak helyett.
Végigjárt a libabőr, mert mindent értettem.
Miért csak ilyen távolról szerethetjük egymást?
Távoli és elérhetetlen, mégis olyan a szeretete, amire minden más fiú szerelmét lecserélném.
Meg se szólaltunk, sokáig csak lehunyt szemmel ültünk egymással szemben, a fizikai kontaktust meghagyva kettőnk között, mégis minden éreztette velem, hogy velem van, ami leírhatatlan hatással volt rám és a lelkemre.
Nem kellett megszólalnunk ahhoz, hogy mindent átadjunk egymásnak, ami bennünk volt.
Van, amikor a szívünk egyszerűen csak érzi, hogy kivel kell lennünk, és ennél jobban nem is tehette volna egyértelművé.
Akkor érezzük meg leginkább, hogy mennyire fáradtak és kimerültek is vagyunk, amikor megtaláljuk a nyugalmat és lepihenhetünk.
Pontosan ezt éreztem vele.
Régóta nem fújhatta ki magát a szívem ennyire.

- Szaszaaa! - hallottam meg egy lány hangját, aki akkor jöhetett be a teraszról a házba, mire kipattantak a szemeink és szétrebbenve egyszerre a hang irányába néztünk.
Annyira hirtelen zökkentünk ki abból, amibe az utóbbi percekben mélyedtünk bele, hogy onnantól kezdve nem is tűnt valósnak, hogy megtörtént.
VIsszazökkentünk a szürke, rohanó valóságba.
- Kijössz? - kérdezte a lány a házon átkiabálva, hogy Szasza biztos meghallja.
- Most nem, de majd megyek - válaszolta Szasza lerázva magáról a lány invitálását.
- De úgy el vagy tűnve!
- Majd jön - hallottam meg Márk hangját, a lánynak szólva, mert ő sejthette, hogy Szasza velem van egy ideje.
A kialakult szituációtól feszengve elhúztam a lábam Szasza öléből.
- De gyere mááár - ismételte meg a lány hívogató, mosolygós hangon.
- Oké, várj már, majd mindjárt - rázta le Szasza, de közben én már tápászkodtam fel inkább, a ruhámat megigazítva.
Ahogy felálltam a hideg konyhakőről, megállapítottam magamban, hogy nem iszok többet, sőt, ez az egész pillanat annyira kiábrándító volt, hogy a fejemben már el is döntöttem, hogy haza szeretnék indulni.
A volt barátom végignézte, ahogy felállok előle, majd miattam ő is ugyanezt tette, pedig éreztem rajta, hogy ő még maradt volna.
Én is maradtam volna, ha nem szakítanak ki a pillanatból.
- Menj nyugodtan, én úgy is elindulok - mondtam neki a tekintetét kerülve.
- Nem sietek, Regi.
- Tudom. De én tényleg indulok.
A hirtelen hangulatváltozás miatt fejben is átkapcsoltam, hogy én most mindenképpen el akarok menni innen, úgyhogy egyenesen az előszobába mentem a kabátomért, Szasza viszont utánam jött.
Felvettem a cipőmet, Szasza pedig megállt előttem.
- Hogyan mész? - kérdezte Szasza, miközben engem megelőzve levette a kabátomat a fogasról és amint felegyenesedtem a cipőfelvevésből, mögém állva rámadta azt.
Zavartan belebújtattam a karjaimat a kabátomba, majd megpördülve felé fordultam, így közel kerültem hozzá.
- Busszal. Többféle úton is tudok menni, majd megnézem, hogy a leggyorsabb.
- Elkísérlek.
- Nem kell - húztam egy kedves, de vegyes érzelmeket tükröző mosolyra a számat - Várnak téged.
- Nem érdekel, ne menj egyedül ilyenkor.
- Megoldom, Szasza. De köszi.
Mélyen egymás szemeibe néztünk, de olyan közel álltunk egymáshoz, hogy le kellett néznie rám, nekem pedig fel rá.
Éreztem, hogy vívódik magában azzal kapcsolatban, hogy nem akart egyedül elengedni, de én egyértelműsítettem a döntésemet.
Nem vagyunk együtt, ezért tényleg az én döntésem volt, mégis érzünk egymás iránt annyit, hogy valójában egyáltalán nem tudtam elzárni magam a véleményétől.
