Minden érzésem felgyülemlett, hirtelen nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, üvöltsek, vagy a düh kezeléseként öljem meg a fél várost. Végül egyiket sem tettem meg, a kanapén ülve hallgattam anyám magyarázkodását.

– Az elejétől fogva tudtad, hogy fel tudjuk támasztani apát és nem mondtad el?!

– Meg akartalak védeni a csalódástól – nézett rám szomorúan. – Ha netalántán nem lett volna ott a por, vagy ha mégsem sikerül a varázslat...

– Még most sem sikerült. Mi van, ha nem sikerül? Akkor így is úgy is csalódnom kell, csak ráadásban megkapom, hogy hetekig hazudtál nekem.

– A te érdekedben tettem.

– Azt hittem csak hülye ereklyék kellenek erre...

– Esther – anyám megfogta az arcom és mélyen a szemembe nézett. – Ne dühöngj jó? Inkább fókuszáljunk a jövőre. Eloise elvégzi a szükséges varázslatot, és ha minden rendben lesz, akkor az apád visszatérhet közénk.

– De mégis hogy lehetséges ez? Egyenesen a szívébe szúrták a karót. Meghalt.

– De ezzel a porral – nyúlt a narancssárga porral teli üvegcsére anyám. – És egy boszorkány erős varázslatával, képesek vagyunk visszahozni őt a halálból.

– Csak őt, vagy másokat is?

– Bármelyik vámpírt a földön. De nem vagyunk bolondok, nem pazaroljuk el. Ez egy nagyon ritka és értékes kő törmeléke. Amióta elhagytál engem több helyen is kerestem, hogy ne kelljen visszatérnünk ide. De nem volt más választás.

– Ezért hívtál vissza magadhoz? Ezért hazudtál nekem?

– Nem hazudtam!

– De hazudtál!

– Esther! Boldognak kéne lenned!

– Nem vagyok az, össze vagyok zavarodva anya – sírtam el magam. – Annyi minden történt, én nem...

– Shhh, semmi baj – magához ölelt és simogatni kezdte a hajam. – Azonnal felhívom Eloise-t. Elmegyünk a temetőbe, kiássuk apád holttestét és felélesztjük őt. Kizárt, hogy rosszul süljön el a dolog, holnap már ő is itt fog ülni velünk a kanapén.

– Megígéred? – néztem rá könnyes szemmel.

– Megígérem.

És valóban így mentek a dolgok. Egy darabig, amíg be nem következett a baj. Két boszorkány és két vámpír, korom sötétben gyalogoltunk az erdőben és meg sem álltunk a régi temetőig. Hátborzongató látvány volt, még nekem is. Aztán elérkeztünk apám sírjához. Tényleg nem tudtam mire számítsak, nem éreztem valósnak, ami történt. Az egyik pillanatban még könnyes szemmel nézem Matthew-t, aki hatalmasat csalódott bennem, a másikban pedig a százhatvan éve elhunyt apám sírját ásom a vaksötétben.

Ásás közben eszembe jutott még egy dolog. Anya még Eloise-nak is hamarabb elmondta a tervét, mint nekem. Amikor először ellátogattunk a boszorkányházba meghallottam egy kis részletet a beszélgetésükből.

„– A vérét adja, és onnantól neked kell cselekedned."

Már akkor is apám felélesztéséről volt szó. Ugyanis nem csak arra a fura narancssárga porra van szükség, hanem a feltámasztandó ember egy rokonának a vérére. Ez a rokon nem lehet az anyám, én viszont a lányaként – a véreként – tökéletes vagyok erre a szerepre.

Minden olyan gyorsan történt, ott sem voltam teljesen, a gondolataim összevissza ugráltak. Az 1800-as évek, az elmúlt egy hónap, amit Gartownban töltöttem, a közös pillanataink Matthew-val... Teljesen össze voltam törve. Könnyes szemmel hagytam, hogy Eloise egy tőrrel felvágja a karom a csuklómtól kezdve egészen a könyökhajlatomig.

– Apa – suttogtam és erősen koncentrálva felmértem a földön szétterült testet. Borzasztó látvány volt.

Úgy láttam magam előtt, mint amikor Albert Scott átszúrta a szívét karóval. Nem is az apám volt előttem, csak egy kiszáradt és kifakult test, ami szinte eggyé vált a sötétséggel. Csakhogy az a sötétség hamar eltűnt, amikor Eloise meggyújtotta a rengeteg gyertyát, amit magával hozott. Apám ott feküdt a földön, körülötte gyertyák, a narancssárga por és a vérem. Minden készenállt, csak az anyaboszorkányra vártunk, hogy elvégezze a varázslatot.

Visszafojtott lélegzettel néztem és hallgattam a történéseket. Egy szót sem értettem abból, amit Eloise kántált, de az egyszer biztos, hogy erős varázslat volt. A gyertyák lángja egyre nagyobbra nőtt, a vérem szinte életre kelt, és erős széllökések fújtak körbe minket. Erősen megszorítottam anya kezét és vártam a csodára. Vártam, hogy az apám százhatvan év után visszatérjen hozzánk a halálból.

