Az első kémia órám csodásan telt, semmit nem jegyeztem meg abból, amit az anyajegyes nő mondott, de őszintén szólva nem is érdekelt. Helyette a mellettem ülő Sydney-t hallgattam, mindenkiről elmondott mindent, aki a kémiateremben ült. Kevesebb, mint egy óra alatt megtudtam a kémia társaim legféltettebb titkait, igazán érdekes volt, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő emberek voltak a legnagyobb személyiségek.

- Kihagytam Stacy-t. Az apja amerikai, az anyja kínai. Jó tanuló és élsportoló, benne van Calistoga tornacsapatában. Nagyszerű csaj, de az apja egy gyökér, úgyhogy a szociális élete nulla. A barátjával sem szeretik egymást, csak ő is félvér. Leonak az apja kínai és az anyja amerikai. Jól egymásra talált a két szerencsétlen.

Kíváncsian hallgattam miket mond Sydney, olyan lánynak tűnik, akit semmi nem érdekel önmagán kívül, mégis csupa pozitív energia származik belőle. Nem terveztem emberekkel barátkozni, de úgy érzem most akaratomon kívül hozzákapcsolódtam és egy könnyen nem szabadulok tőle.

- Elkísérsz a mosdóba? Megigazítom a tusvonalam - ragadta meg a vállam és elkezdett húzni egy irányba.

- Elkísérlek, de esetleg nem tudnál abban segíteni, hogy hova menjek ezután? Nem tudom milyen óráim vannak és hol.

- Nem kaptál órarendet? - nézett rám értetlenül az ékszínkék szemével és belökte maga előtt a lánymosdó ajtaját.

- Nem hiszem, én nem láttam, és nem is hallottam semmit, ami az órarendemről szólt volna.

- Nézd meg a könyveid közt - tanácsolta Sydney és rögtön a csapok felett lévő tükörhöz lépett. Előszedett a rózsaszín bőrtáskájából egy neszesszert, abból pedig a tust, és elkezdte javítgatni azt, ami szerintem teljesen jól nézett ki.

Miközben én egyesével néztem végig a tankönyveimet egy órarendet ábrázoló lap után kutatva, addig Sydney arról magyarázott nekem, hogy nem is vele van a baj, hanem a tussal, amit a gyökér barátjától kapott.

- Connor nem ért az ilyesmihez, csak levette a legdrágábbat a polcról és nekem adta ajándékba. Olyan figyelmes nem? - kérdezte inkább magától, mint tőlem. - Na kész, mit szólsz? Jobb, mint volt?

- Nem látok sok változást, de amúgy igen - mondtam ki őszintén.

Továbbra is az órarendemet kerestem a lányvécé sarkában guggolva, nem úgy éreztem magam, mint egy vámpír, aki az apja becsületéért küzd, hanem úgy, mint egy tinédzser lány, akinek az a legnagyobb problémája, hogy nem tökéletesen egyenes a tusvonala.

- Még mindig nincs meg az a kibaszott papír? - kérdezte, miközben visszarakta a neszesszert a táskájába.

- Még mindig ni... Megvan! Legalábbis remélem ez lesz az - mondtam és alaposabban is átfutottam a lapot. - Hétfő, egy, kémia. Kettő történelem.

- Pompás, akkor most különválunk.

- Jaj, ne, és merre menjek? Tudnál segíteni?

Sydney mintha meg se hallotta volna, amit mondtam megnézte a csipogó telefonját. Üzenete jött, az pedig sokkal fontosabbnak bizonyult, mint az, hogy segítsen nekem. Na megálljon csak, nehogy elkapjam és kiszívjam a vérét egy váratlan pillanatban.

- Gyere, itt van Camila meg Matthew.

Camila nevét felismertem, tudtam, hogy ő az a lány, aki segített eljutni a kémia terembe. De a Matthew név teljesen idegen volt számomra.

Vállamra csaptam a táskámat, ellenőriztem a kinézetemet a tükörben, megigazítottam a sapkám, mert kicsit ferdén állt, aztán az órarendemmel a kezemben kiléptem a lánymosdóból.

Egy pillanatra azt hittem elvesztettem Sydney nyomát, de hamar megtaláltam a folyosó túloldalán, ahol a szekrényeknek nekidőlve beszélgetett az általam már félig-meddig ismert Camilával és egy fiúval.

Oda mentem hozzájuk, de mielőtt még bármit is mondhattam volna, Camila enyhén magas hangon köszöntött engem.

- Szia! Na milyen volt az első órád?

- Pompás - erőltettem magamra egy mosolyt. - Esetleg tudnátok segíteni hova menjek ezután, vagy itt hagytok a folyosón, mint az a titkárnő?

- Milyen órád is lesz? Elfelejtettem - kérdezte a szőke lány hanyagul és unottan nézegetni kezdte a rózsaszín-fehér körmeit.

- Történelem - bújtam bele a papírba ismételten.

- Akkor majd én mutatom az utat.

A fiú, akit Matthew-nak hívnak, és aki eddig még csak fel sem emelte rám a fejét hozzám szólt. Elkaptam a tekintetem Sydney-ről és alaposan felmértem a szekrénynek támaszkodó fiút.

Magas, kissé kreolos bőr, zöldesbarna szem - akárcsak nekem - teljesen átlagos barna haj és... Egy teljesen átlagos fiú volt, mégis úgy éreztem, hogy sokkal több annál. Egy megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába, mintha már éreztem volna ilyet ezelőtt.

- És te ki is vagy?