- Megmondod majd Márknak, hogy elindultam? - kértem meg - Legutóbb Flórával láttam, szóval most nem zavarnám.
- Vagy csak rohadt gyorsan le akarsz most lépni - közölte átlátva rajtam.
Erre először nem tudtam válaszolni, úgyhogy máshogyan folytattam.
- Majd írok Márknak és Lilinek is, de azért add át nekik.
Szasza beletúrt a hajába.
- Miattam lépsz le most, Regi? - kérdezte őszintén, a szemeimbe nézve - Mert szólt valami csaj, akinek még a hangját se ismertem fel először?
- Csak... fáradt vagyok - mondtam a szememet lehunyva egy pillanatra - Csak ma volt egy edzésem, egy keringőpróbám, tanultam is otthon, félig beteg vagyok még, órák óta itt vagyok és holnap mindent folytatok ott, ahol ma délután abbahagytam.
Szasza a szemembe nézve hallgatott, de éreztem, hogy nem hisz nekem, ami jogos volt, mert tényleg nem ez volt a teljes igazság.
- Most lettél hirtelen fáradt - értelmezte.
- Nem, csak most, hogy hívtak magukhoz mások, nem akarlak feltartani - magyarázkodtam a terasz felé mutatva.
- Te is tudod, hogy nem tartottál fel, Regi. Az utolsó ember vagy, aki feltarthatna.
Zavartan elfordítottam a fejem, Szasza pedig hozzátette.
- Rohadtul nem érdekel, hogy ki hívott hova.
- Csak gondoltam, hogy az új barátaid, meg ismerőseid...
- Szerinted jobban számítanak az új barátaim, meg ismerőseim, mint te? - jött ki belőle a kérdés őszintén - De most komolyan.
- Valahol ezért szakítottunk, Szasza.
Szasza a fejét hátradöntve, egy lépést megtéve hátra, kellemetlenül, feszülten elnevette magát, majd visszanézett rám.
- Ezt ne csináld.
- Mit? - néztem rá.
- Hogy most konkrétan te rohansz el tőlem, meg te nem akartál eredetileg idejönni miattam, mégis én vagyok annak beállítva, aki szétszedi kettőnket.
- Közös döntés volt, hogy hagyjuk a kapcsolatunkat, de én miattad mentem bele, mert a te életed változott meg ennyire, amibe én nem fértem bele, ami még mindig áll és most is érezhető! - válaszoltam.
- Oké, akkor most már mondd ki lassan, Regi, hogy miattam ment tönkre a kapcsolatunk, miközben most konkrétan te akarsz lelépni!
- Csak nem érzem azt, hogy itt a helyem. Téged meg egyenesen várnak kint.
- És én épp veled próbálok maradni. Sok mindent mondhatsz rám, de azt biztos nem, hogy random embereket, akiket másodszorra látok életemben, előrébb helyeznék nálad.
- Azért szakítottunk, mert annyira más lett az életünk, és annyira eltávolodott egymásétól, hogy értelme sincs a hasonlítgatásnak!
- Tehát szerinted te nem vagy az életem része, ők kint meg igen - mutatott a terasz irányába.
- Ők a jelenlegi életed, meg a hétköznapjaid, Szasza, igen! - erősítettem meg - És ezzel nincsen semmi baj, csak te se csinálj úgy, mint ha nem te döntöttél volna amellett!
Szasza a fejét elfordítva kínosan csak elröhögte magát.
- Nem rádfogni akarom a szakításunkat, csak döntő mértékben nem az én életem változott annyit, amire a kapcsolatunk ráment - folytattam őszintén - És nem is hibáztatlak, csak ezek tények!
- Most erre mit mondjak? - tárta szét a karjait hitetlenül.
- Semmit! Várnak kint.
- Imádom, hogy én vagyok a szakításunk oka, és a következő mondatban konkrétan te küldesz el!
- Nem küldelek el, mert nincs mit elküldeni egymáson, két teljesen más életet élünk!
Szasza két kézzel beletúrt a hajába, hitetlenül nézve maga elé az egész beszélgetéstől, majd pár másodperccel később rámnézve megszólalt.
- Úgy beszélsz, Regi, mint ha én dobtalak volna, hogy pár egyetemi haverommal piálhassak egy rohadt teraszon.
