| ETHAN |

Rick és én megtaláltuk az orvost, akinél születtem. A tervünk nehezebb része volt szóra bírni őt. Megfenyegetni nem mertük, ezért egy x összegű csekkel lefizettük őt. Én akartam aláírni a milliós csekket, de Rick megelőzött, ezért az adósa lettem. Nem gondoltam volna, hogy anyám nyomára bukkanhatok, de ma este talán minden kérdésemre választ kaphatok. Miután az orvos elmondta anyám nevét, az interneten könnyű volt őt megtalálni. Noha képet nem találtam róla, de a barátai alapján megtaláltam őt. Isabella Tracy neve csengett a fülemben, miközben leparkoltam a város azon részén, ahol még nem jártam. Az anyám neve Isabella, és egy olyan helyen dolgozik amire nem számítottam. Leállítottam az autót egy sztriptíz bár előtt és felsóhajtottam. Ide vezetett az utam? A nyomok, amik segítségük szolgáltak, egy kurva táncbárhoz vezetett? Összehúzott szemekkel vettem ki a telefonomat a zsebemből, mert Rachel hívott. Sóhajtva felvettem és elmosolyodtam.

- Szia, bébi – markoltam meg a kormányt. Arra számítottam, hogy Rachel mérges lesz az miatt, hogy ma este nem fekszek mellette. Mintha a gondolataimban olvasna, mert a telefonba kiabált.

- Ethan! Este tíz óra van! Hol vagy?! – a hangja fáradt és nyugtalan volt. Utáltam magam, hogy stressznek teszem ki őt a hülyeségem miatt. De meg kell értenie, hogy nem nyugszok addig, amíg anyámat meg nem találom. És most egy lépésre vagyok a múltamtól, rájöttem arra, hogy engem már senki nem állíthat meg.

- Ne haragudj bébi, én csak...

- Ne hívj így! Miért nem alszol mellettem?

- Anyámat keresem. És talán már nem vagyok messze a választól! Rachel... - suttogtam. – Az eddigi életemet azzal éltem le, hogy válaszokat keresek. Eddig az apámat kerestem, akit megtaláltam. Nem találtam a helyem és feszengtem. Viszont most van egy dolog, ami mindennél fontosabb!

- És mi lenne az? – sóhajtotta hallkan.

- Most bemegyek abba a sztriptíz bárba és megkeresem az anyámat! - természetesen Rachel nem hagyta szó nélkül a kijelentésemet.

- Nem mész te semmilyen bárba! Hallod! Ethan!

- Nyugi, bébi! - lezártam az autót és átsétáltam az utcán. Sötét volt, bár a bár rózsaszín fénye egy kis életet lehelt belém. A lépteim nehezebbek lettek, ahogy közeledtem a bár ajtaja felé. Nem tudtam, hogy mit fogok bent találni. De a pillanat amire olyan régóta várok végre eljött.A múltam ebben a bárban van. Legyen az rossz vagy jó, meg kell tudnom a válaszokat. Azokat a válaszokat amire kisfiú korom óta várok.

- Várj egy kicsit – Rachel hangja hallatán megtorpantam és a fülemhez szorítottam a készüléket. A vonal túlsó végén néma csend keletkezett. Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy ismételten megszólaljon. – Majd beszélnem kel veled!

- Fontos?

- Nem! Várhat – sóhajtotta. – Remélem, hogy megtalálod azt, amit keresel! Mert megérdemled, Ethan! Egy igazi harcos vagy! És ez miatt is szeretlek! Kívánom, hogy találd meg azt amire olyan régóta vársz!

- Köszönöm kicsim. Nemsokára otthon leszek! – a zsebembe tettem a telefonomat és a torkomat köszörülve léptem be a bár ajtaján. Pont azzal találkoztam, amire számítottam. Szőke hajú lányok táncoltak melltartó nélkül a férfiak ölébe és a rudak mellett. A hely tele volt szőkékkel. Biztos voltam abban, hogy erről volt híres. De emellett láttam barna és fekete hajú nőket is. Mind ugyan azt csinálták. Perverz férfiak kérésére rázták a csípőjüket és simogatták magukat. Nem tudom, hogy ez melyik férfi találja vonzónak, de biztos, hogy nem velem van a baj. Arra lettem figyelmes, hogy egy szőke bige sétált egyenesen felém, ezért száznyolcvan fokos fordulatot vettem és lehunytam a szemem. Ha az asszony ezt tudná... vagyis... egy pillanat! Megfordultam és egyenesen a szőke hajú lány felé sétáltam.

- Szióka! Ritkán jár erre ilyen jóképű, gazdag pasi! Iszunk valamit? – cirógatta meg a borostámat.

