– Tesi órákon megfigyeltelek és Stacy is mondta, hogy nagyon jó a mozgásod meg a testfelépítése, szerintem jól néznél ki a csapatban. Meg aztán Matthew-nak is elállna a lélegzete, ha meglátna pomponlányruhában.

– Nem is tudom – hezitáltam. – Ugrálni és dalolászni? Nem az én világom.

– Nem azt mondom, hogy muszáj beállnod. De ha elballagnak a végzősök, akkor felszabadul néhány szabad hely. És nem csak a gólyáknak akarom megtartani.

– Akarod?

– Jelen időben beszélek úgy, mintha én lennék a csapat kapitánya, hogy ezzel bemanifesztáljam magamnak a sikert.

– Hm, érdekes.

Csengettek, ez pedig azt jelentette, hogy végetért az utolsó óránk.

– Mi jót csinálsz ma?

– Evie feljön hozzám az anyukájával. Igen jóban lettek ők is és mi is.

– Értem. Ez esetben jó hétvégét neked!

– Köszi, neked is! – ó, de még milyen jó hétvége lesz!

A délután olyan gyorsan elszaladt, észre sem vettem, hogy mindjárt hat óra, az rántott vissza a jelenbe, hogy megérkezett hozzánk a két boszorkány.

– Itt van már? – kérdezte Eloise.

– Még nincs – felelte anyám.

Nem is értem miért idegeskednek ennyire. Evie is ideges volt, de ő más szempontból. Nemsokára kiderül mi áll az apja halála mögött. Feltéve, ha Henry Howard megjelenik nálunk.

Csengettek.

– Nyugodtan bejöhet, vámpíroké a ház – nézett rá anyám.

– Jó estét – köszönt nekünk. – Nahát, mennyien összegyűltünk itt.

– Csak foglaljon helyet – mutatott anyám a kanapéra.

Volt egy fél perces kínos csend, de aztán szépen lassan minden titokra fény derült. Olyan komplikált volt ez az egész, elvesztem Howard szavaiban.

– Minden úgy kezdődött, hogy a feleségem, Jane beteg lett. Az orvosok nem tudták mi baja, csak annyit lehetett megállapítani, hogy meg fog halni. Én ezt nem akartam, ezért Aaronhoz fordultam segítségért. Jó barátok voltunk – nézett a két boszorkányra. – És ezt ti is tudjátok.

– Mégsem gondoltam volna, hogy vámpír vagy – mondta Eloise.

– Én viszont tudtam rólatok, hogy boszorkányok vagytok. Hallottam már korábban a Reyes-vérvonalról. Aaron megtudakolt tőled valamit, emlékszel? Elárultál neki valamit egy narancssárga virágról.

– Azt hiszem tudom miről beszélsz.

– Az volt a terv, hogy megkeresem azt a kibaszott gyomnövényt az erdőben, utána pedig gyógyszirupot csinálok neki. És ebben Samuel Lee segítségét akartam kérni, aki ugye patikus volt és gyógyszerész. Csakhogy az öreg kitalálta, hogy velem tart. Én hülye, nem tudom miért mentem bele.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Túl sok minden – sóhajtott fel Howard. – Közösen mentünk el a távoli erdőbe, éjszakára lesátoroztunk és mivel éhes voltam úgy döntöttem iszok egy kicsit belőle, utána pedig kitörlöm az emlékeit. Csakhogy óvatlan voltam és egy kicsit több sört ittam a kelleténél. Samuel lecsapott azzal a kalapáccsal, amivel a szögeket vertük bele a földbe. Aztán megfenyegetett, hogy mindenkinek elmondja mi vagyok. Felidegesített, megöltem. Csakhogy nem voltam tudatában annak mit csinált akkor, amikor nem voltam magamnál. Ivott a véremből.

– Szóval így értette, hogy véletlenül változtatta át – értettem meg végre. Elég érdekes egy történet, az már egyszer biztos.