- Nem ezt mondtam, csak neked az életed teljesen máshogy zajlik, mint az enyém, egyetemista vagy, ami mellett igen, vannak egyetemi haverjaid, akikkel bulizhatsz, versenysportoló vagy, két csapatban játszol, EB-re készülsz, VB-re készülsz, alig vagy otthon, és ezzel semmi baj, csak te se beszélj úgy, mint ha én mindebbe beleférnék!
- Nem te nem férsz bele, Regi! A céljaid, meg az álmaid nem férnek bele, kurva sok mindent csinálsz te is, és leszarom, pont nem érdekelnének az egyetemi bulik, az edzéseim, meg semmi, rohadt sok mindenről le tudnék mondani, mert nem érdekelne hozzád képest, csak téged se akarlak megfosztani az álmaidtól, a terveidtől, a te életed is ugyanúgy más síkon megy, amibe meg én nem férek bele!
- Én lemondtam volna róla, ha nem akarom, hogy te kiteljesedhess!
- Ja, én is! Szerinted annyira érdekel minden, amit most csinálok? - kérdezte széttárt karokkal - Nem, csak most ezem van, mert azt viszont nem tudtam volna elviselni, hogy miattam dobd az álmaidat, amikre végre lehetőséged van az elmúlt tizenhét éved után!
- Ugyanez!
- Akkor ennyi, ezért szakítottunk! - vágta rá Szasza - Rohadtul nem helyetted választottam bármit!
- Az álmainkat választottad!
- Te is - mutatott felém.
- Én a te álmaidat választottam! - mutattam vissza rá kiborulva - Az álmaidat választottam, miután márciusban láttalak kiborulni, amikor nem jött össze, miután ott voltam melletted, veled, amikor küzdöttél érte, amikor felvettek, a folyamatban, amíg idáig eljutottál! Nem azért támogattalak végig, hogy én zárjalak el tőlük aztán!
- Beszélgessünk arról, hogy én mikben voltam ott melletted? - fordította meg Szasza, közelebb lépve hozzám, mélyen a szemeimbe fúrva a tekintetét.
- Tudom, Szasza, és épp a hálám miatt nem tudlak elszakítani az álmaidtól! - tört ki belőlem, miközben éreztem, hogy kezdenek gyűlni a könnyek a szememben.
- Nem a háládról beszélek, Regi, mert minden a legalapabb dolog volt! Csak miért gondolod azt, hogy miután mindent végignéztem belőled, szó szerint mindent, lassan egy éve, amikor döntés elé kerülök és azt látom rajtad, hogy végre olyan közegben lehetsz, amiben lenni akartál, van esélyed elérni a céljaidat, meg megvalósítani az álmaidat, ami boldoggá tehet, nem ezt választom? Nem vagyok önző - mondta a szemembe nézve - Mindenki mással talán igen, mindenki más mondhatja ezt rólam, és nem kötnék bele, de te nem vagy mindenki más. Rohadtul tudod, hogy nem vagy az.
- Miért gondolod azt, hogy én most boldog vagyok? - néztem rá könnyes szemekkel.
Szaszával egymás szemébe néztünk, és már épp megszólalt volna, amikor újra szóltak neki kintről, mire feszülten felsóhajtva lehunyta a szemeit hátranézve a hang irányába.
Ez alatt gyorsan megtöröltem a szemem, majd kinyitottam a mögöttem lévő ajtót, mire Szasza visszanézett rám.
- Szia Szasza - köszöntem el tőle halkan, a tekintetét kerülve, majd a beszélgetésnek véget vetve kimentem az ajtón.
Közben még valamit szóltak Szaszának a teraszról, de kettőnk közül egyikőnk se arra figyelt, csak becsuktam magam mögött az ajtót, amikor már kiértem a hideg éjszakába, majd két lépés után megálltam a ház előtt és a tenyerembe temetve az arcom, felkavarodott érzésekkel magamban, kifújtam egy nagy adag levegőt.
Semmit nem értettem, magamat se, őt se, a helyzetünket se, csak ott álltam, és először azt éreztem, hogy mozdulni se tudok, képtelen vagyok arra, hogy megtegyek mégegy lépést hazafelé, mégsem tudtam volna ott maradni tovább.
Csak valahol ott álltam a kettő között, a semmiben, miközben valamilyen éles, puffanó hangot hallottam a házból, de talán csak beképzeltem, és valójában csak a szívem hasadása volt az.

Régen éreztem magam ennyire elfakulva.