| ETHAN |

Kiskoromban tanúltam meg azt, hogy nem egyszerű az élet. Minden percben, minden órában imádkoztam valami jobbért. Akartam valamit, ami jobbá varázsolja a helyzetemet. Akartam egy olyan apró dolgot, egy kicsi jelt arra, hogy kitudom magam húzni abból, a jelenből, amibe kerűltem. Ebből a folytogató világból.

Ez a jelen folytogató volt számomra.
Szinte megfulladni akartam abban a káoszban, ahová kerűltem. Minden évben változott a lakhelyem. Egy év alatt három város. Ez a szám, ez a kétségbeesett dolog csak növekedett bennem.

Mert tudtam azt, hogy amit csinálok az nem jó.

Tízenhat évesen kerűltem először javítóintézetbe. Akkor már tudtam azt, hogy itt már baj van. Már akkor tudtam azt, hogy az én életem nem egyszerű. Tudtam azt, hogy az életem romokban hever. Hiába próbáltam visszafogni magam. Hiába húztam meg magam minden éjszaka. Jó gyerek voltam. Én tényleg jól viselkedtem. Betartottam a szabályokat. Még mindig emlékszek arra, hogy mások bűnei miatt büntettek meg. Még mindig emlékszek arra, hogy kiálltam magamért. De normál körülmények közt bárcsak ne tettem volna.

Az egész életem arra jó, hogy meneküljek. Meneküljek egy olyan dolog elől, ami évek óta engem üldöz. Mert a kezdetektől fogva tudtam azt, hogy előbb utóbb utolér engem. A végzetem.

Mert tudtam azt, hogy közel van hozzám. Éreztem a természet nyugtalanságát. Napok óta nem alszok, és nem vagyok otthon. Esténként az utcán sétálok. Minden éjszaka, már három napja ugyan abban a pólóban vagyok. A szememet a járda felé szegeztem, az éjszaka neszei a hatalmába kerítettek. Csak egy pillanatra kaptam fel a fejem. Kikerűltem egy kukázó hajléktalant. Hiába kiabált utánam. Hiába könyörgött egy kis pénzért.

Mert nekem sem volt.

A kezemmel feszűlten túrtam a hajamba.

Sötét volt.

A tengerpart felé vezetett járda hosszú volt. Ma este szokatlanúl hosszúnak tűnt ez a szakasz. Mintha a végtelenségig sétáltam volna. Mintha a sőtétségbe araszoltam volna. A cipőm hegyével a homokot rugdostam. Az erős szél nemcsak a hajamba kapott: az óceán sós illata is az orromba szökött. Megtorpantam a járda végén, a cipőmet lerúgtam a lábamról. A homokba süllyesztettem a lábfejemet, a homok hűvös volt ezen az éjszakán. A farmermellényem zsebébe relytettem a kezem, ahogy a part mentén sétáltam a tűz felé. A sárga színe egy kis melegséget árasztott felém. Olyan melegséget, ami az otthonhoz hasonlított. Leültem oda. A kezembe vettem egy faágat, és a tűz egyik parazsát piszkáltam. A faág hegye égett, a pusztító tűz kegyetlenűl égette meg az ág gyenge felületét. A homokba dobtam. A számhoz emeltem a sörös üveget és belekortyoltam. Soha nem szoktam inni. De az életem nem egyszerű. Kell valami ami elfeledteti velem ezt a kilátástalan dolgot.

Mert a jövő számomra még kérdéses.

Hiszen a jelen sem egyszerű.

- Hé! Ethan, figyelsz te rám? - Cooper egy fadarabot dobot hozzám. A szemöldököm összeszaladt ahogy rá pillantottam. A kezemet zsebre vágtam, és őt néztem a perzselő tűz lángjain át. Az arcát megvilágította a fény. A szőke haja hullámosnak látszódott, még a gyűrött fekete pólóját sem vasalta ki. Pedig ő megtehette volna. Mert ő bármit megtehetne.

- Ja. A...kollégiumról beszéltek. Gratulálok haver - elhúztam a számat, nehezen sóhajtottam fel. Coopert felvették a város legszínvonalasabb egyetemjére. Azóta erről beszél, amióta értesűlt a hírről.

