Huszonegyedik
| ETHAN |
Azt hittem, hogy könnyebb lesz eltotkolni az érzéseimet. Nem akartam Rachelre gondolni, próbáltam inkább a munkámra koncentrálni. De amikor megpillantottam őt abban a rövid szoknyában, akkor minden tervemre rátapostam. Azt akartam, hogy a közelében legyek, de irodából irodába rohangált. Én csak annyit tehettem, hogy oldalra pillantottam és figyeltem a keskeny csípője vonalát.
- Mit csinálsz, Ethan? - apám egy kék mappát helyezett az asztalomra, a kezét a szemem elött mozgatta, mintha észhez akarna téríteni. Tudtam, hogy ez a nő olyan hosszú idő után is képes elvarázsolni engem. Ez miatt pedig mérges voltam. Azt hittem, hogy a bosszúm mindennél fontosabb. De a szívemnek és az érzéseimnek sem mondhattam nemet. Még mindig szerelmes voltam.
Kibaszottúl szerelmes vagyok.
- Öhm láttad már a heti beosztást? - indulatosan húztam ki a fiókom legalsó polcát, és emeltem ki a fontos dokumentumokból pár példányt. - Ezeket oszd szét, légyszíves - dobtam le elé az asztalra.
- Rendben főnök - pillantott rám vigyorogva. A tekintete csillogott, akár egy ma született bárányé. Próbáltam eltünni innen, hiszen tudtam azt, hogy apa a fejembe lát.
- Kivele - támasztottam az állam a kezemre. - Hallgatom apa - vettem az ujjaim közé a tollamat.
Az üvegajtót becsukta, a száját önelégült mosolyra húzta. Maga alá húzta a széket, és grimaszolva foglalt helyet. Pusztán a tekintete is arról árulkodott, hogy ebből kioktatás lesz.
- Te szerelmes vagy, Ethan - pöckölte meg a névtáblámat. - Sőt! - javította ki magát. - Azt hiszem, hogy te szenvedsz a szerelem miatt!
- Ez egy nagyon bölcs megfigyelés apa! Esetleg szeretnél még más valamit is mondani? - számhoz emeltem a poharamat és belekortyoltam a vízbe.
Apa nem válaszolt, csak mozdulatlanul ült és fürkészte az arcomat.
- Azt hiszem, hogy nem szeretnék mást mondani. Inkább hagylak gondolkodni - sétált az ajtó felé.
- Na! Na! Ácsi! Ácsi! - futottam utána és az ajtóra helyeztem a kezem. - Nem most jön az, hogy "én megmondtam"? - tártam szét a kezem.
- Nem fiam - pacskolta meg a vállamat. - Azt hiszem, hogy lakat a számon - túrt a hajába.
- Állj meg apa! - a parancsomra megtorpant, és sziszegve fordította felém a fejét. - Beszéltél vele, igaz? - keresztbe fontam a karomat, a szemöldökömet fenyegetően felhúztam. - Miért avatkozol bele?
- Csak megakartam ismerni azt a lányt, akibe évek óta szerelmes vagy. Ez akkora bűn lenne? - morogta indulatosan.
- Igen! Nem akarom azt, hogy Rachelhez bármi közöm legyen!
- Esténként mégis rá gondolva vered ki!
- Jó vicc - támaszkodtam az asztalom széléhez. - Én csak... - kerestem a szavakat. - Nem tudok újra megbízni benne! Nem tudok újra bízni abban, hogy köztünk lehet még szerelem - sütöttem le a szemem. - Mostanában magamban sem vagyok olyan biztos.
- Hát azt látom - pillantott a dohányzóasztalon heverő papírhalmok felé. - Segítsek benne? - ajánlotta fel.
- Nem szükséges. Megoldom. Talán még éjfélig is itt leszek - pillantottam a karórámra. - Lesz időm - veregettem meg a vállát.
Igazam volt. Este kilenc óra sem múlt el, de a homlokomat az asztalra támasztottam, a levegőt feszülten fújtam ki. A harmadik kávém már kihült, mégis lehúztam az utolsó kortyot. Néma mondatokat súgtam magamnak, hogy több erőm legyen befejezni a rám eső feladatot.
