| ETHAN |

Elhatároztam, hogy véget vetek a szenvedésemnek és feltárom a múltam titkait. Elfogok menni Mr. Zain éttermébe és számon fogom kérni a múltamat. Addig nem megyek el onnan amíg részletesen el nem mesélni nekem azt, hogy miért hagyott el. Még mindig fájt. Még mindig fátyolos lesz a tekintetem akárhányszor vissza gondolok arra, hogy ő az édesapám. Tudnom kellett volna. Annyira hasonlítunk egymásra. De én olyan vak voltam. Egész életemben vak voltam. Nem vettem észre azt ami mellettem van. Azt se ami mögöttem van.

Egy nehéz feladat vár rám. A szívem már így is apró darabokra hullott, nem tudom, hogy képes leszek e a szemébe nézni.

De elötte megigértem Rachelnek azt, hogy elmegyek vele haza a családjához. Csak pár órás programnak igérkezik, mégis feszengve ültem mellette a Taxiban. Rachel gyönyörű volt. Kicsípte magát, a haját szigorú lófarokba kötötte. A kezemet fogta az arcát gyönyörű mosoly keretezte. Csak egy pillanatra néztem végig a szakadt nadrágomon és a kifakúlt pólómon, de a látvány mindent elárúlt. Mégis, hogy a pokolba mondhattam igent? Mégis, hogy állíthatok be Rachel kőgazdag családjához ilyen ruhában?

Rachel az egy szál fehér rózsát szorongatta a kezében amit a sarki boltban az összekapart pénzemből vettem neki. Még nem jött el az ideje annak, hogy kivegyem a fizetésemet, az étteremnek pedig a közelébe sem akarok menni, bár tudom, hogy egyszer szembe kell néznem minden megválaszolatlan dologgal. És azt tudom, hogy a válasz kegyetlenül fájni fog. A múlt az ami kegyetlenül fáj. Egy kisfiú voltam aki az utcán és a nyomorban nőt fel. Egy utca gyerek aki zsebkendő árulásból kereste meg a pénzét.
Szörnyű. Szörnyű volt.

Rachel megérezte, hogy valami nincsen rendben velem. Felém fordúlt és lassan megrázta a fejét. Próbált nyugtatni de láttam rajta azt, hogy aggódik értem.

- Ethan, csak egy ebéd lesz - suttogta hallkan. Egy ebéd négy különfajta evőeszközzel amikkel sorrend szerint kell enni, és ha valamit elhibázok az nagy gáz lesz.

Megráztam a fejem. Gombóc keletkezett a torkomban. Feszült voltam. Izzadt a tenyerem és hevesen dobogott a szívem.

- Nekem csak az számít, hogy te szeretsz engem - simítottam meg a kézfejét. Rachel megkönnyebülve felsóhajtott.

- Tiszta szívemből szeretlek. Minden porcikámmal. A rajongód vagyok - támasztotta a fejét a vállamra. - Nem érdekel, hogy az anyám mit mond.

- Szerinted az anyád nem fogja engedni? - a kérdésemre már nem tudott válaszolni, mert a sofőr leparkolt egy magas kőfal mellett. Hátra hajolt és a pénzt kérte. A tárcámért nyúltam, hogy megnézzem azt, hogy mennyi maradt nálam, de Rachel megelőzött.

- Tartsa meg az aprót - mosolyogva becsukta az ajtót, és az ujjaimra kulcsolta a kezét. Lélegzet visszafolytva torpantam meg egy barna kapu elött.

Ha ilyen magas fal védi, akkor milyen lenet bent a ház?

- Jónapot Patrick! Beengedne minket kérem? - Rachel megnyomott egy fehér gombot, a kaput pedig oldalra húzták.

- Isten hozott kisasszony - mosolygott egy középkorú férfi, de amint megpillantott engem, lassan nézett végig rajtam. Mintha azt kérdezte volna, hogy ez itt meg ki?

Zsebre vágtam a kezem és hátra léptem egy lépést. A ház a medencére volt építve. Normális... Egy hosszú és tágas medence amire egy sárga, piros cserepes házat építettek. A falak helyett üvegek védték a szobákat a környezettől.

- Gyere már! Ne bámészkodj! - Rachel mosolyogva húzott maga után, egy percre sem engedte el a kezemet.

- Nagyon szép helyen laksz - préseltem ki magamból a mondatot.

- Hm, énis szeretem. Bár anyának még mindig nem tetszik. Szeretne a nappaliba egy szaunát - a szemét forgatva pillantott az ég felé, miközben végig sétáltunk a kavicsozott útszakaszon. A ház elött három darab sportautó állt minden színben. Kék fekete és fehér. Bal oldalt egy hatalmas szökőkút csobogott, annak a közelében kertészek nyírták a magas fenyőfákat. Jobb oldalt olyan szigorúan volt levágva a fű, hogy Rachel család nevének a kezdőbetűje éktelenkedett benne.

Hova kerültem?