- Kösz. Már alig várom! Csajok, buli és pia! - nyújtózkodott egyett, a kezét a szája elé tette ahogy ásított. Mellette Blake ült, aki már többet ivott a kelleténél. Bóbiskolva pislogott, a kezét előre tette.

- Ezt nézzétek! Megtudom fogni a tüzet! - vigyorgott, de Cooper az utolsó pillanatban húzta el Blake kezét. Cooper és Blake a legjobb barátaim. Igazából ők az egyetlenek. Gyerekkorom óta ismerem őket. Cooper gazdagabb családból származik, az ő élete tökéletes. Amolyan szőke selyem fiú. De a szíve mindig a helyén van. A mi első találkozásunk érdekes volt. Együtt jártuk ki a középiskolát. Utáltuk egymást. A mi személyiségünk nagyon eltért egymástól. Mert én voltam a feketebárány, aki csak három naponta váltott pólót, aki szakadt farmert hordott, aki inkább a nevelőotthonban aludt az iskolába járás helyett. Ő pedig volt az, aki minden apró gyengeségemet megtalálta. Ha a folyosón álltam, akkor belém kötött. De a szívem miatt egyszer megvédtem az iskola "rosszfiújától". Azóta Cooper nem csak a barátom, de a testvérem is. Blake pedig csak...van. Mindig kell egy harmadik félnótás egy csoportba. A legőrűltebb, aki bármire képes. Aki nem ismer lehetettlent. Blake jobban hasonlít hozzám. Általában ő is az utcán él. Azzal a különbséggel, hogy neki van egy leszázalékolt nagybácsija. A gondozásáért cserébe, néha nála lakik.

- Ez melyik egyetem is pontosan? - ráncoltam a szemöldökömet.

- Ha? - fordúlt felém Cooper. - Az amelyik Westwood körzetében van. Van még pótfelvételi - nézett mélyen a szemembe. A kezemet védekezés szerűen tettem fel. Gúnyos mosolyra húztam a számat és beleittam a sőrbe.

- Nem azért kérdeztem - az óceán felé pillantottam, a kezemet a tarkómra tettem. Az életem talán könnyebb lenne ha tovább tanulnék. Hiszen államilag támogatott iskola. Az ösztöndíj számomra nagy lehetőség lenne. De nem tartoznék oda. Nincsen csili vili ruháim, se kocsim. Még a bejárást sem tudnám megoldani. Mert az a baj, hogy semmit sem tudok megoldani. Ilyen körülmények közt nem.

- Pedig kurvára vág az eszed haver - Cooper bólogatott, és nagyokat pislogott. - Tuti mindenből ötös lennél - a szemét összehúzta, úgy nézett rám. Csak egy pillanatra gondoltam bele, de ez mégis arra kéztetett, hogy azonnal törőljem ki a fejemből. Szó sem lehet róla. Nem hiányzik az, hogy a gazdag család kölykei lenézzenek. Nem hiányzik az, hogy megnézzék a kopott hátitáskámat. A koszos tornacipőmet. Atyaég. Az élet kibaszás!

- Anyám! Nemsokára vége a nyárnak! Viszlát tábortűz, viszlát pia! - Blake a szívére helyezte a kezét, a fejét a sötét égbolt felé emelte. - Te, amúgy vihetnél majd suliba! - pillantott Coopere, aki a homlokára tette a kezét.

- Kollégium, Blake! Kollégium! - pöckőlte meg a srác fejét.

- Jaa! Az klassz! - röhögött, majd hanyat vágta magát, és elterűlt a homokban. Percekkel később csak a horkolását lehetett hallani.

- Tudod, tök jó nektek! - dobtam oldalra az üres üveget. Cooper sóhajtva pillantott rám. - Van családotok, vannak olyan emberek az életetekben akikre számíthattok - sóhajtottam fel.

- Azért a te helyzeted sem olyan rossz - biccentette oldalra a fejét. A fejemet ráztam, a kezem összefontam magam elött.

- Négy havi lakbérrel vagyok elmaradva. A tulajdonos utcára akar tenni - adtam a tudtára.

- De mivan azzal a melóval, amit mondtál nekem? - az ujjait a homokba süllyesztette, a szellő összeborzolta a szőke göndör haját.

