| RACHEL |

Amint benyitottam a kollégium szoba ajtaján, a szemem felcsillant, a számat őszinte mosolyra húztam. Még a kezemet is levettem a kilincsről, hogy betudjam fogadni az elém táruló látványt. A szoba tágas, és világos volt. Kettő darab ablak engedte be a természetes fényt. A két ablak alatt volt egy - egy heverő, az elött pedig szintén kettő darab íróasztal. Az ajtó mellett volt egy kisebb szekrény, négy darab polccal. A másik oldalt volt egy falra rögzített tükör, és egy kisebb fürdőszoba. A falak hófehérek voltak, mégis posztereket, és tanulással kapcsolatos képek voltak felragasztva rá. Mindkettőnknek volt egy parafa táblája, színes rajzszögekkel. A jobb oldali ágyat választottam. Leültem a szélére, és mosolyogva vettem le a tornacipőmet. Minden olyan tiszta és igényes volt. Még külön kukánk is volt az íróasztalok alatt. Sötétbarna sötétítő díszelgett, az átlátszó hófehér függöny mellett. Igazából, azonnal beleszerettem a szoba minden részébe. Nagyon tetszett az ágyam melleti poszter egy lányról, aki egy laptoppon tanúlt. Elizabeth ágya mellett egy olyan poszter volt, ami matematikai fügvényeket ábrázolt.

- Ez a szoba valami eszméletlen! - Elizabeth levette a napszemüvegjét és letette az íróasztalára, amin kettő darab toll, egy radír, és egy fügvénytábla díszelgett. A szekrényhez sétált, és mosolyogva kinyitotta azt. - Még fogasok is vannak! - mutatta felém a műanyag ruhafogasokat.

- Igazad van. Ez a szoba eszméletlen! - hajoltam az ablakhoz, és bukóra kinyitottam a saját felemnél. Elöttünk egy kosárlabda pálya díszelgett, annak a túloldalán a kollégium másik fele. - Szerinted ott laknak a fiúk? - mutattam a szemközti fehér ablakokra. Líz szinte rátapasztotta az orrát az ablak felületére, úgy pillantott az épület szemközti részére.

- Ebben biztos vagyok! - mutatott egy ablak felé. Az ablak teljesen nyitva volt. Hunyorogtam, de pont beláttam oda. Egy srác pakolt ki a bőröndjéből. Visszaültem az ágyamra és Líz szemébe néztem.

- Akkor jobban járunk, ha este mindig elhúzzuk a sötétítőket! - adtam neki tanácsot.

- Szerinted lámpa mellett a fehér függöny átlátszó? - tette az ágyra a bőröndjét. Elhúztam a számat, és kivettem a táskámból az egyetlen plüssmacimat, ami egy szerencsét hozó kabala. Én annyira nem hiszek benne, de apa mondta azt, hogy hozzam magammal. Hiszen tőle kaptam. Így olyan mintha apa az egyetemen is velem lenne.

- Tuti, hogy átlátszó! - bólintottam, miközben kopogtak az ajtónkon. - Ki lehet az? - kérdeztem, miközben Elizabeth hátra dobta a hullámos szőke haját, és mezítláb sétált ajtót nyitni. Egy fekete hajú, szemüveges lány állt velünk szemben. Egy egyszerű haspóló és egy rövidnadrág volt rajta.

- Sziasztok! Sarah vagyok, a szemközti szomszédban lakom! Gondtam, hogy bemutatkozok! - mosolygott aranyosan.

- De cuki vagy! Én Elizabeth vagyok! Ő pedig a legjobb barátnőm Rachel! Első évesek vagyunk!

- Szia! - intettem mosolyogva.

- A szobatársammal is elsősök vagyunk. Bár ő nagyon fura. Alig beszél. Egyébként emós - suttogta hallkan. Elhúztam a számat.

- Akkor egy ideig ne csodálkozz azon, hogy olyan lesz mintha egyedűl laknál a szobában - adtam neki tanácsot mosolyogva.

- Megpróbálom! - mutatott a halántékára. - Tíz órakkor gyűlés lesz az "A" betűvel jelzett nagyteremben - kaccsintott.

- Köszi! - szóltunk utána, Líz pedig becsukta az ajtót. - Egyre jobban tetszik ez a kolesz. Bár az a része egy kicsit jobban érdekel! - pillantott a fiu kollégium részéhez.

- Szerintem elöször pakoljunk ki. Utána pedig nézzük meg ezt a gyűlést - pacsiztam le vele.

- Legyen! De este! Bepasizok! Az első esték mindig izgalmasak! Hidd el, a pasik is alig várják azt, hogy kilógjanak este tíz órakkor a kollégium elé, hogy megnézzék maguknak a lányokat! - akasztotta fel a ruháját a fogasra. Elmosolyodtam és megráztam a fejem. Líz márcsak ilyen. De nem lehet őt nem szeretni.

