| RACHEL |

Csak egy pillanat volt az egész. Egy röpke, pillanatnyi zürzavar. Fel sem fogtam azt ami történt. Azt viszont igen, hogy Ethan Beverly újra az életem része lett. Jóképű, férfias és határozott. Ugyanakkor ellenséges, mégis barátságos. Ahogy rajta feküdtem, minden emlék a nyakamba zuhant. Láttam az egyetemes éveinket, amikor kéz a kézben jártunk. Amikor együtt nevettünk és mindenféle egézségtelen kaját ettünk. Mi történt velünk? Hol rontottam el? Vajon az én hibám? Vagy mindkettőnk hibája?

Minden hibát jóvá lehet tenni. Mégis számít a hiba súlya, és a személy aki okozta. Mégis minden számít és semmi sem egyszerű.

De ahogy felsegített, ahogy ott állt elöttem, úgy éreztem, hogy azonnal összeroppanok. Azt, hogy nem fogom tudni elviselni a közelségét.

Egy pillanat alatt vállt újra a szerelmemmé. Amilyen hírtelen veszítettem el, olyan váratlanúl lépett vissza az életembe.

Mostmár tudom azt, hogy mi a szerelem.

Örökké ragaszkodunk egy olyan emberhez, akit egyszer már elveszítettünk.

- Jobban is figyelhettél volna - szigorú mozdulatokkal porolta le az öltönyét, a grimaszom láttán az ég felé emelte a tekintetét.

- Ott is homokos - böktem a könyöke felé. Ethan nem válaszolt, csak gondosan ott is leporolta az öltöny anyagát.

Addig néztem az arcát, míg észre nem vettem azt, hogy enyhe csíkban, vércsík jelent meg a halántékán. - Úristen! Te vérzel - mielött reagálhatott volna, kivettem a zsebéből egy fehér zsebkendőt, lábujjhegyre álltam és a halántékához nyomtam. - Megütötted magad - sütöttem le a szemem szomorúan. Ethan nem reagált, csak mozdulatlanúl állt elöttem.

- Miért segítesz nekem? - a kezét a kezemre csúsztatta, és így szorítottuk a halántékához a zsebkendőt. - Miért mosolyogsz így?

- Miért, hogy mosolygok?

- Úgy mintha nem törtük volna össze egymás szívét - válaszolta hallkan.

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Igazából nemis volt ötletem. Szégyeltem magam, amiért ilyen közel kerültem hozzá. Mégis mosolyogtam amiért a közelében voltam. Nem tudtam azt, hogy mi van velem. Egyszerre szerettem és haragudtam is rá. Egyszerre akartam mellette, és a lehető legtávolabb lenni tőle. Hurrikán és vihar csapott össze a szívemben, amit még a józan parszt eszem sem képes helyre hozni.

- Gyerekek voltunk.

- Miért, te úgy érzed, hogy felnőttél? - fonta az ujjait az enyémére. - Mert én kicsit sem vagyok biztos magamban - rántotta meg a vállát.

- Tudom azt, hogy a szavaiddal csak nekem akarsz fájdalmat okozni. De jó ha tudod, engem már nem tudsz megbántani - léptem egy lépést hátra, és elengedtem a kezét.

- Tudom, hogy még mindig szeretsz!

- Nem jól tudod! Én nem ebbe az emberbe szerettem bele - néztem végig rajta. - Tessék! - tártam szét a karomat. - Megváltoztál. Egy kegyetlen, igazságtalan ember lettél!

- Ha kegyetlen lennék, akkor nem futottam volna az autó elé, hogy megmentselek - nézett végig rajtam. - Ti gazdagok semmit sem tudtok értékelni - vágta zsebre a kezét.

- És itt is van - biccentettem oldalra a fejem. - Emlékszek, hogy régen mindig a gazdag népet szídtad - mosolyogtam. - Ez nem változott - sóhajtottam nehezen.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze!

- Miért vagy még mindig itt? - fürkészte az arcomat.

- És te miért vagy itt?

- A sofőröm elvitte az autót szervízbe. Pont egy Taxit hívtam amikor kiléptem a cég ajtaján - bökött hátra.

Lesütöttem a szemem és nehezen bólintottam egyet.

- Akkor én megyek!

- Vagy te is gyere Taxival. Elviszlek - ajánlotta fel.