- Valami okból kifolyólag, de betelt - húztam el a számat. - Igy is már van egy munkám. Csak köcsög a főnök.

- Baszki, haver! - a fejét rázta és beharapta a száját. - Nagyon sokszor mondtam már azt, hogy fogadd el a segítségem - a zsebébe nyúlt, és kinyitotta a tárcáját.

- Ne baszakodj már! - egy botot dobtam hozzá, így a pénztárca a homokba esett a tartalma pedig kiesett belőle. - Nem kell. Megtudom oldani...

- Négy havi lakbér - húzta el a száját, majd közelebb hajolt hozzám, hogy csak én halljam azt, amit mond. - Jövőhéten tartanak pótfelvételit. Menj el rá. Államilag támogatva van. Neked csak a könyveket kell kifizetned - tette fel a mutatóujját. Az ujjaimmal a hajamba túrtam, a másik kezemmel a borostámat piszkáltam. Az a baj, hogy nem érti meg. Nem értette. Mert nem látja át a helyzetemet.

- Nem mehetek egy olyan helyre, ahova nem tartozok. Érted haver? - széttártam a karomat, de mintha a falnak beszéltem volna. Cooper szeret engem. Mintha a testvére lennék. Ő az egyetlen aki soha sem szúrna engem hátba. Ez volt a legbiztosabb pont az életemben. A többi egy vékony cérna szálon táncolt. Egy olyan szálon ami bármikor elszakadhat, ha nem figyeled oda eléggé. És ha ez a lánc elszakad, akkor nekem teljesen végem.

- Adok ruhát. Adok cipőt - nézett a szemembe.

- Elmész te a francba haver! - felpattantam és a vállamra dobtam a táskámat. A kezemet a zsebembe süllyesztettem, és intettem, jelezve, hogy lelépek. De egy pillanatra utánam szólt.

- Ez a baj veled. Az ember segíteni akar, de te nem fogadod el - egy újabb sört nyitott ki és hosszasan beleivott. Nem néztem rá, csak a fények felé pillantottam. A város szép éjszaka. De a szűk utcái barátságtalanok. Főleg este.

- Mert egyedűl akarom megoldani. Muszáj - felléptem a járdára és "haza" felé sétáltam. A zsebemből kivettem a telefonomat. Hiába volt lemerűlve, felnyitottam és kihalásztam a zsebemből a fülhallgatómat. Idejét sem tudom annak, hogy mennyi percembe telt szétszedni az összeakadt szálakat. De amikor felkaptam a fejem már az apró lakásom ajtaja elött ácsorogtam. Az ajtóról már lepattogzott a festék, a szép bordó szín helyett, kopott zöld és barna szín nézett vissza rám. A keskeny tömbház felületéről már lezuhant a vakolat. Benyitottam és bezártam magam után az ajtót. A lépcsőháznak kifejezetten dohos, öreg szaga volt. A falon penész foltok néztek vissza rám, a régi lámpa fényében egy kibaszott csótány menekűlt az árnyékom elől. Ez nem a mennyország. Inkább hasonlított a pokolra.

A kilincsre tettem a kezem, de az majdnem kiesett a tenyerem súlya alól. Az ajtómra egy cetlit ragasztottak. Az ujjaim közé vettem a gombostűt is kivettem a fából. A papír szélét piszkáltam. Ebben a hónapban ez a második felszólítás. Nem fizetem a villanyt. Se a vizet. Igazából azt sem tudom, hogy van e áram. Összegyűrtem a cetlit és belöktem magam elött az ajtót. Bezártam magam után és felkapcsoltam a villanyt. Megkönnyebűltem, amikor világosság keletkezett az aprónak nevezhető nappaliban. A táskámat ledobtam a padlóra és a "konyha" felé sétáltam. A kicsi konyha egybe volt a nappalival. Egy kisebb mosogató, egy asztal és egy hűtő nézett vissza rám. A kajákat a polcra szoktam pakolni. Na ilyenkor mondják az emberek azt, hogy gáz van. Mert nálam az volt. A kezembe vettem egy poharat és tőltöttem magamnak vizet. Megittam és a púltra tettem az üveget. Az ablakhoz léptem, hogy elhúzzam a függönyt. De a sok por, ami az évek alatt a felületére tapadt, mintha az arcomra hullott volna. Elhajoltam és köhögtem.

