– Ezzel mire akar kilyukadni? – láttam anyámon, hogy nehezen fogja vissza magát. Legszívesebben kitépné a polgármester szívét.

– Én? Semmire. Csak tudja olyan érdekes dolgok történtek itt a múltban, jó lenne tudni hogyan éreztek azok, akik itt voltak akkor.

– Hát igen, jó volna tudni.

Mindenkinek a vámpírokon járt az agya. Tudtam. Tudtam és kész. Annyi a baki, hogy Matthew szülei nem tudnak arról, hogy én és a fiúk egy kicsit jobban belementünk a témába, mint kellett volna. Meghát ugye, az egész Scott család nem tudta, hogy én és anyám vámpírok vagyunk. Illetve hát, a kérdések alapján, amiket kaptunk nem hiszem, hogy nagyon bíznak bennünk. Mármint Matthew szülei. Biztos vagyok benne, hogy gyanakodnak. Elvégre annyi régi adat van a birtokukban, elég csak egy kicsit jobban utánanézni a dolgoknak és puff.

– Mondják csak, igaz az, hogy eltűnt valami a múzeumból? – kérdeztem ártatlanul mosolyogva.

– Igen, de... Megtaláltuk.

– Valóban? – vontam fel a szemöldököm.

– Apa, Esther előtt igazán nem kell titkolózni – Matthew óvatosan a combomra tette a kezét, én pedig akaratomon kívül is összerezzentem. – Nincs meg, nem tudjuk ki vitte el, és az egyik vendégszobában lévő olajfestményt tettük az üres falra – hadarta. – Gyors megoldás kellett.

– És mi az, ami eltűnt? Nagyon értékes volt?

– Annyira nem. Csak egy ócska térkép – legyintett Roger.

– Értem.

– Van valami, amiről tudnom kéne? – anyám gyanakvóan nézett végig rajtam, miközben a szobám ajtajában állt. Már késő este volt.

– Nem értelek – rá se néztem, a sulis cuccaimat pakolgattam és a ruháimat rendezgettem.

– Van valami... Amit a kis boszorkánnyal együtt csináltok.

– Igen, holnap sütni fogunk.

– Sütni? Ugye nem embert?

– Vicces vagy – forgattam meg a szemem. – Sütit.

– És mégis minek?

– Mert Evie szeret sütni.

– Valami más is van a háttérben igaz? – nem igaz, mégis hogy képes minden szarra rájönni?

– Igaz.

– És elárulod mi az?

– Nem – ráztam a fejem.

– Jó. És el fogod árulni, hogy mi az?

– Ha eljön az ideje.

Spanyol órával kezdtem a napot, Camila nagyon jó társaság volt számomra, lelkesen mesélte, hogy tegnap milyen jó ruhákat láttak és vettek Sydney-vel. Kicsengő után viszont hiába akartam kimenni vele a folyosóra, Delfino tanárúr félrehívott engem.

– Esther. Az órákon nagyon jó munkát szoktál végezni, jól beszéled a spanyolt.

– Sokáig kint éltem, szóval nem olyan nehéz – vontam meg a vállam mosolyogva.

– Arról szeretnék beszélni veled, hogy, hogy van egy spanyol verseny. Capreacortban lesz, májusban. Eljössz?

– Oh, hát – hőköltem hátra. – Nem tudom, nem ígérhetek meg semmit. Meddig kell leadni a jelentkezést?

– Jövőhéten.

– Akkor addig még gondolkodok. Mit is kell csinálni azon a versenyen?

– Lesz egy csoportos teszt, egy szóbeli verseny és egy írásos feladvány.

– Értem. Köszönöm a meghívást, majd gondolkozom rajta.

Infó órán lövésem sem volt arról mit csinálunk, nem is érdekelt annyira, a mellettem ülő Adamot viszont annál inkább. Mikor látta rajtam, hogy le vagyok maradva, vagy össze vagyok zavarodva, akkor kérdés nélkül segített.