Apával beszéltem telefonon, amikor Elizabeth az ajtóhoz sétált, mert elmúlt tíz óra. A mellkasához szorított egy jegyzetfüzetet és egy rózsaszín tollat. A ruháját is átvette. Egy cici kiemelős feszes pólót vett fel, egy fehér csípőnadrággal. Biztos vagyok abban, hogy minden pasi csak őt fogja nézni.

- Rachel! Gyere már! Elkésünk! - toporzékolt az ajtóban. - Tudod, hogy mennyire ciki elkésni ennyi ember elött? - meresztgette a szemét. - Mindenki minket fog nézni!

- Figyelj, menj csak! - tűrtem a fülem mögé az egyik hullámos hajtincsemet. - Nekem muszáj beszélnem apával. El kell neki mondanom azt, hogy épségben megérkeztem! Pár perc és megyek utánad - adtam a tudtára.

- Ajh! Jólvan! De siess! Komolyan! - és ekkor elfutott az ajtóból, és hallotam ahogy becsapja maga után a folyosó végén található ajtót.

- Itt vagy Rachel?! - kérdezte apa kicsit ijedten. Összepakoltam egy füzetet és egy radírt, majd bólintottam. Annyira figyeltem apára, hogy észre sem vettem azt, hogy mit csinálok.

- Itt vagyok apa! Szólval, megérkeztünk. A szobák nagyon szépek és tiszták! Már kipakoltam! - akasztottam a vállamra a kistáskámat, amiben általában egy zsepit, számológépet, rúzst és egy kicsi tükröt szoktam tartani.

- Ennek örülök kicsim! A közelben nincsenek férfiak, igaz? - kérdezett rá kicsit aggódva. Elnevettem magam és megráztam a fejem. Ez apára jellemző. Az életemben nem fordúltak elő még a férfiak. Apa mindig is azt mondta nekem, hogy ráérek. Részben igaza volt. De nem nyolcvan évesen szeretnék elöször szerelmes lenni.

- Biztosíthatlak arról, hogy a pasik messze vannak a lányoktól - egy pillanatra megtorpantam, és megigazítottam a tükörben a mustár színű hosszított pólómat. Egy egyszerű szakadt farmert, és egy tornacipőt vettem fel hozzá. - Apa? - hunytam le a szemem.

- Igen Rachel?

- Nagyon fognak nézni engem az emberek? - sóhajtottam gondterhelten.

- Őszintén? - kérdezett vissza. - Fognak nézni az emberek. De te ehez már hozzászoktál! Mindig is visszafordúltak utánad.

- De ez az első egyetemes évem. Nem szeretném ha megszólnának a plázacicák. Ez egy másféle hely - zártam be magam után az ajtót, és a nagyterem felé siettem.

- És ha felismernek lányom? - kérdezte jókedvűen. - Legyél büszke arra aki vagy. Hiszen okos, jószívű lány vagy. Téged mindenki szeret!

- Kösz apa! - kerestem a nagy termet. A folyosó végén volt egy kétszárnyú ajtó. Csak a bal oldali része volt nyitva. Nem láttam sokat, csak a hatalmas tágas ablakokat. - Apa szerintem leteszem - suttogtam gyomorgörccsel együtt. - Szoríts nekem! Este hívlak!

- Majd lefekvés elött hívlak! Puszi kicsim! Ügyes legyél! - amikor kinyomta a telefont, a zsebembe süllyesztettem a telefonomat. Szinte már futottam a nagy terem felé, de hírtelen valaki annyira belém jött, hogy a táskám leesett a vállamról a földre, a tartalma pedig kiborúlt. Azonnal leguggoltam, hogy felvegyem, de ekkor valaki segített nekem. Csak egy pillanatra néztem fel, de egy gyönyörű mogyoróbarna szempár nézett vissza rám a sűrű szempillái közűl. Nagyokat pislogtam, miközben mozdulatlanúl néztük egymást. Egy nagyon szimpatikus srác volt.

- Bocsi! Ne haragudj! - elfordította a fejét, és a kezembe adta a számológépemet. Amikor a kezünk egymáséhoz ért, a szívem majd kiugrott a helyéről. Az arcom automatikusan változott át pirosra. A férfinek szinte fekete haja volt, az arcát halvány borosta keretezte. Egy egyszerű alap póló volt rajta, a farmerja a térdénél kivolt szakadva. Miután összeszedtem a dolgaimat a vállamra tettem a táskát. Előre engedett, mire hevesen dobogó szívvel sétáltam be a terembe. Csak egy pillanatra néztem fel, de majdnem elhánytam magam. Talán töbszáz szempár szegeződött rám. A padsorok egymás mögött voltak. A negyedikben volt még három darab hely. Leültem a fa padra, és próbáltam parancsolni a kézremegésemnek. El sem tudom mondani azt, hogy hányszor hallotam azt, hogy az apukámról beszélnek. Minden irányból suttogást és heves nevetést hallotam. Ezek szerint felismertek. Másra nemis számítottam. De akkor feszűlt meg a testem igazán, amikor megállt mellettem az a srác, aki majdnem fellökött a terem elött. - Szabad? - mutatott mellém.