Megkerestem a telefonom töltőjét és feltettem töltőre. Nem zavartattam magam. Ledobtam a pólómat a kanapéra és a fürdőszoba felé sétáltam. Csak egy pillanatra álltam meg, hogy a tükörbe nézzek. De mint mindennap, most is találkoztam a kegyetlen valósággal. Egy csavargó. Csak egy csavargó nézett vissza rám. Mert több nem voltam. Se családom, se reményem. A remény hosszú hónapokig velem volt. De miután mindenkit elveszítettem, akkor jöttem rá arra, hogy az élet szeret kibaszni emberekkel. Muszáj volt valakivel szórakoznia. Muszáj volt egy ördögi játékot játszania. Engem talált meg. Mert én lettem a következő áldozata. Sokszor megfordúlt már a fejemben az a kérdés, hogy miért. Miért én? Miért a szüleim? Miért a nevelőotthon? Miért a javítóintézet? Egyszerűen olyan sok kérdésem lenne. De ahogy a tükörképemmel szemeztem, rájöttem arra, hogy mindennek oka van. Valaki szerencsésebb és egy gazdag családba születik bele. És vannak a kevésbé szerencsésebbek, akik csavarognak a sötét égbolt alatt.

Miután lezuhanyoztam, szinte lefagytam. A melegnek sem mondható víz, azonnal elpárolgott a testemről. A derekamra tekertem egy törülközőt, és éjfél elött pár perccel, a szobámba sétáltam. Fizikailag fáradt voltam. Nem tudom, hogy a megterhelés miatt, vagy csak a szívfájdalmam miatt vagyok ilyen. Lehet mindkettő.

A telefonom rezgett az asztalon. Kaptam egy üzenetet. Csak ezt ne! Szinte fájdalmas arccal olvastam el. Csak ez nem hiányzott nekem.

A főnököm azt kérte, hogy hamarabb menjek be dolgozni, mert kikell pakolni a megérkezett árukat. Reggel hat órára járok dolgozni. Ez azt jelentette, hogy öt órakkor már ott kell lennem. Letettem a telefonomat és az órára pillantottam. Öt órát aludhatok.

Egyszerűen csak ledőltem a haverőmre, és nyakig betakartam magam. A szememre még nem jött álom. Fátyolos tekintettel szemezgettem a hold vakító fényével. A kicsi ablakom szélénél egy pók lógott, békésen szőtte a hállóját. Énis így éreztem magam. Mintha valaki fogságba ejtett volna egy olyan világban, ahol én nem akarok lenni.

Másnap reggel, fél hat.

- Késtél Beverly! - a mogorva főnököm egy fekete kötényt dobott a kezembe. Karikás szemekkel vettem magamhoz, és hátul összekötöttem a derekamnál. Hiába kértem bocsánatot, hiába magyaráztam, hogy nem tudtam megoldani. A főnököm általában nem az a megértő típus. - Kapkodd magad Beverly, mert így semmi sem lesz belőled! Pakold ki az árut, most hozta meg a teherautó! - a szűk utca felé invitált. Kilöktem magam elött a kicsi raktárajtót, és kiléptem a macskaköves útcára. A csatorna szaga hatalmába kerített. Ezt az utcát egy szájmaszkkal sem lehetne túlélni. Vagy megszokja az ember, vagy inkább elhányja magát. Természetesen csak nekem kell ezt mindennap szagolni. Mert így rövidebb a haza jutás. Fél órával hamarabb kerűlhetek ágyba.

- Hogy vagy Ethan? - Mathew megveregette a vállamat. Megigazítta a kék FullCapet a fején, és aggódó tekintettel fürkészte az arcomat. Elvettem tőle a listát, és a két oldalán aláfirkantottam.

- Megvagyok Mathew - a kezébe adtam a listát és a kezembe vettem az első karton tejet. A kezét csípőre tette, mintha szeretne még valamit hozzáfűzni a dologhoz. A teherautó mögött állt, és minden mozdulatomat figyelte, ahogy az árut a pékség raktárajtaján beviszem. Még jó, hogy izmos vagyok. Különben a főnököm már rég kirúgott volna.

