| ETHAN |

Volt egy álmom. Egy ijesztő, mégis békés álmom. Olyan valóságos volt, hogy azt hittem, hogy ez a valóság. Édesanyám arcát láttam. Az ablakon beszűrődő fény eltakarta a mosolyát ezért csak a szemét láttam. Melegség járta át a szívemet és a lelkemet. Igazi vagy anya? Nem gyerekként, hanem felnőtt férfiként álltam előtte. A kezemet hiába nyújtottam az arca felé, mert nem értem el. Te vagy az anya? Sírt. Az édesanyám akinek az arcát eddig még nem láttam, a szemem előtt sírt. Jobban hasonlított egy látomáshoz, mintsem egy álomhoz. De akkor is közel éreztem magam hozzá. Anyukám tekintete fénylett, szinte lassított felvételben láttam, hogy egy kék pici sapkát a szájához emel. A fejét rázva nyomott rá egy puszit. Ez mégis mit jelent? Az álmoknak van különböző jelentésük? És ha igen, akkor ez milyen célt szolgál? Ő tényleg az édesanyám volt?

Hajnal három óra után meztelen sétáltam a konyhába és a halántékomat dörzsölve töltöttem magamnak narancslevet. Ez volt a második alkalom, hogy Rachel nálam aludt. Ez sokkal jobb volt mint az első. Intenzívebb és bátrabbak is voltunk. Büszke voltam a teljesítményemre és az eredményre.

Az álmom nagyon sok dolgot a nyakamba zúdított. A poharat a pultra csúsztattam miközben mozdulatlanul álltam. A gyerekkorom jutott az eszembe. Szinte láttam magam előtt a kisfiút aki koszos és szakadt ruhákban az árvaház lépcsőjén sír. Könnyek szöktek a szemembe. Igyekeztem uralni a testem és a gondolataimat de a próbálkozásom végűl nem vezetett semmihez. A gyerekkorom maga volt a pokol. Sírtam. Minden nap sírtam egy olyan dolog után amit nem kaphattam meg. Cipőket és tiszta ruhákat akartam! Hosszú hetek teltek el úgy, hogy megszöktem az árvaházból azért mert sokan bántottak. Emlékszek, hogy amikor elhatároztam, hogy már nem megyek vissza; már nem sírtam. Inkább bátran néztem szembe az utcai élet sötét oldalával. Így ment ez évekig. Végűl tizenkilenc évesen egy pékségben kaptam munkát. Liszteszsákokat hurcoltam alamizsna pénzért. De nekem arra is szükségem volt. Minden fillér számított.

De az életem akkor változott meg amikor késő éjszaka a tengerparton a barátaim rávettek arra, hogy jelentkezzek az egyetemre. Az egyetemnek köszönhetően lettem szerelmes. Végűl pedig Rachel volt az aki összetőrte egy szegény sorsú fiú szívét. A hegek talán összeforrtak, de a helye mindig megmarad. Noha Rachelel újra megtaláltuk egymást, a szülei viselkedését nem fogom elfelejteni.

És végűl magamnak köszönhetem azt, hogy az utca gyerekből, New york egyik legnagyobb cégének a tulajdonosa lett. Volt egy időszak amikor a pénz és a hatalom elvette az eszemet, de ez már a múlt. Megvan minden amire szükségem van. De mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik.

Mégis mi lenne az? Mi hiányzik az életemből?

A pultra támaszkodtam és végig simítottam a fekete hajamon.

Akkor kaptam fel a fejem amikor Rachel sétált le a lépcsőn. Meztelen testét csak a fehér ingem takarta el. Ásítás közben a szája elé tette a kezét, majd hunyorogva pillantott felém.

- Mit csinálsz itt az éjszaka közepén? - mosolygott. - Meztelen? - tette hozzá az ajkát beharapva. Felvontam a szemöldökömet majd a szemébe néztem. Istennő volt a számomra. Ő volt a múzsám. A nő akiért bármire képes vagyok. A hangja és a mosolya nyújtja nekem a menedéket. Az érintése az én békémet tükrözi. Az ölelése a remény arra, hogy amit csinálok az jó. Rachel nem változott. Az egyetem óta nem változott. Minden mozdulata és pillantása áldás a számomra. Minden pillanatban csak újra és újra beleszeretek. Ő jelenti számomra a világot. Csak ő.

- Álmodtam - sétáltam felé. A kezét a szája elé tette, hogy ne lássam azt, hogy mosolyog.

- Az emberek általában álmodni szoktak - pillantott oda le. - Nagy... on gyakran - harapta be az ajkát.

- Azt mondod? - kezemet az ujjaival összekulcsoltam majd lassú puszit nyomtam a szájára. - Nem akartalak felébreszteni - hajoltam el tőle.

- Ethan? - hajolt el, hogy a szemembe tudjon nézni. A fejemet oldalra biccentettem miközben a füle mögé tűrtem egy barna hajtincsét. - Szeretném ha tiszta lappal indítanál az anyámékkal! - sugárzott a tekintetéből a lelkesedés.

- Kérlek, Rachel! Ne kérj tőlem lehetetlent! - engedtem el a haját. - Nem vagyok hajlandó kommunikálni velük!

- De az apám jó ember! Megérdemli azt, hogy beszéljetek! Kérlek!

- És az anyád? - emlékeztem vissza arra a napra amikor az a nő a földbe tiporta a becsületemet. Azon a napon próbáltam a legszebb pólómat felvenni. Még rózsát is vettem a maradék pénzemből. Csak azért, hogy Rachel mosolyogjon. De a próbálkozásom ellenére az a nő a szívembe taposott. Megalázott. Ezek után Rachel, hogy kérheti azt, hogy beszéljek vele vagy az apjával?