– Így, igen. Azt hittem meghalt, de nem. Amikor megszereztem a virágot ő elvette tőlem és elpusztította. Aztán elment a városokba embereket ölni és vért inni, hogy teljesen végbemenjen az átváltozás. Teljesen megbolondult. Emberként is volt valami baja, de vámpírként felerősödött benne minden. Rengeteg embert ölt meg, köztük Jane-t is. Megölte Jane-t!

– Miért nem változtatta át vámpírrá? – kérdeztem. – Akkor nem halt volna meg, örökké együtt lehettek volna.

Howard melegen rám mosolygott.

– Jane nem akart vámpír lenni. Nem vágyott az örök életre, azt mondta inkább meghal. És így is történt.

– Sajnálom – nézett rá anyám.

– Nem kell, már túl vagyok rajta.

– És az apámat miért ölte meg? – kérdezte Evie hirtelen

– Annyira nem bonyolult a dolog, mint hiszed kislány – nézett rá Howard. – Tudta, hogy jóban vagyunk, és valószínűleg az anyád is mondott neki egyet s mást. Csak egy áldozat volt a sok közül.

– És a Kolumbusz térkép mire kell? Annak mi köze az egészhez?

– Az nem tartozik ehhez a történethez, az az én személyes ügyem.

– Maga lopta el a múzeumból – mondtam. – Nem fogja elárulni mire kell magának?

– Nem fogom. Régi ügy és csak rám tartozik.

– Mikor változott vámpírrá? – kérdezte tőle anya hirtelen.

– 1918-ban. Nem sokkal azelőtt, hogy véget ért a háború.

– Elmeséli nekünk hogy történt? Csak szimplán érdekel – néztem rá.

– Hát jó. Emlékszel, amikor a génmanipulatív laborról beszéltem a hétfői órán? Nos, nem a nagyapám dolgozott ott, hanem én.

– Gondoltam – mosolyodtam el.

– Borzasztó dolgokat műveltek. A foglyok között pedig voltak vámpírok is. Az egyikük elszökött, mindenki őt üldözte. Én viszont megmentettem őt, és cserébe ő is engem.

– Egy fogságból elszökött vámpír változtatott át? – kérdezte Eloise.

– Igen. Az erdőben voltunk, közölte velem, hogy meghaltam, és hogyha élni akarok akkor vért kell innom. Este visszamentünk a laborba, kiszabadítottuk a többi vámpírt és megöltünk mindenkit. Carl nagyon sokat segített, de...

– Várj, állj! – szakította őt félbe anyám. – Jól hallottam? Azt mondta Carl?

– Igen.

– Carl Fedorov?

– Ne mondja, hogy ismeri – képedt el Howard.

– Ön ne mondja, hogy ismeri – vágta rá anya.

– Jézusom – nevettem fel hitetlenül. – Az egész élet egy labirintus és lehetetlen kijutni belőle! Mindenki ismer mindenkit, fantasztikus.

– Ismeritek Carlt?

– Jó barátunk – biccentett anya. – Ő szállítja nekem a vért, így nem kell ölnöm.

– Nocsak, kegyed emberkímélő? – mosolyodott el gúnyosan Howard, mire anyám is elmosolyodott.

– Inkább csak magamat kímélem meg. Nem akarja tudni hány emberrel végeztem már.

– Biztos nem többel, mint én.

– Ne akarjon versenybe szállni velem.

– Na jó, elég lesz! – csaptam az asztalra. – Oké, durva, hogy közöttünk is van most már egy közös szál Carl személyében, de attól még megpróbálhatnánk a lényegre fókuszálni. Arra, hogy alkut kössünk.

– Kössünk – Howard keresztbe fonta maga előtt a karjait és ránk nézett. – Nem árulom el senkinek, hogy vámpírok vagytok.

– És mi sem adjuk tovább senkinek – ígérte meg anyám. – Csak Carlnak. Amúgy is hívni akartam a közeljövőben. Kezd egyre jobban kifogyni a vérkészletünk, mert VALAKI mindent felfal.

