| RACHEL |

Ethan Beverly végzetesen is összetörte a szívem. Egy olyan sebet égetett a lelkembe amit már nem tudok meggyógyítani. A szerelem akkor fáj a legjobban, miután egyszer már csalódtunk benne. Próbáltam visszafolytani a sírást. Igyekeztem a takarómba burkolózva sírni. De mégis elég hangos voltam ahoz, hogy hajnal egy órakkor apa kopogjon az ajtómon. Nem válaszoltam, lenyomta a kilincset és aggodalmas arckifejezéssel pillantott rám. Az esti fényben nem láttam az arcát, csupán a karikagyűrűje csillant meg az utcai lámpa beszűrődő fényében.

- Meddig fogod még magaddal ezt csinálni? - helyet csinált magának, és leült az ágyam mellé a padlóra. Elmúlt az a korszak, amikor kamaszként sírtam Ethan után. Ezért apa már megtartja köztünk a tisztes távolságot. - Öt éve, Rachel - piszkálta az egyik diszpárnámat. - Öt éve sírsz miatta - felém fordúlt, a kézfejével letörölte a könnycseppeket az arcomról. Egetrengető sírás tört fel a mellkasomból. Megakartam fulladni, elakartam veszni a keserű fájdalomban. Imádkoztam azért, hogy Ethan Beverly takarodjon az életemből. Fohászkodtam egy új szerelem után, azt akartam, hogy a szívem más férfiért dobogjon. De minden lélegzetvételem közben, a szívem egy férfi miatt fájt.

- Apa, én az Egyetem óta őrületesen szeretem azt a férfit! Nem hazudhatok magamnak - az ölembe csúsztattam a kezem, a csuklómmal az orromat töröltem le. - Próbáltam nyitni az emberek felé. Ismerkedni akartam, de mindenhol őt láttam! Úgy érzem, hogy ennek soha nem lesz vége!

- Tényleg öt éve sírsz miatta? - pillantott rám szomorúan. A bólintásom mindent nyomatékosított. - Akkor ez tényleg egy nagy szerelem - sóhajtotta.

- Tegnap este megcsókolt - amint kimondtam, apa mérges tekintettel nézett a szemembe. - Óvatosan és lassan. Lassú volt és érzéki. A karjai közt tartott. Még mindig érzem az erős illatát. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy köztünk minden rendben van! Hiszen annyira normálisnak éreztem - apa arcát fürkésztem, de minden elhomályosúlt elöttem. Alig láttam a kövér könnycseppektől. - Éreztem azt, hogy nem akar elengedni.

- De mégis elengedett - fejezte be helyettem.

Az ablak felé pillantottam. A hó már nem esett, viszont fagy és hideg volt kint. A villanyoszlopokon megcsillantak a jégcsapok, amik egymás mellett sorakoztak. A sűrű időjárásban megjelentek a füstfelhők, és lecsapódtak az aszfalt felé.
Rideg és zord volt az időjárás.

- Ethan tegnap rátaposott arra a reményre ami bennem pislákolt. Rátaposott és a földbe döngölte - néztem apa szemébe. - Kegyetlenül viselkedett tegnap este.

- És te tudod azt, hogy miért viselkedik így?

Hiába kérdezte meg, apa is pontosan tudta a választ. Anyám lenézte, és megvetette Ethant. A földbe tiporta a becsületét, és leköpte a koszos ruhái miatt. Ethan nem ezt érdemelte. De anya mégis a lelkébe tiport.

- Apa... - piszkáltam a takaróm szélét. - Ethan... nem igazságtalan - súgtam. - A viselkedése jogos - szipogtam.  - És tudod, hogy miért?  - apa lélegzetvisszafojtva nézett rám, még a száját is nyitva hagyta. - Azért mert anyám minden reményt, jóságot és szeretetett kiölt annak a fiúnak a lelkéből. Ezért vált belőle ilyen férfi. Azért mert az én undorító anyám megölte Ethan lelkét - temetettem a takaróba az arcomat.

- Tehát azt mondod, hogy Ethan helyében te is így viselkednél? - sóhajtotta szonorúan.

- Talán apa. Talán.

Másnap reggel meggyötőrten és álmosan mentem dolgozni. Megkértem a sofőrt, hogy parkoljon le a belváros kicsi kávézója elött. Szükségem volt egy karamellás kávéra.