- Ethan! Évek teltek el azóta! Egyébként is hatalmad lett! Még a családomnál is gazdagabb vagy! Más szemmel fognak rád nézni!

A kijelentése pofonként csattant az arcomon. A szemöldökömet ráncolva néztem az arcát. Tudta, hogy rosszúl fogalmazott. Nem gondoltam volna, hogy Rachel ilyet mer nekem mondani. Kezemet az arcára helyeztem és keserű mosolyt erőltettem az arcomra.

- Majd kiderűl kicsim. Majd kiderűl - kikerültem és a lépcső felé igyekeztem.

Reggel kilenc órakkor léptem be a cég ajtaján. Kesztyűmet a kabát zsebembe tettem miközben a lift felé sétáltam. Az alkalmazottak és a kollégák is illedelmesen köszöntek. Rachel, tegnap este még az élettől is elvette a kedvem ezért csak hűvösen biccentettem. Megnyomtam a lift hívógombját, miközben fontos papírokat néztem át.

- Ethan Beverly?

A nevem hallatán elszakítottam a tekintetem a lapokról és szembe találtam magam Rachel édesapjával. Összecsuktam a mappát miközben felvontam a szemöldökömet.

- Mr. Meyer! A társulás óta nem találkoztunk! Társcégek vagyunk! Gyakorlatilag együtt dolgozunk! Hát illik így eltűnni? - a kezemet nyújtottam üdvözlésképpen amit elfogadott.

- Lenne pár perce? - sétált mellém miközben a lift ajtaja becsukódott.

- Hát hogyne! Parancsoljon! - miután kinyitottam az irodám ajtaját előre emgedtem Rachel édesapját aki a torkát köszörülve sétált az ablakhoz.

- Lenyügöző a kilátás - tette a kezét maga mögé. - Igazán büszke lehet a cégre! Nagyon sikeresek!

- Az is vagyok! - mosolyogtam miközben felhozták a reggelimet. - Megengedi? - mutattam a villás reggeli felé. Rachel apja csak bólintott miközben az asztalom mögé ültem, majd megkóstoltam a szalonnát. - Pontosan miért is jött ilyen korán? - kortyoltam bele a kávéba. - Persze, hogy ha személyeskedhetek. Bár biztos volt valami oka. Feltételezem, hogy nem a félbe hagyott építkezés ügyében keresett fel - csúsztattam félre a tálcát. - Van tudomása arról, hogy a munkások sztrájkba kezdtek?

- A tél vége fele járunk. Ki kell bírniuk!

- Aķkor nem ezt mondaná ha maga lenne a helyükben - tettem fel a kezem. - Egy héttel ezelőtt tárgyalást tartottam a munkagépekről és a biztonságosabb munkavégzésről. Pont maga nem volt jelen. Pedig ez a maguk köre! Attól tartok, hogy nem fog menni zökkenőmentesen az együttműkődés ha maga nem hajlandó a feltételeim szerint játszani. A munkásaim felháborodtak!

- Ethan! - tette fel a kezét, jelezve azt, hogy megértette. - Azt hiszi, hogy ez nekünk is könnyű? Évekkel később újra belép az életünkbe a férfi akit a lányom szeretett! A történtek után, hogy várhatja el a zökkenőmentes együttműködést?!

A szavait hallgatva felvontam a szemöldökömet majd bólintottam. Igaza van! Nem várhatom el az együttműködését! Azt viszont nem engedhetem, hogy a munkásaimnak bármi baja essen a felelőtlenségük vagy a hanyagságuk miatt.

Ezért nálam volt a döntés. Én pedig döntöttem.

- Ezt most nem a csajom édesapjának, hanem egy kollégának mondom - álltam fel, hogy a szemébe tudjak nézni. Rachel édesapja nyelt egyet. Felkészítette magát a következményekre. - Teljes kezüleg fogom vezetni a céget, de maga és a neje nélkűl! Mert ki vannak rugva! Még ma felbontom a szerződést és mindenki mehet amerre akar! - az asztalra csaptam és a szemébe nézve elmosolyodtam.

- Ezt nem teheti! Csődbe megyünk! Mégis, hogy tudnám fenntartani a munkagépek költségét és fizetni a mérnőköket is?! - emelte fel a hangját.

- A maga problémája ezentúl nem az én gondom. Köszönöm az eddig benyújtott munkáját - mutattam az ajtó felé. - Azt a nullát - suttogtam.

Rachel édesapja a szemembe nézett. Hosszú másodpercekig csak harag tombolt a tekintetében. Ekkor a kezét feltette majd összehúzta a szemét.

- Ezt még nagyon megkeserülöd! Egy pénzben úszott elkényeztetett gyerek nem fog nekem feltételeket szabni!

És ekkor kiviharzott az irodából.

Elégedetten ültem a székbe és lazítottam a nyakkendőmön.

Nem ez volt a legbőlcsebb megoldás, de ez volt a legokosabb döntés.

Egy tulajdonos vagy adjon bele száz százalékot a munkába, vagy semmit.

____________________________________

Sziasztok! Te jó ég! Itt is rég volt rész, ezért sajnálom ha valamilyen bakit írtam. Sok ötletem lett a részekhez ezért szeretnék itt is aktívabb lenni. Remélem, hogy nem haragszotok rám annyira.