- Az nekem is jól esne – pillantottam a pult felé. A szőke hajú lány megfogta a kezem és az italokhoz vezetett. Nem vagyok hülye! Csupán információkat szeretnék gyűjteni. Ha az anyám itt dolgozik, akkor valószínűleg ez a lány ismeri. Miközben leültem a székre, tartottam a tisztes távolságot. A szőke lány rámenős volt, és kifejezetten gyakran pillantott a lábam közé, de én csak Rachelre és a testére tudtam gondolni. – Régóta dolgozol itt? – fogadtam el a Martinit. A lány megsimította a mellét és lehúzta a felest. Ajaj! Ez nem lesz jó! Részegen nem lesz képes arra, hogy információkkal lásson el engem. – Elég lesz! – vettem el a poharat.

- Miért, te józanul jobban szereted a szexet? – súgta a fülembe. Itt minden lesz csak szex nem...

- Nos – cirógattam meg az egyik hajszálát. Ez csak a tervem része volt. De ha Rachel megtudná, hogy mit csinálok akkor biztos, hogy tökön rúgna. – Mióta dolgozol itt?

- Tizennyolc éves korom óta, szépfiú – dobta hátra a haját. – Ez szinte az otthonom! – rántotta meg a vállát. – De te feszültnek tűnsz – húzta össze a szemét.

- Keresek valakit – adtam meg magam.

- És azt hiszed, hogy én segíteni fogok benne? – hajolt közelebb a számhoz.

- Barátnőm van – adtam a tudtára és elhajoltam. Ennyit a tervemről! Okosabb, mint gondoltam! – De nem lennék itt, ha nem lenne fontos a dolog! Kérlek, hogy segíts nekem!

Végig nézett rajtam. Ismételtem a lábam közé pillantott, majd a műkörmét piszkálta.

- Hogy hívják? – amint megkérdezte a szemem felcsillant. Talán van még remény, hogy megtalálhatom az anyámat, akit kiskorom óta betegesen keresek.

- Isabella Tracy – a neve hallatán gyorsabban dobogott a szívem és izzadt a tenyerem. Nem érdekelt, hogy meztelen nők sétafikálnak előttem, nem érdekelt, hogy mindent elárasztott a pia szaga, nem foglalkoztam azzal, hogy nem is szabadna itt lennem... csak az érdekelt, hogy ez a lány válaszoljon nekem. Ha megkapom a választ, hálám jeléül még pénzt is hajlandó vagyok neki adni. Csak az számított, hogy válaszokat kapjak az édesanyámtól. Miért hagyott el? Miért tett le egy árvaház elé? Miért rejtegette magát? Engem utált? Utálta a gyereket, akit a világra hozott? Azért menekült mert erőszakból születtem meg? Azért, mert a kezdetektől fogva undorból fogantam meg? A kérdések záporoztak bennem, észre sem vettem azt, hogy elkalandoztam.

- Sajnálom! Isabella két éve meghalt! – pofonként ért a válasz. Könnyes szemmel néztem a szemébe és megráztam a fejem. A fülem zúgott, a fejem fájt. Minden hang tompa és érthetetlen volt. Nem éreztem a gravitációt, és nem éreztem a levegőt. Nem akartam elhinni azt, amit mondott. Mégis, hogy lenne...

- Ez valami félreértés lehet... nekem azt mondták, hogy...

- Isabella Tracy két éve meghalt. Egy undorító férek megerőszakolta amikor munka után haza ment. Elvágta a nyakát. Öngyilkos lett! Nagyon sajnálom – rántotta meg a vállát. A fejemet lehorgasztottam és a nyakamra tettem a kezem. Pofonként ütött az információ. Nem lehet, hogy így legyen vége! Nem lehet így vége!

- Biztos, hogy ugyan arról a nőről beszélünk?! – szorítottam meg a csuklóját.

- Ha nem hiszel nekem, akkor nézd meg te magad! – a pultostól kért egy cetlit írt amire írt valamit. Az ujjaim közé vettem, és még mindig könnyes szemmel sétáltam ki a bárból. Ezután a kocsimnak támaszkodtam, és a sötét égbolt felé pillantottam. A fejem felett a fa ágai találkoztak és átengedték a hold halvány fényét. Amiben eddig hittem nem is létezett. Ragaszkodtam egy olyan dologhoz, ami nem is létezett. Az anyám hallott. Az anyám, akivel születésemtől kezdve találkozni szeretnék... halott. Tényleg ilyen az élet? Egy útvesztő? Vajon milyen volt a haja színe? Milyen volt, amikor mosolygott? Vajon hasonlítottam rá? Volt rajtunk egy olyan dolog, ami egyforma volt? Vajon milyen volt a szeme színe és milyen ruhákat szeretett? Szerette a virágokat? Volt hobbija vagy szeretett olvasni? Miért... miért utált engem annyira?