- Mennyit alszol Ethan? - csak egy pillanatra állított meg, hogy a megviselt arcomat nézze. Mathew jól tudja azt, hogy milyen körülmények közt élek. Tudja, hogy napi tizenkét órákat dolgozok. Ezmiatt a főnökömet már sokszor elkűldte a picsába.

- Nem tudom. Szerintem eleget - húztam be a nyakam óvatosan. A szemöldökét ráncolta, az ajkát összeszorította. Tudta azt, hogy hazudok.

- Fiam! Ez így nem egézséges! Ez az ember kihasznál téged! Még jó, hogy a vécéket nem te takarítod ki! - a fejét rázta mérgesen.

- Elözőhéten azis megvolt - sóhajtva vettem magamhoz a zsák lisztet és becipeltem az ajtón. Letettem a többi mellé, a csuklómmal a homlokomat törőltem.

- Óvatosan tedd le! Ha kiszakad akkor levonom a fizetésedből! - fenyegetően tette fel a kezét Alfons a főnököm. A vén öregembernek már rég nyúgdíjba kellett volna mennie. Ő az aki még a világháborút is túlélte. Kár, hogy túlélte.

- Szerintem az órabérem kevesebb mint ennek a zsák lisztnek az ára - támasztottam a vállam a szekrény széléhez.

- És valami bajod van vele Beverly?! - emelte fel a zsémbes hangját. - Megbeszéltük. Ha nem tetszik a rendszer, akkor ott az ajtó! Nem kötelező itt dolgozni! - széttárta a karját.

- Természetesen - ellöktem magam a szekrénytől és a következő áruért sétáltam.

- Na ez a beszéd! Mostantól elvárom tőled a száz százalékos munkaerőt! Megértetted?! - kiabálta.

- Szopd le a faszomat - pillantottam utána.

Este tíz órakkor zártam be a pékséget.

A szűk, macsaköves utcán a lámpa halvány fényében sétáltam haza. Már nem fájt az élet. Mert már tudtam azt, hogy jobb nem lehet. Ráfordúltam az utcára, amin lakok. Zsebre vágtam a kezem és ásítva sétáltam előre. Inkább kullogtam, mintsem sétáltam. Megtorpantam egy villanyoszlop mellett. Az ujjaim közé vettem a szórólapot és hunyorogva olvastam el.

Jelentkezzen a Westwood körzeti egyetemre. Garantált tanulás, szinpatikus környezet, modern felszerelt tantermek. Várunk szeretettel minden tanulnivágyó felnőtett!

Elhúztam a számat.
Ezt a papírt már nem dobtam ki.
Nem gyűrtem össze.

Hanem a koszos táskámba tettem, és haza sétáltam.

Megpróbálom.

Mert meg kell próbálnom.

Lesz ami lesz.

Miután haza értem, ledobtam a táskámat a megszokott helyére. Mint minden este, a telefonomat feltettem tőlteni. Addig elmentem zuhanyozni, egy kicsit tovább ácsorogtam a forró víz alatt. Most szerencsém volt. Egy fehér pólóban és egy bokszeralsóban ültem le a kanapéra. A telefonomat a kezembe vettem, és rányomtam Cooper nevére. A fülemhez emeltem a telefont.

Itt Cooper telefonja. Per pillanat nem érek rá, kérlek hagyj itt egy üzenetet. Köszi.

Felsóhajtottam és hangpostára kapcsoltam. A fülemhez emeltem a telefont, és a konyha felé pillantottam.

- Igazad volt Cooper. Szar helyzetben vagyok. Észre sem vettem azt, hogy mennyire mélyre süllyedtem. Eddig nemis láttam azt, hogy az élet mennyire a padlóra kényszerített. Csak hagytam azt, hogy a jelen magával vigyen. Nem foglalkoztam semmivel. Nem igyekeztem, hogy valamivel jobbá tegyem a mostani helyzetemet. De mostmár tudom. Ennek véget kell vetnem. Jelentkezek az egyetemre. Muszáj megpróbálnom nem lesz könnyű, de...ahogy te mondtad. Vág az eszem.