- Ha te felajánlsz valamit, az vagy azért van mert fájfalmat akarsz okozni, vagy pusztán villogtatni akarod a vagyonodat! - fontam keresztbe a karomat.

Ekkor váratlanúl hozzám lépett, lassan a fülemhez hajolt, az ujjával pedig megcirógatta a fülemet.

- Kétszer annyi pénzem van mint a családodnak, és mégsem hangoztatom vagy mutogatom - amint elhajolt tőlem, a Taxi dudálva jelezte azt, hogy megérkezett. - A hintó elő állt - engedett nekem utat.

- Inkább gyalog megyek.

- Tíz kilométert leszeretnél gyalogolni, ebben a tűsarkúban? - bökött a vörös cipőm felé.

Nem tehettem mást.

Beültem Ethan Beverly mellé a Taxi hátsó ülésére.

Az út viszonylag feszülten és némán telt. Néha rezgett Ethan telefonja, de figyelmenkívűl hagyta és kinyomta a telefont. Én úgy ültem mellette mintha büntetésben lennék. Levegőt sem mertem venni, csupán néztem ki az ablakon. Mégis összerezzentem amikor apa hívott engem.

- Szia apa - suttogtam zavartan.

- Hova keveredtél drágám? - kérdezte kíváncsian.

- Már a Taxiban vagyok. Megyek haza - válaszoltam óvatosan.

- Rendben kicsim! Akkor addig nem kezdjük el a vacsorát - amint kimondta, bontottam a vonalat, a telefonomat pedig az ölembe csúsztattam.

Ethan túlságosan jól viselkedett. Csak nézett ki az ablakon, a kezét az ölében kulcsolta össze. A levegőt szépen vette. Egyszerre volt határozott, és volt önuralma.

- Én itt kiszállok - nem egy háztömb mellett, hanem egy gyönyörű park mellett állította oldalra a sofőrt. A sofőr elkérte a pénzt, bár Ethan sokkal többet adott neki. - Vigye haza a hölgyet is.

- Igenis uram!

- Nem kell ezt tenned! Van két lábam! Innen már haza tudok menni - nyúltam a kilincs felé, de Ethan intett egyet.

- Most vagy nem akarsz nekem tartozni, vagy túlságosan büszke vagy - húzta össze a szemét.

- Nem akarom azt, hogy szívességet tegyél nekem!

- Biztos vagy benne?

Amint bólintottam, Ethan becsapta az ajtót, megkerülte a Taxit, és kinyitotta az én ajtómat. Lassan szálltam ki, mert tudtam azt, hogy ebből már nem jöhetek ki jól. Amint a Taxi elhajtott, megigazítottam a rövid hajam és összefontam a karomat.

- Most mit akarsz csinálni?

Ekkor oldalra fordúlt, és egy hatalmas égig nyúló luxus háztömb felé mutatott.

Ez eddig még nem volt itt! De komolyan!

- Én haza megyek! De, hogy te mit csinálsz azt én nem tudom - fordított nekem hátat.

- Mégis, hogy lehetsz ennyire aljas?! - hírtelen leguggoltam és a hátának dobtam egy maréknyi homokot. - Képes lennél itt hagyni engem késő este egy park mellett?

- A kisasszonynak van sofőrje és szerető apukája aki bármikor ugrik a kisasszony szavaira - sétált a zebra felé.

- Ethan Beverly én annyira utállak! - kiabáltam utána.

- Nem hallom elég jól! Kicsit hangosabban ha kérhetem - emelte a füléhez a telefonját.

- Utállak! - kiabáltam, de hiába. Ethan átsétált az utca túloldalára.

Amint belépett a lépcsőház ajtaján, könnyes szemmel összehúztam a szemem, és a térdem felé húztam a szoknyámat. - A fene vigyen el téged! - morogtam.

Váratlanúl egy sárga Taxi parkolt le elöttem, a sofőr pedig lehúzta az ablakot.

- Mintha mi már találkoztunk volna kisasszony! - nyitotta ki az ajtót.

Ez egyszerre volt aranyos, és felháborító dolog Ethantől.

- Igen. Jóestét - fogtam meg az ajtó szélét. - Az úr hívta vissza igaz? - motyogtam.

Csak egy pillanatra néztem fel. De Ethan Beverly ott állt a lakása ablakánál és engem nézett.