Azért megyek anyával az iskolába, mert egyrészt nem tudom hol van, valamint ugye el kell intézni néhány ügyet, mint például a tankönyveim átvétele és az iskolában való ebédelésem biztosítása.

Anya összegombolta magán a szürke szövetkabátját, megigazította a barna haját és alig két lépéssel lemaradva mögöttem kilépett a házból.

A gyűrűnk megvédett minket, ugyanúgy tudtunk közlekedni az utcán, mint az emberek. Tanácstalan voltam azzal kapcsolatban merre kell menni szóval némán követtem anyát. El is érkeztünk az iskolához, ami egy hatalmas téglaépület volt a város egy olyan részén, ahol ezelőtt még nem jártam. És nem csak most, hanem 150 évvel ezelőtt sem.

- Hol vagyunk most? Mi volt itt régen? - kérdeztem.

- Semmi, csak az erdő - felelte anya.

- Akkor ezért nem volt ismerős - értettem meg és gyanúsan méregetni kezdtem a téglaépületet. - Ahhh, de nincs kedvem idejárni.

- Szedd össze magad kérlek - simította meg a hajam anya. - Suli után eljövök érted és elmegyünk a temetőbe apád sírjához. Mit szólsz?

- Nagyszerű programnak hangzik - mosolyodtam el keserűen és átléptem a kaput.

A diákok sorra megbámultak engem meg az anyámat, nem tudtam eldönteni, hogy arról beszélgetnek, hogy miért van egy idegen felnőtt az iskolában, ki ez a lány, vagy éppen mindkettő. Ki hallgathattam volna néhány beszélgetést, de inkább próbáltam nem foglalkozni velük.

Végig kellett vonulnunk egy kavicsos úton, amit zöld fű és vörös virágok szegélyeztek. A diákok szétszóródva álldogáltak, vékony kabátokban és pulóverekben, táskáikat hanyagul a vállukra dobva beszélgettek egymással. Nekik ez csak egy átlagos hétfő, a nap témája pedig nagy valószínűséggel én leszek.

Amikor beléptünk az iskola főbejáratán rögtön a portára mentünk, ahol a portás nő néhány utasítást adva elvezérelt minket az igazgatói irodához. Egy mellékfolyosó legvégén volt az iroda, amelynek fehér ajtaja két kopogást követően rögtön kinyílt.

- Üdvözlöm önöket, kérem fáradjanak beljebb - tessékelt be bennünket az igazgató, aki egy ötvenes éveiben járható, őszülő hajú, szemüveges, bajszos férfi. - Martin Gonzalez vagyok, az iskola igazgatója. Önnel már találkoztam Mrs. Garcia, viszont a lányával nem.

- Jónapot, Esther Garcia vagyok - mosolyogtam rá az igazgatóra, aki rögtön kezet rázott velem. Kissé abszurd volt.

- A titkárnőm elvezeti önt a könyvtárhoz, ahol áttudja venni a tankönyveit, az édesanyja pedig addig itt marad elintézni pár elmaradt dolgot.

Egy szót se szólva bólintottam, megöleltem anyát és kihátráltam az igazgatói irodából. Nem tudtam hol keressem a titkárt, úgyhogy a kiváló hallásomra hivatkoztam.

- Gonzalez igazgatóúr ötven köteg írólapot rendelt, de csak negyven jött meg. És hiába hívogatom a vállalatot, senki nem veszi fel. És mintha ez nem lenne elég baj, van egy új diák is, akinek én végzem majd el a papírmunkáját.

Egy éles nyivákoló hang mondta mindezt nem is olyan távol az igazgatói irodától, a falakon keresztül is hallottam a beszédét, de szerintem ezt egy halandó is ugyanúgy hallotta volna. Fülsüketítő volt.

Kopogtam párat azon az ajtón, ami az érintett szobába vezetett, hamar ki is nyitották, egy szőke, rövid hajú nő állt velem szemben.

- Jó reggelt. Esther Garcia vagyok...

- Itt is van az új diák. Most le kell tennem ne haragudj. Szia, szia - kinyomta a telefont, felvette a szemüvegét, ami eddig a nyakában lógott a rácsomózott gyöngysoron. - Szervusz. Gyere, azonnal elvezetlek a könyvtárba.

Ő elég rutinosan mozgott a folyosók, szekrények és lépcsők között, de én biztosan eltévedtem volna. Minek ide ekkora iskola? Nem is járnak ide ennyien!

A könyvtár az alaksorban volt, és bár be kell valljam utálom a könyveket teljesen elvarázsolt. Sötétzöld padlószőnyeggel volt beborítva az egész, a könyvek fenyődeszkából készült polcokon voltak, roskadásig meg voltak pakolva. Az egész helyet bejárta a könyvek és egy különleges gyertya illata. Talán rózsás volt, de nem vagyok benne biztos. A szimatom nem valami jó, elvégre nem vérfarkas vagyok.

- Ezek itt mind a tieid - mutatott egy asztalra a nő, amin egy könyvekből készült torony volt. Az egész életem elfért a táskámban, de ezek a könyvek biztosan nem fognak.

De kénytelen voltam valahogy begyömöszölni őket, a szőke nő nem akart sokáig a könyvtárban hagyni, ráadásul állítása szerint hamarosan elkezdődik az első óra, úgyhogy igyekeznem kellett. Adott egy kulcsot is, ami a szekrényemhez tartozik, de azt már nyilván nem közölte velem, hogy hol találom a szekrényem.

Tehetetlenül forgolódtam a folyosókon, ahol egyre kevesebb diák volt, mindenki kezdett beszállingózni a saját tantermébe. Fogalmam sem volt arról merre menjek, már épp megint a hallásomra és a vámpírösztönömre akartam hagyatkozni, amikor valaki leszólított engem.