Ez volt az első dolog, ami kicsúszott a számon, a fiú felvonta a szemöldökét és elmosolyodott. Nem hittem volna, hogy ezt a reakciót váltom ki belőle.

- Matthew Scott, szolgálatára.

Meg is volt miért éreztem magam ilyen furcsán. Egy újabb Scott, úgy tűnik akaratomon kívül bevonzom őket. Nem szóltam semmit, latolgattam a jövőben rám váró lehetőségeket. Ha akarom, ha nem, jóban kell lennem Matthew Scott-tal, ugyanis, ha a kishúga által nem tudok közel kerülni a lakásához és a családi ereklyékhez, akkor ő marad majd a kiskapu.

- Örvendek - biccentettem és félmosolyra húztam a szám. - Az én nevem pedig...

- Esther - mondta ki helyettem a mellettem álló Sydney. - Angol lesz a harmadik órád?

- Igen.

- Azon mind együtt vagyunk, szuper! A földszinti aulánál találkozunk, Matthew, vigyázz rá.

- Ahogy óhajtod - vigyorodott el és miután megbizonyosodott róla, hogy csak ketten vagyunk kicsit közelebb lépett hozzám. - A húgom szombat este a vacsoránál mesélte, hogy összefutott az utcában valami Esther-rel, akinek menő volt a sapkája. Kétségkívül te voltál az.

- Igen, most már én is emlékszem a húgodra - mondtam és elkezdtem sétálni abba az irányba, amerre egy nagyobb tömeg is. - Kérlek mondd, hogy erre lesz óránk.

- Arra lesz, de hogy ne tévedj el, inkább én vezetlek - került elém néhány lépéssel. - Gondolom Sydney kibeszélte neked a fél iskola magánéletét, úgyhogy ami nekem marad az a körbevezetés.

- Majd apránként megismerek mindent, de köszönöm a nagylelkű felajánlást.

A szünet a végéhez közeledett, a diákok sokasága - akik eddig fel se tűntek, olyannyira el voltam foglalva a két lánnyal és a Scott ivadékkal - kezdett eltünedezni a termekben. Mi is megérkeztünk Matthew-val a teremhez, ahol a történelem óránk lesz megtartva. Egyszemélyes padok voltak és a legtöbbjük üres volt, nem is gondoltam rá, hogy elfoglalom valaki helyét levágtam magam az egyik ablak melletti padba. Történelem óra, bizonyára rém unalmas lesz. Alapból az, egy olyasvalakinek meg pláne, aki már 164 éve él ezen a Földön.

Éreztem magamon az emberek tekintetét, de leginkább Matthew Scott‐ét. Figyelmen kívül hagytam mindenkit és kinéztem az ablakon. A fák lombjait csak úgy fújta a szél, ami úgy visított, mint egy farkas. Fontoskodva gondolkodtam azon, hogy innen vajon miképp tovább, jóban leszek a két lánnyal és Matthew-val, élem az átlagos tinédzser életem és ha eljön az idő visszaszerzem, ami az enyém. A miénk.

- Hé! Nem tudom ki vagy te, de a helyemen ülsz.

Visszarántottak a jelenbe én pedig kénytelen voltam hozzászólni a szekrényméretű fiúhoz, aki rátámaszkodott a padomra és nem túl kedves pillantásokkal ajándékozott meg.

- Hát sajnálom - mondtam ártatlan pislogások közepette. - De én itt szeretnék ülni.

- Engem az nem érdekel, menj a helyemről!

Összehúzott szemöldökkel néztem a fiút, aki piros pulóvert és szürke melegítőnadrágot viselt. Valóban szekrényméretű, ha első ránézésre meg kellene mondanom azt mondanám, hogy amerikai focista.

- Sajnálom, de most én ültem ide. És a többi órán is szeretnék itt maradni.

- Valami probléma van ott hátul?

Megérkezett a történelem tanár és rögtön feltűnt neki a kis beszélgetésünk.

- Igen, ez a lány nem ül el a helyemről!

- Nem is fogok - vágtam rá rögtön és felálltam. Én is rátámaszkodtam az asztalra, mint a fiú, kissé felemeltem a fejem és belenéztem a barna szemeibe. - Leülsz előre az üres padhoz és meghagyod nekem a helyet - megelégeltem, hogy bájos mosollyal és hangnemmel próbálkozzak, kénytelen voltam bevetni a szuggerálást és kissé meghipnotizálni a fiút anélkül, hogy ez bárkinek feltűnt volna.

- Leülök előre az üres padhoz, megtarthatod a helyem.

- Köszönöm - ültem vissza a székre egy elégedett mosoly kíséretében és megigazítottam a sapkámat.

- A sapkát kérem vegye le! Nem akarok többször szólni! - intett felém a férfi tanár, aki rögtön el is kezdte az órát. - Ön bizonyára új diák, megtenné, hogy bemutatkozik nekünk?

Kelletlenül felálltam, levettem a sapkám és megigazítottam a hajam. Körbe néztem a teremben és unott hangnemben belekezdtem a beszédembe.

- Esther Garcia vagyok és nemrég költöztem a városba az anyámmal. Ezelőtt magántanuló voltam, mert folyton csak utaztunk, úgyhogy a honnan jöttem válaszra nem tudnék válaszolni. Kell még valami, vagy...

- A történelemmel hogy állsz? - szegezte nekem a kérdést a tanár.

- Kenem-vágom - mosolyodtam el magabiztosan.

- Na azt majd meglátjuk.

És itt van Matthew daddy is. 😌😏❤️