Hiába várta azt Camila, Sydney és Matthew, hogy az óra végeztével rögtön odarohanok hozzájuk, nekem más terveim voltak a szünetben. Evie Reyes gyorsan összepakolt a táskájába és elindult ki a teremből, viszont arra nem számított, hogy utána megyek és behúzom őt a lánymosdóba.

- Ne bánts, nem mondom el senkinek! - tette fel a kezét védekezésképp, de engem ez egy cseppet sem hatott meg.

- Megtudtad a titkot, amit mindenki elől el akartam rejteni. Mondj egy okot, hogy miért hagyjalak életben.

Evie nem felelt, egy alattomos félmosoly terült az arcára, utána pedig felemelte mindkét kezét és kántálni kezdett.

- Nehogy... - hiába indultam meg felé, már késő volt.

Utolért a bűbája, rögtön összeestem és a fejemhez kaptam. Összeszorítottam a szám, hogy ne hallatszódjon az ordításom, a fájdalom már nem csak a fejemet akarta széthasítani, az egész testemben szétáradt. Nem bírtam tovább, fájdalmasan felordítottam és elfeküdtem a földön. Nem tartott sokáig a szenvedésem, Evie abbahagyta a varázslatot én pedig kezdtem új erőre kapni.

- Úgy tűnik kettőnk közül én vagyok az, aki a szabályokat diktálja. Ez az én városom, vámpíroknak itt semmi keresnivalója.

- Azt csak hiszed! - álltam fel a falnak támaszkodva. - Ez az én városom, mindig is az volt.

- Informálni fogom anyukámat rólad, tudnia kell, hogy vérszívó érkezett a városba.

- És mit fogtok velem csinálni? Megöltök?

- Nem. Ha te nem bántasz minket, akkor mi sem téged.

- Pompás, ez maradjon is így - húztam össze a szemem. - Miért kérdeztél a vasfűről?

- Próbatétel lett volna, de már akkor rájöttem mi vagy, amikor hozzád értem.

- Vasfűvel védekezel.

- Igen, úgyhogy eszedbe se jusson megharapni engem.

- De kitől véded magad? Vannak itt mások is rajtam kívül? - kérdeztem, de a választ nem kaptam meg, ugyanis egy csapat alsóbb éves lány csörtetett be a mosdóba. Megálltak a tükrök előtt és hangosan csacsogva megigazgatták magukat. A hirtelen kialakult felfordulást kihasználva Evie eltűnt a szemem elől én pedig egyedül maradtam.

Amikor kiléptem a folyosóra elővettem az órarendemet és megnéztem mi a következő órám. Idegen nyelv, ami nekem a spanyol. Azon kívül még választhattam volna a franciát és az olaszt is, de úgy vélem a spanyol nyelv a leginkább hozzám illő. Imádtam ott élni, de ez leginkább Leilának köszönhető.

Rögtön megbántam, hogy különváltam azoktól, akik eddig segítettek eligazodni az iskolában, tanácstalanul forgolódtam és mászkáltam abban reménykedve, hogy megtalálom a termet, ahol a spanyol órám lesz. Szerencsére összefutottam Camila-val, aki elhadarta nekem, hogy különvált Sydneytől, aki franciára jár, és Matthew-tól, aki meg olaszra. Mi ketten viszont együtt leszünk a spanyol órák alkalmával, a vörösesbarna lány pedig ennek nagyon örült.

- Delfino Perez tanárúr nagyon mókásan tartja ezeket az órákat, nem az a célja, hogy belénk ültesse a nyelvtan magjait, hanem hogy megismertesse velünk a kultúrát, és azon keresztül jól megtanuljunk spanyolul - magyarázta lelkesen Camila miközben bevezetett a terembe. - Négyes asztalokat ülünk körbe, annál az asztalnál, ahol én szoktam ülni pont megüresedett egy hely, mert Zayn New York-ba költözött a családjával. Szóval nyugodtan odaülhetsz hozzám, Mirandához meg Liam-hez.

Egy szót sem szóltam, de nem azért, mert nem lett volna mit mondanom, hanem mert nem volt rá lehetőségem. Camila megállás nélkül beszélt, csak akkor hallgatott el, amikor belépett a terembe egy szürke öltönyös férfi, akinek világosbarna rövidre nyírt haja, vékony keretes szemüvege és citrusos illata volt. Szimpatikusnak tűnt, tipikusan olyan embernek, akit egy adott helyzetben megkímélnék és nem szívnám ki a vérét.

A forgatókönyv itt is ugyanaz volt, a tanár észrevett nekem pedig be kellett mutatkoznom az osztály előtt. Amikor a tanár a spanyol tudásomról érdeklődött elmondtam, hogy éltem ott egy kis ideig és elég jól beszélem a nyelvet, ekkor pedig próbára tett és elkezdett beszélgetni velem.

Szerencsére nem tartott sokáig a kérdezősködés és a beszélgetés, visszaültem a székre és próbáltam kerülni a szemkontaktust a velem szemben lévő asztalnál ülőkkel. Liam és Miranda, az utóbbiról nem tudok semmit, az előbbiről pedig csak annyit, hogy az iskolai amerikai foci csapat tagja. Ezt az információt Sydney osztotta meg velem még a legelső órán.