Elhatároztam, hogy kimegyek a társalgóba. A társalgóban található asztalon mindig van friss sütemény és sós keksz. Ha eszek, talán gyorsabban fog telni az idő.
Az öltönyömet a székem támlájára helyeztem, és lenyomtam az ajtó kilincset. A kihalt iroda és a lekapcsolt villanyok felélesztették a tudatalattimat ami szaporábbá tette a lépteimet.
Magamhoz vettem a tálat, és a mellkasomhoz szorítottam. A csokis süteményt megettem, és a szemöldökömet ráncoltam, miközben hangokat hallottam. Minden alkalmazott már haza ment. Tudom, hiszen szemtanuja voltam.
Akkor mégis mi ez a hang?
Egy mozdulattal guggoltam le az asztal mellé, és szorítottam magamhoz a tálat. Egy emberi test alakja jelent meg a sötét folyosón. Szaporábban ettem a süteményt, és grimaszolva vettem tudomásúl azt, hogy betörő sétál az épületben. Az irodákat elválasztó üvegfalak visszatükrözték az alakját, és minden mozdulatát.
Egy hírtelen mozdulattal vettem a kezeim közé egy vázát, és osonva indultam meg a folyosón.
Egy mozdulat sem választott el tőle, ezért felemeltem a vázát.
- Megvagy te betörő! - amint megragadtam a kezét, valaki vékony hangon elkiabálta magát.
Az ismerős hang hallatán a lábam a földbe gyökerezet, a vázát pedig lassan leengedtem. Rachel állt velem szemben, aki a elkerekedett szemekkel pillantott fel rám.
- Te... mégis mit csinálsz?! - kiabálta mérgesen. - Csak én vagyok az - túrta hátra a rövid haját. A kezét még mindig nem engedtem el, valamiért örültem annak, hogy a közelemben van.
- Mit csinálsz itt ilyen későn? - lepleztem, de vigyorogtam mint egy kisfiú és boldog voltam mint egy kutyus, aki jutalomfalat kapott.
- Dolgozok! Rám bízták azt, hogy nézzem át az építkezéssel kapcsolatos papírokat - nyitotta ki a mappát. - És szomorúan vettem tudomásul azt, hogy kevés a kamionunk.
Elvettem a lapot amit felém mutatott, és a borostámat dörzsölve olvastam végig.
- Öt kamionunk van. Az miért lenne kevés? - néztem a szemébe. A smaragd zöld tekintete szinte csillogott a lámpa halvány fényében. Ha nem uralkodok magamon, akkor az asztalra teszem, és megdugom. Azért mert szeretem. Azért mert örülten szerelmes vagyok ebbe a nőbe. Voltam és leszek is. Örökké.
- Az építkezés helyszínén maximum kettő fordúlhat meg, mert nincsen elég hely. A maradék három kamion pedig... ki tudja, hogy hol vannak! - tárta szét a karját.
- Mondtam már azt, hogy nagyon szexi vagy? - néztem végig rajta.
- Figyelsz te rám egy kicsit? - szorosabbra húzta az inget a mellén. A gombok már így is feszültek, egy kevés hiányzott ahoz, hogy szétszakadjon. Én pedig boldogan fogom végig nézni a jelenetet.
- Persze, hogy figyelek Rachel. Figyelmeztetni fogom a mérnök urat, hogy gondoskodjon a tágasabb terepről - írtam fel a lap tetejére. - Így megfelel a hölgynek? - adtam vissza.
- Miért írtad ide azt, hogy hatvankilenc? - mutatta felém.
- Oh! Ne haragudj - vettem vissza vigyorogva. - Nyílván elírtam - húztam át a betűket, majd kijavítottam.
- Köszönöm - húzta gúnyos vigyorra a száját.
- Mit köszönsz? - túrtam hátra a hajam.
- Tegnap este vissza hívtad nekem a Taxit! Bár nem volt rá szükségem, mégis köszönöm - fürkészte az arcomat.
- Tehát jobban tettem volna azt, ha inkább ott hagylak? - biccentettem oldalra a fejem.
- Megoldottam volna - amint keresztbe fonta a karját, egy gomb kilazúlt és kiszabadúlt a helyéről.