- Persze - válaszoltam. Leült mellém, a táskáját a mellete található szabad padra tette. A táskámat az asztalra tettem, miközben jelzett a messenger.

- A telefonokat legyenek szívesek lenémítani, vagy kint elintézni a fontosabb dolgaikat - a professzor fel sem nézett a hallgatókra, csak a naplójában jegyzetelt valamit. Szinte éreztem azt, hogy minden második szempár engem néz. Még a mellettem ülő fiú is rajtam szórakozhatott. Elizabeth írt nekem egy üzenetet. Azt írta, hogy kérjem el a nevét. És ekkor egy kéz emojit rakott az üzenete végére, ami balra, tehát a srác felé mutatott. Lenémítottam a telefonomat és a srácra pillantottam, aki szótlanúl ült melletem. - Minden kedves hallgatót szeretettel üdvözlünk a Westwood körzeti egyetemünkön. Nálunk garantált a jókedv és a színvonalas tanítás. Erről bővebben is beszélni fogok maguknak, de addig is menjen körbe a jelenléti ív és a tűzvédelmi papír! - az első sor egyik padjára letett kettő darab mappát, amit egyesével aláírtak a hallgatók. Amikor hozzám ért, mosolyogva vettem el a mellettem ülő lánytól, a nevemet megkerestem és a padomra pillantottam. Ilyen nincs! Nem hoztam tollat!

- Tessék - a melletem ülő fiú egy tollat nyújtott felém. Mosolyogva elvettem tőle, és aláfirkantottam a nevemnél. Miután aláírtam a másik papírt is, a tollal együtt oda adtam a fiúnak. Úgy csináltam, mintha a tarkómat piszkáltam volna. De megnéztem a nevét. A mellettem ülő fiú neve, Ethan Beverly. Legalább már két embert ismerek a hallgatók közűl. - Ha a végére ért a jelenléti ív, akkor kérem azt, hogy hozzák vissza az asztalomhoz. Nem kell félni, nem harapok! - a professzor az asztalra támaszkodott, a legtöbben pedig felnevettünk. Énis nevettem, bár kicsit feszűlten éreztem magam. A melletem ülő fiú könyöke hozzá ért az enyémhez. Fiú? Ő már férfi! Talán velem egyidős lehet. Jesszus! De gáz vagyok. Az állát megtámasztotta a kezén, úgy pillantott a professzor felé. Szinte mosolyogva néztem a hosszú szempilláit, és az apró anyajegyet a szemöldöke mellett. - Tehát, a mai napon nagyon nem szeretném leterhelni magukat. Ma ezt az egy órát, inkább ismerkedéses órának szánom! Természetesen ne egymással ismerkedjenek, azt megtehetik az egyetemen kívűl. Tehát, akkor nézzük a tantervet. Mindenki hozott magával tollat igaz? - vigyorodott el, mire behúztam a nyakam. Hurrá. Jól indúl az első napom.

- Parancsolj - nyújtotta felém a tollát Ethan.

- Nem, köszi. Te akkor mivel fogsz írni? - pillantottam rá elpirúlva.

- Megjegyzem - tette le a tollat a füzetemre. Nagyokat pislogva néztem rá.

- Képes vagy megjegyezni azt amit mond? - suttogtam. De nem válaszolt, hanem összehúzott szemekkel a professzort nézte. Én pedig minden fontos dolgot lejegyzeteltem. Volt bőven. Biztos vagyok abban, hogy ilyen sok dolgot, nem jegyeztem volna meg. A jegyzetemnél törekedtem arra, hogy pontosan írjak le mindent.

- Órák kezdete: 8 : 00
- Órák vége: 14 : 10/ 15 : 25
- Takarodó: 23 : 10
- Tanulószoba: Pénteken, és Vasárnap. 15 - 17 ig.
- Könyvtár nyitvatartása: Mindennap, este 18 : 55 ig.
- Büfé nyitvatartása: Mindennap, reggel 7 : 50 - 16 : 00 ig.
- Ami tilos:
Dohányzás az egyetemen, más hallgatók zavarása, egyéb kábítószerek, drogok használata.

- Kérjük, a hallgatók ne parkoljanak a professzoroknak kijelőlt helyre!

- Mobiltelefonok használata tilos, egyéb puskázási módszerek bevetése esetén a hallgatónak a szakdolgozatát a teremben tartózkodó professzornak jogában áll elvenni.