Ezekre a kérdésekre talán már soha nem kapom meg a választ. Az eddigi életemet a kérdéseimnek szenteltem. Hónapokat és éveket töltöttem azzak, hogy rajta járt az eszem. Az iskolában, a munkahelyen és az utcán is rá gondoltam. Én voltam a fiú aki szeretetthiányban nőtt fel. Én voltam a gyerek, aki túl hamar találkozott az élet kegyetlen oldalával.  És most, hogy a végén járok, csak most jöttem rá arra, hogy van, ami lezáratlanul marad. De mégis... miért hagytál el anya?

Késő éjszaka csendben feküdtem be Rachel mellé az ágyba. A félhomályban felém fordult és a mellkasomra helyezte a kezét. Jó érzés volt őt magamhoz ölelni. Jó érzés volt beszívni az illatát és simogatni ott ahol csak elérhetem. Hiányzott a szívem másik fele. Noha az élet sok dolgot el vett tőlem, de több dolgot adott. Őt. A nőt, akit hosszú évek óta szeretek. A nőt, aki nélkül képtelen vagyok élni. Ő volt a reményem, az utolsó támasz pontom. Vele boldog vagyok. Vele elfelejtem a rosszat.  Könnyek folytak a szememből, ettől ő is sírni kezdett. Egy test, egy lélek. Ezek vagyunk mi.  Tudtam, hogy utálja, amikor sírni lát. Neki is annyira fájdalmas, mint nekem.

- Feladom – simogattam a haját. – Elfogadom, hogy van, amire nem kaphatunk választ – pusziltam meg a homlokát. – És bármennyire is fáj – szorítottam össze a szemem. – El kell fogadnunk, hogy az élet nem mindig a kedvünkre játszik – és miközben suttogtam, Rachel olyan dolgot mondott, ami mindent megváltoztatott az életemben.

- Babát várok – ujjaival a pólómat markolta, egy kicsit felült, hogy a szemembe tudjon nézni. Ez volt az a pillanat ami mindent megváltoztatott. Szótlanul néztem az arcát, a szemét, az ajkát és a nyakát. Nem tudtam elmondani, hogy mit éreztem. Melegség járta át a testem és szétrobbant a szívemben. Remegett a kezem és patakokban folytak a könnyeim. Nem is tudom, hogy mikor éreztem utoljára így. Talán akkor amikor legelőször megcsókoltam ott a kávézóban ahol ketten dolgoztunk. Akkor kezdődött a mai közös történetünk. És mostmár tudom. Ennek a történetnek csak boldog vége lehet.

- Hűha... - szorítottam meg a kezét.

- Tudom, hogy nem a legjobbkor, de...

- Viccelsz, bébi?! – térdeltem fel az ágyon és magamhoz öleltem őt. – Elmondani nem tudom, hogy mennyire örülök ennek a babának! – simítottam meg az arcát. – Mi... mióta tudod? – szorítottam meg a kezét. - És , hogy érzed magad? Jól vagy? Ne vagy fáradt?

- Csak pár napja – szipogta gyengén. – Tehát örülsz neki?!

- Hogy örülök – e neki? – húztam magamhoz, és a hajába süllyesztettem a kezem. – Örülök neki! Minden porcikámmal harcolni fogok azért, hogy mindene meglegyen!

Utószó

Talán ilyen az élet. Választások elé állít minket. Amikor megtudtam a hírt, hogy apa leszek mindent elfelejtettem. Elfelejtettem a múltamat és a szörnyű gyerekkoromat, amiben felnőttem. Elfelejtettem, hogy sokszor éheztem és koszos ruhákban jártam. Nem gondoltam arra, hogy bántottak, arra sem, hogy sokszor kinevettek. Mert a szerelmem pocakjában növekvő kisfiam erőt adott ahhoz, hogy végleg elengedjem a múltam. Egykor ragaszkodtam hozzá és minden erőmmel azon voltam, hogy megkapjam a válaszokat. De későn jöttem rá arra, hogy nem a válaszok számítanak, hanem a jelen, amiben élek. Számított a szerelmem és a gyermekem, akinek mindent megfogok adni. Neki más élete lesz. Semmiben nem fog hiányt szenvedni. Boldog kisfiú lesz. Megadom neki azt az életet, amit én nem kaphattam meg. Ez az élet célja. Mindig legyél jó, igazságos és becsületes. És ha már nem fogok félni, kimegyek édesanyámhoz a temetőbe és megköszönöm neki az életet, amit kaptam tőle. Mert bármi is történt, bármi is volt a múltban, itt vagyok, boldog vagyok, és ez nem történt volna meg édesanyám nélkül. Tehát köszönöm anya, hogy világra hoztál. Köszönöm, hogy megtanítottál küzdeni és élni.

VÉGE

Az olvasómnak akik mindig mellettem álltak.