- Szűzanyám - túrtam a hajamba.
Nem tehettem róla. Szinte éreztem azt, ahogy hevesebben dobog a szivem. Rachel rózsaszín, csipkés melltartója elrabolta a figyelmemet. - Te mindennap ilyen blúzokba jársz dolgozni? - vezettem végig a kezemet a tarkómon.
- Igen! Mi a baj vele... oh basszus - Rachel próbálta vissza gombolni, de az anyag túlságosan feszült a mellén. - A tegnap esti mosásban minden ingem és blúzom összement - takarta el magát.
- Engem ugyan nem zavar - közelebb hajoltam hozzá, a kezemet az asztalra támasztottam.
- Mit csinálsz, Ethan? - ült az asztal szélére.
- Semmit sem csinálok - ráztam meg a fejem. - Én csak azért jöttem ki, hogy sütit egyek. Ha az ember eszik, akkor az idő is gyorsabban telik.
Rachel nyelt egyet, a szám mozgását végig nézte. Mintha egy pillanat alatt elvarázsoltam volna.
- Akkor én nemis zavarok tovább - menekülni próbált, de a másik kezemmel is megtámasztottam az asztal szélét. - Ethan, nagyon közel vagy hozzám - sziszegte hallkan.
- Csak mi ketten vagyunk itt. Neked semmi sem fordúlt meg a fejedben? - súgtam.
- Mégis mit képzelsz? - a kezét a kézfejemre szorította és próbálta ellökni a kezem, de eredménytelenül.
- Hiányzol nekem - simítottam meg az egyik hajtincsét. - Nagyon rossz nélküled - vallottam be.
- Gondolkozhattál volna akkor amikor elhagytál engem!
- Nem elhagytalak, hanem elmenekültem.
Éreztem magamon a változást. A szemem könnybe lábadt, a hangom is megremegett. Minden emlék magával ragadott és nem engedett el.
A szerelmet csak az ismeri, aki egyszer már átélte.
- Voltam már szerelmes. De végül a szerelem volt az ami megölt engem. Meghaltam, vele együtt pedig téged is eltemettelek - hajoltam az ajkához, és a másodperc töredéke alatt, egy lassú mozdulattal megcsókoltam. Olyan igazi volt, mint most a jelen. A kezemet a derekára csúsztattam, a fejemet oldalra biccentettem, és szenvedélyesen csókoltam. A kezét a mellkasomra csúsztatta, az ingemet az ujjai közé gyűrte. Próbált szabadúlni és ellenállni a vágynak. Végül a vágy győzedelmeskedett felette.
Átkarolta a tarkómat, közelebb húzott magához és viszonozta a csókomat. Elvesztem. Elvesztem ebben a pillanatban. Nem létezett más, csak ő. Nem éreztem a talajt a lábam alatt. Se a levegőt ami körbe vett. Rachel ajkát és a nyelvét éreztem. Ahogy minden porcikáját közelebb nyomja hozzám, ahogy a felgyülemlett érzéseit szabadjára engedi. Szerettem az ujjaim közt tartani a haját, imádtam ahogy a mellét a mellkasomhoz préseli.
De a jelen hamar véget ért.
Itt ért véget a játék.
Feltettem a kezem, és hátra léptem egy lépést.
- Már nem szeretlek téged.
A tekintete a könnyektől csillogott, a kezét összefonta maga elött. - Nem éreztem semmit - pacskoltam meg a számat. Hazug szavakat suttogtam, a maradék reményt is eltapostam.
- Legalább magadnak ne hazudj, Ethan. Mire volt jó ez a játék? Azt akartad, hogy nagyobb legyen a fájdalom? - tárta szét a karját.
Nem válaszoltam, csak végig néztem rajta. Megráztam a fejem, és a hajamba túrtam. Nem mondtam semmit.
- Te egy szemét alak vagy! - lökte meg a mellkasomat. - Egy szemét férfi vagy! - került ki, és az irodája felé sétált. A számra helyeztem az ujjam, és az asztal szélére ültem.
- Még mindig szeretlek, és még mindig szerelmes vagyok beléd, de ez maradjon az én titkom.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top