Szinte rettegtem attól, hogy egy olyan helyre kerültem ahova én nem tartozok. De szinte menekülni akartam akkor, amikor Rachel szülei bemutatkoztak. Kint voltunk az udvaron. A madarak békésen csicseregtek a szőkőkút csobogása kiegészítette a feszült légkört. Rachel édesapjával azonnal megtaláltam a közös hangot. Ismertem őt egy híres színés. Viszont Rachel édesanyja nem fogadott tárt karokkal. Fél szemmel láttam, hogy még a kezét is megtörölte a szoknyájában miután kezet fogtam vele.
Ezt még elengedtem, bár legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Vajon mire gondol Rachel? Büszke magára? Örül annak, hogy ilyen helyzetbe hozott engem?

| RACHEL |

Ott ült mellettem. Szinte éreztem a csalódást a gúnyt és a megvetést ami áradt belőle. Ott ült mellettem ez a gyönyörű fekete hajú tiszta lelkű férfi és csalódott bennem. Számítottam anya viselkedésére, de nem akartam figyelmeztetni Ethant. Nem akartam elvenni a kedvét. Az asztalra tettem a kezét és megfogtam. Anya látta a jelenetet, a szemöldökét szigorúan felvonta. Csak egy családi ebédnek indúlt, de éreztem, hogy háború lesz ennek a vége.

- És mond Ethan, mikor találkoztál a lányommal? - anya az ajkához emelte a boros üveget és aprót kortyolt az italból. Apa mosolyogva nézte Ethant, ők ketten azonnal megkedvelték egymást. Apa tudja, hogy Ethan más mint mi, ez őt mégsem érdekli.

- Szeptemberben az első tanítási napon. Véletlenül találkoztunk. Az előadó elött majdnem összeütköztünk - eröltetett magára egy mosolyt. El sem tudta képzelni azt, hogy mennyire gyönyörű férfi. Az édesapjára ütött.

- Összeütköztünk. Ha...micsoda kifejezés - kuncogott anya, Ethan teste pedig megfeszült.

- Anya... - hajoltam előre, jelezve azt, hogy ne hozzon engem kényelmetlen helyzetbe.

- Ne haragudj drágám de megszeretném ismerni a barátodat. Remélem, hogy ruházni nem kell őt! - biccentette oldalra a fejét. Ethan egyenesen anya szemébe nézett. A düh ott csillogott a tekintetében. Istenem! Anya mindent elfog rontani.

  - Kérlek, viselkedj - hajolt apa a füléhez, miközben kihozták nekünk az ebédet. Ethan nyelt egyett, a tekintetével a négy fajta evőeszközt nézte.

- Kívülről kell indulni befelé. De Rachel mindent megmutat neked. Nyílván sok mindent kell... tanulnod - mosolyodott el. Ekkor felpattantam a székemről.

- Elég legyen anya! - emeltem fel a hangomat. - Elég legyen! - tettem fel a mutatóujjamat fenyegetően.

  - Semmi baj Rachel - fogta meg Ethan a kezemet. - Köszönöm a setítséget asszonyom  - Ethan könnyes szemmel nyelte le a békát. Anya másodszorra tiport a szívébe... - Hallottam, hogy egy új filmen dolgozik - pillantott Ethan apára. Apa mosolyogva bólintott.

- Bizony. Ez így van. Nagyon sok munkát belefektetünk a filmbe. Biztos vagyok benne, hogy kassza siker lesz - bólintott lassan.

- Ha marad még jegy, akkor talán neked is adhatunk egyet - nézett anya egyenesen Ethan szemébe.

- Csakugyan? - biccentette oldalra a fejét. - Elnézést a tiszteletlenségem miatt, de a szándékaim komolyak a lányát illetően, ezért sem érdemlem meg ezt a hangnemet - pillantott rám.

- Ugyan! A te fajtádtól mást nem vártunk! De folytasd csak - legyintett anya. Szinte lassított felvételben láttam azt, ahogy apa szörnyüklödve pillant anyára, azt ahogy Ethan a szemöldökét ráncolja.

- Hogy mit mondott? - hajolt előre Ethan.

  - Mégis mit képzelsz, talán nem hallottad jól? - tette le anya a kanalat. - Ez csak egy vicc! - mutatott rám. - Rachel drágám mégis honnan szedted össze ezt az utca gyereket? - anya felállt és elegáns mozdulattal mutatott Ethanra, aki elengedte a kezemet és lassan hátra tolta a széket.

- Ethan! Ne menj el! Várj egy kicsit - fogtam meg suttogva a kezét. - Anya ha akarod akkor elmegyünk! Én ezt nem vagyok hajalndó végig hallgatni! Mégis, hogy beszélsz a szerelmemmel?! - szorítottam meg Ethan kezét.

- Még egy normális ruhája sincs! Mégis mit tudna neked nyújtani lányom?! - emelte fel a hangját. Ethan könnyes szemmel pillantott az ölemben pihenő rózsaszálra. Ez a rózsa nekem mindennél többet jelentett.

- A szívét anya! És a szerelmét! Nekem nem kell más - amint befejeztem Ethan elengedte a kezemet és hátra lépett egy lépést.