Kávéval a kezemben sétáltam a cég bejárata felé. Egy két munkatársamnak intettem, de inkább a lábam elé figyeltem.

Elöttem Ethan lépett be a fotocellás ajtón. A térdig érő elegáns kabátja azonnal felkeltette a figyelmemet. Még ebben a rideg időben is éreztem a parfümje édes illatát. Tudtam azt, hogy nem figyelek a lábam elé. Hírtelen léptem rá a járda befagyott részére, és csúszott meg a magassarkúm. Hatalmasat estem volna, de valaki megfogta a derekamatt, és segített megtartani a testsúlyomat.

Egy idegen, jóképű férfi állt elöttem. A hófehér mosolya ragyogott, a borostája szépen kiemelte az arca vonalait. Egy barna sapkát és kesztyűt is viselt.

- Jól van? - barátságos hangja volt, a tekintetében aggodalom jele csillogott.

- Köszönöm! Azt hiszem, hogy túléltem - fürkésztem az arcát.

- Oh! Bizonyára még nem találkoztunk. Fred vagyok, az új alkalmazott - a kesztyűjét levette és felém nyújtotta a kezét.

- Remélem, hogy elnyeri a tetszésedet a cégünk - pillantottam rá, miközben beléptünk a fotocellás ajtón.

Ez a férfi nagyon jóképű volt.
A kabátját kigombolta, ekkor pillantottam meg a szürke ingjét, és a fekete öltönyét. A sapkáját levette, és beletúrt a szőke hajába.

- Igazából Los Angelesben dolgoztam. Egy évig gyakornok, majd aszisztens voltam. Egy kicsit már untam, ezért valami új dolgot szerettem volna kipróbálni. Most az egyik rokonomnál lakok.

- Nahát, akkor hajrá!

Fred nem figyelt rám, mert feszült hangulat telepedett a földszintre. Minden alkalmazott fegyelemmel fürkészte Ethan minden mozdulatát.

- Ő lenne a főnököm? - húzta ki magát.

- És ő a tulajdonos is - súgtam hallkan, miközben Ethan mélyen a szemembe nézett.

- Jóreggelt... - nyújtotta a kezét Fred.

- Köszönöm - vette ki Fred kezéből a kávét, és belekortyolt. - Gyere velem kérlek - nézett mélyen a szemembe.

- Már elnézést... - motyogta Fred.

- Több cukrot kérek bele - adta vissza a kávét, és előre engedett engem. Próbáltam fegyelmezetten sétálni, de Ethan viselkedése felháborító volt.

- Most ittál bele az új gyakornok kávéjába - sziszegtem, miközben megnyomta a lift hívógombját.

- És milyen szar izlése van - húzta ki magát elegánsan. - Ma ki szeretnélek vinni az egyik építkezésre. Tehát örülnék annak, ha átvennéd ezt a cipőt - bökött a magassarkúm felé.

- Van egy bakancsom az irodámban - fontam keresztbe a karomat.

Megakartam fulladni. Ethan illata az orromba szökött. Magával ragadott, és nem eresztett el. Olyan érzés volt, mintha mindenhol őt érezném. Mintha mindenhol őt látnám és érzékelném.

- És örülnék annak, ha legközelebb azonnal hozzám küldenéd a új gyakornokokat - előre engedett engem, és az irodája felé sétáltunk. Még nem voltam Ethan irodájában. Eddig még nem vegyültem az "elit" társaságnál.

- Miért? - torpantam meg. - Mi a bajod vele? - tártam szét a karomat.

- A melltartódba nézett - zsebre vágta a kezét, és tovább sétált.

- Nos... hát te is mindig a melltartómba nézel - szitkozódtam mérgesen.

- Az más ha én teszem - nyitotta ki elöttem az irodája ajtaját.

- Miért más? - megálltam a küszöb elött, és oldalra biccentettem a fejem. - Azt hiszed, hogy neked szabad? - igazítottam meg a blúzomat. - Haragszok rád Ethan! Soha sem bocsájtok meg neked! Tegnap este a lelkembe tiportál!