– Most tehetek én arról, ha éhes vagyok? – fakadtam ki.

– Okééé, szerintem ez már nem a mi dolgunk – állt fel az asztalról Evie. – Gyere anya menjünk haza. Megígérted, hogy nézed velem a Gilmore Girls-t.

Eloise megforgatta a szemét és egy sóhaj kíséretében felállt az asztaltól. De nem csak a boszik léptek le, Howard is elbúcsúzott tőlünk.

– Várjon – állítottam meg. – Egy kérdésem még lenne.

– Hallgatlak.

– Arról tud, hogy a Scott család nemzedékek óta vámpírvadászosdit játszik? Nem? – mosolyodtam el a meglepett arcát látva. – Lemertem volna fogadni.

– Szerintem még mindig bőven van mit megbeszélnünk, de napoljuk el.

– Egyetértek. Jó éjt – zártam be az ajtót és anyára néztem. – Carl. Hitted volna?

– Mintha rémlene mit mondott a találkozásunkkor. Oroszországból hurcolták Amerikába és kiszabadult egy laborból. Tényleg akkor változtatta át Howardot.

– Durva.

– Az. Na menj a szobádba, már jó késő van.

– Jó éjt anya.

– Jó éjt Esther.

Mindennek a vége és mindennek a kezdete a mai nap. A vacsora előtt semmi különöst nem csináltam, Albert Scott naplóját lapozgattam, vért ittam és beszélgettem anyával. Kedden nem volt alkalmunk elhozni semmit, de talán ma nekem sikerül.

– Van egy kis doboz – kezdte anya. – Virágminták vannak belevésve.

– Ha meglátom elhozom – mondtam lazán.

– Esther. Kislányom. Mindkettőnknek nagyon fontos az a doboz. Mindenképp hozd el!

– És ha nincs ott?

– Ott kell lennie – erősködött anyám.

Unottan megforgattam a szemem és kidobtam az üres vérestasakot. Ekkor még nem tudtam semmit. Ekkor még nem.

– Egyébként azt tudtad, hogy eredetileg a Clark család került volna a városvezetés élére?

– Micsoda? Nem. Ezt mégis honnan szedted?

Szó nélkül odadobtam anyának a rongyos naplót, ő pedig rögtön lapozni kezdett. Tudta melyik dátumot keresse. Apám halálának napját.

Úgy véltem, hogy erre a családi vacsorára megfelelő ruha lesz a barna nadrágom és a fehér felsőm. A hajam megpróbáltam igényesen összefogni, és meg kell hagyni, nem néztem ki rosszul. Egész jól tartom magam nemde?

– Esther, szia – Matthew mosolyogva ajtót nyitott nekem, és amint átléptem a küszöböt magához húzott a derekamnál fogva és megcsókolt.

– Szia – megfogtam az arcát és én is adtam neki egy gyors csókot. – Tűrhetően festek így?

– Nagyon jól nézel ki – miközben becsukta a bejárati ajtót óvatosan meglendítette a kezét és megcsapta a fenekem.

– Hé! – háborodtam fel, de hiába, ő nem tudott mást tenni, csak nevetni.

Nem telt el sok idő és máris az étkezőasztalnál voltunk. Matilde, Roger, Lillian, Matthew és én. Hús és krumpli volt előttünk, na meg persze egy kis csokis sütemény desszertnek. Kár, hogy nem érzem az ízét.

– Esther – a polgármester egy dobozzal a kezében lépett hozzám én pedig csodálkozva néztem fel rá. – Tudjuk, hogy alig két hete vagy Matthew barátnője, de szeretnénk odaadni neked egy ajándékot.

– Nekem? – kérdeztem csodálkozva és miközben leraktam a villát az asztalra felálltam. Láttam, hogy Lillian megforgatja a szemét, kétség sem fér hozzá, hogy gyűlöl engem.

– Igen – mosolyogva átadta nekem a dobozt én pedig – kissé gyanakodva, de azért mégis – gyanútlanul elvettem tőle.