- Engedelmükkel, de nem tetszik a légkör. Maga hölgyem pedig....- nézett egyenesen anyára aki csípőre tette a kezét. - Pszichológiai eset - fejezte be.

- Na ide figyelj te senki házi!

- Elég legyen! Mostmár elég legyen! - apa elkiabálta magát, Ethan pedig hátat fordított nekünk és a kapu felé sétált.

- Annyira utállak! Bárcsak ne te lennél az anyám! - borítottam fel a korsó gyümölcslevet ami végig folyt az asztalon. - Ethan! - futottam utána, még a kapu elött utolértem. - Várj egy kicsit!

- Nekem ez elég volt! Én itt fejezem be! - törölte le a szemét sírva.

- Ezt nem értem. Miket beszélsz? - szorítottam vissza a sírást. A fejét rázta.

- Elég volt Rachel! Én befejeztem - lépett egy lépést hátra.

  - Elhagysz? - szipogtam sírva. Egy pillanatra megtorpant majd rám és a házra nézett.

- Az anyád felnyitotta a szememet egy - két dologra - törölte le a csuklójával a szemét. - Nem illünk össze. Más világban nevelkedtünk.

- De nem hiszed el, hogy ez engem nem érdekel?  - fogtam meg a kezét, de elrántotta.

- Vége! - tárta szét a karját. - Az anyád majd keress magadnak egy olyat aki hozzád illik.

- Engem nem érdekel az anyám! Kérlek ne hagyj el! Szerelmes vagyok beléd - suttogtam sírva. A fejét rázta.

- Ilyen körülmények közt ennek a szerelemnek nincsen jövője. És nemis lenne - megfordúlt. Szinte lassított felvételben láttam ahogy kisétál a kapun, majd az életemből. Nem akartam engedni, mégis így történt. Apró darabokra tört a szívünk.

| ETHAN |

Hideg vízzel frecskoltam az arcomat. Megtámaszkodtam a mosdókagyló felületén. A víz folyása tompította a hangos sírást ami feltört a tarkomból. A keserű könnycsep forró volt, míg a víz hideg. Megborzongtam az érintés miatt, egy kicsit észhez tértem. Ami ma történt az maga volt a földi pokol. Fájt. Lelkileg fájt az ami ott történt. Talán soha semmi nem fájt még ennyire. Az a nő a lelkembe tiport és rátaposott a becsületemre. Amit én gondosan felépítettem azt ő szétrombolta. A hatalmával és a kisugárzásával. Ilyen egy anya? Tényleg ilyen lennye egy férjezett asszony?

Utáltam a családját. De mégjobban utáltam őt. Mindenkit akinek köze van a mai naphoz.

- Legyen átkozott az összes!! - ütöttem kiabálva a mosdókagyló felületére. - Teis Rachel! Legyél átkozott - horgasztottam le a fejem és sírva fogtam a tarkómat. A tükörképemre pillantottam. Csak egy árva fiú nézett vissza rám.

Ideje véget vetni ennek.

Becsaptam magam után Mr. Zain irodájának az ajtaját. Az érkezésemre felkapta a fejét és összehajtotta a dossziét az asztalon. A szemöldökét barátságtalanúl ráncolta, az állát a kezére támasztotta.

- Egy nagyon nehéz napon vagyok túl, ezért remélem, hogy együtt működő lesz velem - sétáltam közelebb. A kijelentésem hajlatán hátra dölt a széken.

- Remélem, hogy tudod azt, hogy a főnököddel beszélsz - biccentette oldalra a fejét.

- Kurvára nem érdekel. A mai napom egy kalap szar volt - támaszkodtam rá az asztalára.

- Menj dolgozni - fordított nekem hátat.

- Ez mi?! - dobtam le a képet az asztalra. Mr. Zain a szemembe nézve vette az ujjai közé. Egy darabig nézte a fényképet, majd a szája elé tette a kezét. - Megkérdezem újra, ez...mi? - hátra léptem egy lépést és letöröltem a kövér könnycseppeket. - Miért csinálja velem mindenki ezt?! - túrtam a hajamba. - Nagyon fáj! Én ezt nem bírom...Jó az érzéseimmel játszani?! - tártam szét a karomat. - Tényleg ilyenek a gazdagok?

- Hát tényleg te vagy az? - sétált felém lassan. A tekintetében a könnyek csillogtak, az arca sápadt lett.

- Te vagy az apám?! - mutattam sírva a képre. A könnyeimtől csak homályosan láttam. - Több mint húsz éve várok a válaszra! Több mint húsz éve! Most akarom megtudni a választ! Elég volt!

Mr. Zain az arcomra tette a kezét, majd apró mosolyra húzta a száját. A könnyeimet letörölte a szemem sarkából. A szeme alatt mosoly ráncok futottak össze, a keze remegett.

- Ethan - suttogta. - Én az édesapád testvére vagyok. De én segíthetek megtalálni őt. Tudom, hogy hol van az édesapád - mondta ki.
___________________

* Jajajj gyerekek, mi lesz még itt?!🤣💜