Az óra vége után Camila karon ragadott engem, állítása szerint Sydney az ebédlőben vár minket. Elkövetkezett hát az evés ideje. Valóban kezdtem éhes lenni, de nem húsra, rizsre és kukoricára éheztem, hanem vérre. Alig várom, hogy vége legyen a napnak én pedig otthon igyak egy jókora adag vért, mielőtt anyámmal elmegyek a temetőre.

- Esther! - mutatott rám Sydney, aki már elfoglalt egy asztalt az étkezőben. - Olyan gyorsan eltűntél angol után, hol voltál?

- A mosdóba siettem, kerestelek titeket utána, de csak Camila-t találtam.

- Milyen volt a francia óra? - tett fel egy olyan kérdést Camila, ami egyáltalán nem kapcsolódott a beszélgetéshez. De nekem pont kapóra jött, nem akartam Evie felé terelni a dolgokat. Bizonyára ő is titkolja kilétét és a családja múltját, nem én akarok lenni az az ember, aki közli mindenkivel, hogy nem őrült, csak boszorkány.

- Rém unalmas, a mösziő lehajolt a padomhoz, hogy úgy ellenőrizze a feladatomat, pedig igazából csak a dekoltázsomat akarta megnézni. A perverz disznó.

Nem először hallok Sydney melleiről a mai nap folyamán, eddig nem érdekelt, de most alaposabban is felmértem. Nos, nem hiába ugranak utána a férfiak, igazán szép idomokkal rendelkezik, a világosrózsaszín kivágott felsője is igazán kiemeli, amit ki kell.

Érdekes volt rendes ételt enni, megettem ugyan, de tényleg nem éreztem az ízét. Pedig mit nem adnék azért, hogy újra érezhessem a hús és a csokoládék mennyei ízvilágát. Helyette marad a vér, de be kell valljam az is kellően kárpótolja ezeket az ételeket.

Ahogy körülnéztem az étkezőben mindenhol tálcákkal megrakott fehér asztalokat és beszélgető diákokat láttam. Rengeteg különleges egyéniség volt körülöttem, unatkoztam evés közben, úgyhogy kihallgattam pár beszélgetést.

- Anyám totál kiakadt a matek dogám miatt, úgyhogy nem mehetek a hétvégi buliba.

- Emlékszel nyáron milyen jó étteremben voltunk? Elmehetnénk megint.

- Van az a vörös felsőm tudod, találtam egy ugyanolyan színű rúzst, eszméletlenül néz ki.

- Holnap veszik le a kezemről a gipszet, már alig várom.

- Az öcsém Scott kishúgával kavar, de megmondtam neki, hogy ne tartson sokáig.

Az utolsó mondat felkeltette a figyelmem, ezért a hús rágása közben tovább hallgattam a beszélgetést.

- Nem félsz, hogy Scott bedühödik, hogyha kihasználják a húgát?

- Ugyan kérlek - kíváncsi voltam a gúnyos nevetés gazdájára ezért eszeveszettül forgolódni kezdtem. Meg is találtam a fiút, aki a barátaival ült egy négyszemélyes asztalnál. - Egy kézzel el tudnék bánni vele, az apja neve nélkül egy senki a srác.

- Kit keresel? Csak nem engem? - Matthew eltakarta a kilátásomat, mosolyogva nézett le rám egy tálcával a kezében.

- Nem, de... Tudsz róla, hogy a húgod randizgat egy fiúval?

- Mi? - meredt rám értetlenül.

- Van egy fiú, akinek a bátyja idejár, tőle hallottam, hogy csak ki akarja használni.

- Ki volt az?

- Nem... Nem tudom - tagadtam azonnal.

Nem akartam ujjal mutogatni és túlságosan belefolyni a dologba. Ez családi ügy, csak figyelmeztetni akartam Matthew-t.

Matthew nem mellénk ült le az étkezőben, hanem néhány barátjához, de hiába mosolygott és nevetett a többiekkel, én láttam rajta, hogy nincs jól. Nagyon szeretheti a kishúgát, ha ennyitől bedühödik.

Már csak egy óránk volt hátra, matematika. Sydney, Camila és én egyszerre indultunk el az emeleti terembe, Matthew pedig néhány barátjával együtt jött utánunk. A matematika teremben, akárcsak történelem órán egyes padok vannak, nem akartam megint balhéba keveredni, úgyhogy megkérdeztem a lányokat hova ülhetnék le. Semmi kedvem nem volt ehhez az órához, még annyira sem, mint a többi diáknak.

Óra után Sydney és Camila segített nekem megkeresni a szekrényem én pedig minden felesleges tankönyvemet belepakoltam. Így sokkal könnyebb lett a táskám, bár én sokkal erősebb vagyok, mint az látszik, úgyhogy így sem volt kihívás egész nap cipelni.

- Még nem mondtam, de imádom a táskád - simította meg a táskám Camila. - Ezek a kitűzők igazán egyedivé teszik, mindenhonnan van egy, ahol jártál?

- Nem mindenhonnan, de a legtöbb helyről szereztem egyet.

- Olyan, mintha már csak egynek lenne hely. Mit gondolsz, Gartown lesz az?

- Lehetséges - mosolyodtam el és bezártam a szekrényem. - Köszönöm nektek az egész napi segítséget, nélkületek teljesen elvesztem volna.

- Ugyan, ez a legkevesebb - mosolyodott el Sydney, aki a szőke haját igazgatta. - Van benned valami, ami ebben az iskolában nem sokaknak adatik meg. Nem tudom elmondani mi, de bírlak, ez pedig ritka.