A szél elcsendesült, a gyertyák fénye pedig már nem volt olyan erős, épphogy csak pislákoltak. Apám meg sem moccant, Eloise viszont összeesett a földön.

– Anya! – szaladt oda hozzá Evie. – Anya, jól vagy?

– Fekete mágia... – suttogta Eloise. – Fekete mágiát használtam.

– Az mit jelent pontosan? – kérdezte anyám.

– Azt, hogy a boszorkány szellemek bosszúja lecsap majd rám – mondta és felnézett a lányára. – Evie. Édesem.

– Mi az, hogy a szellemek bosszúja lecsap rád?

– Scarlett is megmondta, de nem hittem neki. Meg fogok halni.

– Mi?! – fordult felé mindenki.

Eloise halványan elmosolyodott és megsimította Evie fekete haját.

– Nem kell félned. Erős boszorkány lesz belőled, a nagyanyád majd kitanít.

– Micsoda? Nem, anya, nem! Nem hagyhatsz itt te is! Apa meghalt, már csak te maradtál nekem! – Evie zokogva ölelte magához az anyját, akin tisztán látszott, hogy szépen lassan eltávozik belőle az erő, az élet. – Anya!

– Büszke vagyok rád – suttogta. – Olvass sokat, tele van a házunk könyvekkel. Hatalmas Reyes boszorkány leszel. Szeretlek Evie.

– Ne, anya ne! – Evie könnyek közt szorította magához az anyját, aki még mindig mosolyogva lehunyta a szemét. És nem nyitotta ki többé. – ANYA!

– Evie... – megindultam felé, feléjük, de ő nem akarta ezt.

– A ti hibátok! Belehalt a hülye varázslatba, a hülye áldozásba!

– Mi nem tudtuk, hogy ez lesz. Ha tudtuk volna anyám nem kérte volna meg rá – mondtam. – Evie. Engedd, hogy segítsünk.

– Nem! Nem kell a segítségetek! Így is épp eleget segítetteket.

– Evie...

– Gyűlöllek titeket! Gyűlölöm a vámpírokat! Gyűlöllek! – a harag és a bánat eluralkodott Evie-n, hiába akartam közelebb menni hozzá, hogy megöleljem, hogy támogassam, ő nem engedte. Sikoltása megrázta az egész erdőt, és mindent lángra lobbantott maga és a halott anyja körül. Kör alakban égett körülöttük a tűz, így akarta meg akadályozni, hogy odaférjek hozzá. Oda akartam menni, segíteni akartam neki, de...

– Esther – anyám érintését éreztem meg a bal kézfejemen.

Rá emeltem a tekintetem, és amikor megláttam, hogy könnyes szemmel mosolyog, követtem a tekintetét. Apámat nézte. Az apámat, aki visszatért a halálból. Már nem mozdulatlanul feküdt, visszatért a színe és szépen lassan magához tért. Világosbarna nadrágban, fehér ingben és szürke mellényben volt. Ugyanabban a ruházatban, amiben meggyilkolták őt. A fehér ingjén még ott volt a vére gyér nyoma, elképedve néztem rajta végig. Tényleg ő volt az. Az apám.

– Eleanor? – mikor meghallottam a hangját mente elsírtam magam, kapkodtam a fejem anya és apa között.

– Wade! Istenem! Hát sikerült!

Rég láttam anyámat ilyen boldognak. Talán csak akkor láttam így, amikor még minden normális volt és itt éltünk Gartownban. Mi hárman. Könnyek áztatták az arcom, és hiába akartam odarohanni apámhoz, egyszerűen nem voltam rá képes. Földbe gyökerezett a lábam és úgy éreztem nem kapok levegőt. Mintha haldokolnék. Talán tényleg haldokolom? Én is meghalok, mint Eloise? Ez lenne hát az ára ennek a varázslatnak. Fekete mágia...

– Esther? – apám ezúttal engem is észrevett. A gyertyák, és az Evie által keletkezett tűz fényében most már tisztán kivettem az arcát. Nem igazán tudtam eligazodni rajta, de azt láttam, hogy zavarodott. Nem csodálom.

– Apa – elcsuklott a hangom, de amint kiejtettem ezt a szót a számon elszakítottam a „gyökereket", amik visszatartottak attól, hogy apám ölelésébe vessem magam. – Jaj, apa! Ha tudnád... Ha tudnád mennyire hiányoztál, hogy mennyire nehéz volt nélküled!

– Shhh, semmi baj – megsimította a hajam én pedig ettől még jobban rákezdtem a sírásra.

Régen is mindig ezt csinálta, nem akartam elhinni, hogy ez az egész valós. Pedig az volt. Wade Garcia visszatért. És ezzel egyidőben a Reyes boszorkányok felszívódtak. Megszűnt a tűz, Evie pedig eltűnt az erdő sötétjében maga után cipelve az anyja holttestét.

Nekünk is el kellett tűnnünk a helyszínről, elfújtuk a gyertyákat, én összeszedtem mindent magunk után, anya pedig felsegítette apát a földről. Újra együtt voltunk, újra egy család voltunk. Azt hinné az ember, hogy innentől csupa tündérmese lesz az életünk. Ó, ugyan, most kezdődik még csak az igazi balhé.