– Eleinte egy kicsit sem kedveltél – néztem rá furán.

– Változnak az idők, változnak a vélemények – mosolyodott el halványan.

Angolon versekről, de leginkább szonettekről beszélgettünk, a tanárnő lelkesen és hangsúlyozva olvasott fel nekünk, de rajtam kívül mindenki majd meghalt az unalomtól. Én is csak azért figyeltem, mert eszembe juttatta a régi időket. Azokat a szép, régi időket, amikor egy Paul Jackman nevű fiatalember szonetteket írt nekem. Őrülten szerelmesek voltunk egymásba, csak aztán a kisvárosban, ahol lakutunk kiderült a titkom és anyámmal kénytelenek voltunk elmenekülni onnan. Ez volt 1885-ben, azóta Paul már egyértelműen halott. Kár érte, eszméletlen dolgokat tudott csinálni a nyelvével.

Tesi órán időre kellett futnunk, mindenki panaszkodva vonult be az öltözőbe az óra végeztével.

– Hát én mindjárt meghaloook – üvöltötte Sydney és lekapva magáról az egyenpólót egy szál halványkék melltartóban állt meg az öltöző közepén. – Nem normális, hogy ilyen meleg van, még április közepe sincs.

– Jövő héttől lehűlés várható – mondta Mia, vagyis azt hiszem ez a neve.

– Alig várom – huppant le a padra Sydney.

– Nagyon dögös a vörös felsőd – dicsérte meg őt Brooklyn.

– Kösz, a te pulcsid meg menő.

– Köszi.

– Red Hot Chili Peppers? – ismertem fel a fehér pulcsin lévő logót.

– Igen – mosolyodott el a világosbarna hajú lány. – Apukámmal nagyon nagy rajongók vagyunk.

– Nem csodálom. Koncerten voltál már?

– Sajnos még nem.

– Én igen, iszonyat jó volt – akárcsak a részeg emberek vére, akiket este támadtam meg a koncert után. Felejthetetlen egy nap volt.

Amíg a fiúk izzadságszagtól bűzölögve léptek ki az öltözőből, addig mi lányok csak úgy illatoztunk. Két illatot hordoztunk magunkon. Hannah vaníliás parfümjét és Zuri gránátalmás dezodorját. Két csoportra oszlottunk, az egyik fél földrajz órára ment, a másik pedig fizikára. Én az utóbbi csoportba tartoztam, Sydneyt nyafogását hallgattam, miszerint ma nem tud lefeküdni Zaydennel, mert tegnap este megjött neki.

– Te viszont ma felmész Matthew-hoz, ha jól hallottam – vigyorodott el.

– Ti mindent megbeszéltek egymással? – mosolyodtam el idegesen.

A féltékenység jeleit vélem felfedezni magamban és ez nem jó, tekintve, hogy vámpírként mindent felerősödve érzek. És ennek köszönhetően más lányokkal ellentétben – akik a legvégsőbb esetben is csak összekapnak egy másik lánnyal – én képes lennék megölni Sydneyt. De erről jobb nem tudnia senkinek.

– Majdnem mindent, de ne aggódj, nem lopom vissza.

– Nem aggódok.

– Akkor csak féltékeny vagy.

– Nem vagyok féltékeny – tagadtam azonnal.

– Én meg még szűz vagyok – forgatta meg a szemét, mire halkan felnevettem. – Esther. Együtt voltunk Matthew-val, de azt, ami köztünk volt nem mondanám szerelemnek. Inkább csak potenciális partnert találtunk a másikban. Együtt próbáltunk ki mindent, a csókolózást, a szexet, meg azt, hogy hogyan kell kapcsolatban élni. De nem működött és haverok maradtunk. Haverok, akik teljes mértékben megbíznak egymásban.

– Oké, vettem – sziszegtem kínosan.

– Suli után egyből hozzámész?