- Szia, segíthetek?

Egy vörösesbarna, hullámos hajú lány volt az, aki mellém lépett, mosolyogva nézett rám és várta a válaszom.

- Szia. Hát igen, jól jönne a segítség.

- Új vagy itt igaz? Hogy hívnak?

- Esther-nek. És téged? - egész jól megy ez az emberi beszélgetéskezdeményezés.

- Camila vagyok. De várj csak. Te nem egy sima új lány vagy. Harmadikos vagy ugye?

- Elméletileg igen - mondtam és megigazítottam a sapkám.

- De király a sapkád! Viszont vedd le, ha jót akarsz, Howard ölni tud az ilyenért - tanácsolta nekem a lány, bár semmit nem értettem abból, amit mondott. - Jaj várj már. Melyik terembe akarsz menni?

- Fogalmam sincs hová kéne mennem - vallottam be.

- Na várj egy kicsit - én vártam, bár kezdtem elveszíteni a türelmem emiatt az életvidám, túlpörgött lány miatt. - Sydney mondta, hogy új diák jön az osztályba, szerintem elviszlek hozzá.

- Öhm, oké - hagytam rá.

Nem tudtam miről és kiről beszél, de bíztam abban, hogy eljuttat valakihez, aki tud segíteni. Ha már ő nem volt rá képes.

- Hétfő van, szóval Sydney-ék kémiával kezdenek. Gyere siessünk, én sem akarok elkésni a saját órámról.

Némán követtem a lányt, aki narancssárga nadrágot, fehér felsőt és sötétzöld kardigánt viselt. Felvezetett egy lépcsőn és miközben elmondott nekem magáról egy teljesen értelmetlen és furcsa tényt - miszerint a keresztanyja szomszédja az iskola kémiatanárja - elvezetett a kémia terem ajtajáig.

- Már becsengettek, reméljük jó helyen vagy. Na szia, találkozunk a következő órán!

Nos ezt nem értettem, de nem volt időm megkérdezni hogy értette. Olyan gyorsan rohant el mellőlem, mintha csak én rohantam volna azután a fehér nyúl után.

Ha csak egy egyszerű diák lennék valószínűleg elemésztene a szorongás, nem mernék bekopogni és belépni azon az ajtón. De ez nem így van, úgyhogy teljes nyugodtsággal léptem be a terembe.

- A kisasszony személyében kit tisztelhetek? - szegezte nekem a kérdést rögtön a kémia tanárnő, aki egy magas, vékony testalkatú nő hosszú világosbarna hajjal, ráncosodó bőrrel és egy csúnya anyajeggyel az arcán.

- Jó reggelt. Esther Garcia vagyok az új diák. Nem tudom jó helyen járok-e, valami Camila mondta, hogy ide jöjjek, mert valakinek itt van órája.

- Szerintem én vagyok az a valaki - szólalt meg egy szőke hajú, kék szemű lány, akinek sápadt arcát apró, rózsaszín flitterek fedték. - Sydney Beckett.

- Igen, szia - lövelltem felé egy kedves és laza mosolyt. - Bocsánatot kérek az óra megzavarásáért.

- Semmi baj, ülj le Beckett kisasszony mellé, ha már ilyen jól elbeszélgettek - mutatott a terem végében lévő padra a tanárnő.

- Akkor biztos, hogy jó helyen járok? - kérdeztem meg a többi diáktól, akik végül meggyőztek.

Megrántottam a vállamon a táskámat és elindultam a terem vége felé, de a kitűzőim csattanása elég hangos volt ahhoz, hogy az is engem bámuljon, aki eddig nem tette meg.

Nem foglalkoztam a már szinte égető tekintetekkel, lecsaptam magam a szőke lány, Sydney mellé és miután a tanárnő elkezdett mély és monoton hangon beszélni, a lány felé fordultam.

- Akkor mi most osztálytársak vagyunk?

- Mondhatni igen, de nincs minden óránk együtt - felelte Sydney, aki a kémia füzete helyett önmagát bámulta a telefonja előlapi kamerájában. - Camila is az osztálytársunk, még sincs most itt velünk. Neki infó órája van.

- Értem - hümmögtem.

- Hova jártál suliba ezelőtt? Vagy egyáltalán honnan jöttél? Semmit nem tudunk rólad.

- Ezelőtt magántanuló voltam - mondtam el a jól megtanult szöveg első mondatát. Tehát Sydney Beckett az, akinek először bemesélem a „múltamat". - Anyukámmal folyton csak utaztunk, szóval nem tudok konkrét helyet mondani honnan jöttem.

- Az komoly - nézett fel rám végre. - Jó a sapkád.

- Köszi - mosolyodtam el és előkotortam a kémia könyvemet a táskámból. - Esetleg meg tudnád mondani hol járunk? Hogy úgy tehessek, mint akit nagyon érdekel az anyag.

- Egy nagy volt - mosolyodott el és kicsit közelebb hajolt hozzám. - Az igazat megvallva én október óta nem csinálok semmit kémián. Látod azt a srácot elöl? Simon - egy világosbarna hajú szemüveges srácra mutatott, aki, ha nem a táblát és a kémiatanárnőt nézte, akkor a mi padunk felé forgolódott. - Megcsinálja minden házimat és házi dolgozatomat, ha rossz jegyet kapok segít kijavítani és megírja helyettem az órai vázlatokat is.

- És mit kér cserébe?

- Néha behúzom a takarítószertárba és megmutatom neki a mellem - vonta meg a vállát és újra a telefonja felé fordult. - Elcsesztem a tusvonalam, most javíthatom meg a szünetben.

Sydney mommy. 🛐 Határozottan a kedvenc karakterem az egész könyvben, remélem ti is megkedvelitek majd.