- A hallgató szigorúan csak, józan állapotban tartózkodhat a teremben.

Tényleg csak a legfontosabbakat jegyzeteltem le. Ezen kívűl a professzor minden szavára figyeltem. Egy pillanatra hátra fordúltam, hogy megkeressem Lízt. Ő is szorgosan jegyzetelt. Úgy mint mindenki. Kivéve egy - két embert. - A negyedik padsorban ülő fiatalember megtudja ismételni az utolsó mondatomat? - pillantott a professzor a melletem ülő Ethanre, aki lassan bólintott.

- Természetesen professzor úr. Minden évben vannak negyedés vizsgák. Ezek általában három hónaponta, vagy négy hónaponta szoktak lenni. A professzorok nem jelentik be előre, így tesztelik a hallgatók tudását. Általában közgazdaságból lesznek különféle tesztek. Azt is felsoroljam, hogy pontosan mik lesznek? - kérdezett rá. Szerintem mindenkinek elállt a szava ettől a sráctól.

- Tudja mit? - nevette el magát a professzor. - Nem kell! Bízok abban, hogy figyelni fog minden szavamra. És megis fogja jegyezni azokat - ráncolta a szemöldökét, szerintem leis nyűgözte őt most Ethan.

Miután letelt az egy óra, mindenki kisétált a teremből. A tekintetemmel Lízt kerestem, aki mosolyogva sétált le hozzám. Átkarolta a nyakamat, és forgott egyett örömében.

- Már most imádok itt lenni! Egyébként megismertem pár új arcot! Ő ott Tifani, Laura, Brendon, Luke és...rá nem emlékszek, de nagyon jó fejek voltak. Egy csomót beszélgettünk - csevegett, miközben a tekintetemmel kerestem valakit. De Ethan volt az első aki elhagyta a nagytermet. - Csak nem a pasit keresed? - csillogott a szeme.

- Ja! Nem! - ráztam meg a fejem a lehető legmeggyőzőbben.

- Én ismerlek Rachel! Szimpatikusnak találod? - mosolygott, miközben kisétáltunk az ajtón. Szinte mindenki az egyetem elötti részhez sétált, vagy a büféhez álltak sorban. De a nagy ajtó is nyitva volt, ami a kosárlabda pályához vezetett. - Az a kérdés, hogy mit csináljunk - pillantott rám, miközben oldalt megálltunk a folyosón, hogy elengedjük a hallgatókat. De ekkor egy három fős fiú csapat állt meg melletünk.

- A terem másik végéből kiszúrtam a kerek popsidat abban a fehér naciban - nézett végig Lízen.

- A terem végéről kiszúrtam azt, hogy mekkora egy bunkó vagy! - megfogtam Elizabeth kezét és kilöktük magunk elött az ajtót.

- Azta! A tiéd sem rossz! Facebookon fent vagyok! - kiabálta utánam, miközben a haverjai rajta nevettek.

- Most miért ráztad le? - nézett a szemembe. - Cuki volt! - motyogta, miközben beléptünk a kollégium bejáratán.

- Egy pöcsfej volt. Sajnos mindenhol vannak ilyenek - a kezembe vettem a telefonomat, és irtam apának egy üzenetet, hogy végeztem.

- Nézd csak, a híres színész kislánya már megint telefonozik. Tényleg ennyire elhiszi magáról azt, hogy fontos ember? - két szőke hajú lány néztett végig rajtam, miközben a fal mellet telefonoztak. Csak egy pillanatra néztem rájuk, de szerintem a tekintetem mindent elmondott. Apa mindig azt tanította nekem, hogy álljak ki az igazam mellet. De úgy éreztem, hogy ezekkel felesleges lenne leállni veszekedni. Szerintem azt sem tudják, hogy mennyi kettő meg kettő. Átnéztem rajtuk és becsaptam magunk után az ajtót.

- És pont ezek laknak melletünk! - letettem az ágyamra a táskámat, és a hátamra feküdtem. A plafont néztem és halvány mosolyra húztam a számat. - De azért jó volt, nem?

- Nekem tetszett. A légkör fantasztikus. Persze nem mindenki kedves, de jó lesz itt nekünk - nézett a szemembe, miközben kivettem egy zsebkendőt a táskámból. - Azóta se múlt el az allergiád? - kérdezte, miközben orrot fújtam.

- Soha sem fog elmúlni! Nem tartozok a szerencsések közé - szipogtam, miközben megakadt valamin a tekintetem. A táskámba nyúltam, és kivettem onnan Ethan tollát. - Nálam maradt a tolla - suttogtam úgy, hogy Líz ne hallja.

- Mondtál valamit? - fordúlt felém.

- Semmit! - mosolyogtam elpirúlva.