– Nem, előtte még felugrok Evie-hez.

– Nem is értem, hogy lettél ilyen jóba vele. Elég fura csaj.

– Miért mondod ezt? Egyáltalán nem az.

– Nem mindig, általában normális, de... Volt már rá példa, hogy furcsa dolgokat csinált.

– Meghalt az apja, csodálkozol? Azt nem nehéz feldolgozni.

– A te apád is meghalt mégis a legjobbfej csaj vagy, akivel valaha találkoztam.

– Nem tudhatod, hogy én normális vagyok-e – vigyorodtam el. – Lehet, hogy titkon egy baltás gyilkos vagyok és csak arra várok, hogy szépen sorban kinyírjak mindenkit, aki valaha ártott nekem.

– Akkor légyszi kezd Addisonnal. Már nagyon elegem van belőle.

– Miért, mi történt?

– Még a májusi vizsgák után is itt lesz a bálon, de aztán ő elballag a suliból. Ez mindenki számára öröm, de ő nem képes elszakadni innen. A pomponcsapat miatt. Azt mondta teljesen összeomlunk majd, ha ő elmegy.

– Új kapitány lesz igaz? – kérdeztem.

– Igen, és pont ez a baj. Közölte velem, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ne én legyek az új kapitány.

– Mitől függ, hogy ki az új kapitány?

– A többi csapattag szavazza meg. Májusban.

– És a többiek kedvelnek téged?

– Hát... Nem tudom. Nem hiszem.

– Inkább nem is kérdezek semmit – mosolyodtam el halványan. – De mit szólnál ahhoz, ha elérnénk, hogy megkedveljenek?

Mielőtt még elmentem volna a boszorkánylakásba hazaugrottam egy kis – vagy inkább egy nagy – adag vérért. Aztán úgy készültem el, hogy Evie után egyből a Scott házba megyek majd.

– Kicsit részletesebben is bele kéne mennünk a tervezésbe – mondta Evie, miközben feltört egy tojást. – Mihez kezdünk vele, ha kiderül, hogy vámpír és te elkapod?

– Hát nekem van egy tervem.

– Nem ölhetjük meg.

– Akkor volt egy tervem – forgattam meg a szemem unottan és háttal nekitámaszkodtam a pultnak.

– Mi lenne, ha csak kikérdeznéd?

– Abban mi az izgalmas? – mosolyodtam el.

– Ha őt is megöljük, akkor talán sosem tudjuk meg mik folytak itt régen. Mi a kapocs apám és a vámpírok között. Nem értek semmit és szeretnék válaszokat kapni.

– Nem mondtad el anyukádnak mit tervezünk ugye?

– Nem.

– Miért, mit terveztek? – jelent meg a hátunk mögött hirtelen Eloise. Nem hallhatta a párbeszédünk ezelőtti részeit, mert csak fél másodperccel ezelőtt zárta be a bejárati ajtót.

– Sütit sütünk – mondtam. – Csak ezek szerint Evie nem szólt róla.

– Sejtettem, hogy sütni akar, mert kért egy kis pénzt, de azt nem tudtam, hogy te is itt leszel.

– Remélem nem zavarok.

– Amíg életben hagyod a lányom, addig nem zavar a jelenléted – mondta az anyaboszorkány és bevonult a fürdőbe, hogy kezet mosson.

– Oké, kész az alap. Már csak bele kéne önteni a...

– A vasfüvet? – kérdeztem suttogva, nehogy Eloise meghallja.

– Aham. Fent van a szobámban, a farkasölő sisakvirág mögött egy üvegben.

– Lehozom – mondtam. – De remélem nem nekem kell feldarabolni.

– Majd meglátjuk – mosolyodott el Evie és folytatta a massza kevergetését.

Vámpírgyorsasággal felszaladtam a szobába és amint megtaláltam a keresett üveget megfogtam és lementem vele. Még jó, hogy üvegben volt és nem kellett megfognom.