- Már vártam azt, hogy mikor hozod fel a témát - az öltönyét a fogasra akasztotta. Háttal állt nekem, a fenekén feszülő nadrágot megigazította. Barna vastag öv keretezte a keskeny derekát, és világoskék inget viselt. Jóképű volt. Az a baj, hogy túlságosan is.

Mégis ki tud ellenállni egy olyan pasinak, akinek jobb a feneke mint egy nőnek?!

- Néha azt érzem, hogy mindent direkt csinálsz.

- Milyen jó meglátás, Rachel - felém fordúlt, és rátámaszkodott az asztalára.

A bőre egy árnyalattal sötétebb volt. Mindig is imádtam ezt a színt. A fekete haját hátra lakkozva hordta. Ma borotvált arcal érkezett, egy apró szőrszál sem volt jelen az arcán.

- Hm... szerintem borostával jobban nézel ki - húztam ravasz vigyorra a számat.

Tudtam, hogy ezzel a kijelentéssel végleg kihúzom nála a gyufát. Biztos voltam abban, hogy egy frappáns választ fogok erre kapni.

- Valóban? - túrta hátra a haját. - Pedig Samantha nem ezt mondta! Tudod neki kifejezetten tetszett!

- Samantha aki...

  - Akinek a bugyijában jártam - az ajka szélébe harapott, a szemöldökét felhúzta. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne nevessem el magam.

- És én találkoztam már ezzel a Samanthával? - sétáltam közelebb hozzá.

- Miért, talán megszeretnéd tépni? - hajolt közelebb hozzám.

A kézfején megjelentek az erek, a szemét sejtelmesen összehúzta.

- Csupán csak részvétet szeretnék nyílvánítani - amint kimondtam, Ethan lehorgasztotta a fejét, és oldalra pillantott. - Igazából azt csinálsz amit akarsz. Nem érdekel - a kanapéra helyeztem a táskám, és leültem mellé. - Kollégák vagyunk. Ehez is szeretném tartani magam - húztam ki magam.

Ethan mélyen a szemembe nézett.
Minden mozdulatomat alaposan megnézte. Mintha küzdene valami ellen. Mintha a saját vágyai ellen harcolna. A teste és a tekintete egy dologról árulkodott. Csupán az esze ami megálljt parancsolt. Lassú mozdulattal lazított az ingjét, és simította végig a nyakát. Tudtam azt, hogy izzik köztünk a vágy és a szenvedély. Tudtam azt, hogy egymás szívébe látunk. Mindketten ugyan azt akartuk, de a becsületünk és a múlt egy szakadékot épített közénk.

Vágytam arra, hogy meginduljon felém. Kívántam azt, hogy fektessen le és csókoljon meg. Érezni akartam a teste súlyát ahogy rám fekszik. Érezni akartam a puha kezét ahogy hozzám ér. Szenvedve vágytam erre a férfira. Akartam őt, és minden porcikáját. Kívántam azt, hogy vegye le a ruháit, és szabadítson meg ettől az átkozott szoknyától. Pokolian vágytam arra, hogy a szerelmünk erősebb legyen mint a rohadt bosszúja. A gyönyör játéka játszódott le elöttem, szinte láttam magunkat ahogy a testünk eggyé válik.

Nézte ahogy összeszorítom a combomat, a kezével jobban markolta a szék támláját.

Mikor lesz vége ennek?
Mikor lesz vége a játéknak?
Egy örökkétartó kínlódás vár ránk? A megbocsájtás helyett, a gyűlölelet fogjuk választani?

- Kezdhetjük? - köszörülte meg a torkát. - Ismertetném az adatokat - nyitotta ki a mappáját.

- Persze, hogy igen - a táskámból kivettem az egyik dossziémat és kihalásztam belőle egy üres lapot.

Miután Ethan lediktálta azt, hogy hova megyünk, összecsuktam a dossziét, és a vállamra dobtam a táskámat. - Akkor egy óra múlva lent találkozunk - leakartam nyomni a kilincset, de nem sikerült. Remegett a kezem, és hevesen dobogott a szívem.

- Tényleg lemondtál rólunk? - tártam szét a kezemet. - Tényleg ennyi volt? - kérdeztem indulatosan.

Ethan felvette az öltönyét, és középen begombolta.

- Lent találkozunk, Rachel Meyer. Ne késsen.