Egy újabb unalmas iskolai napnak nézünk elébe. Kíváncsi vagyok mennyit kell még itt kibírnom és mikor hagyhatom már itt végre ezt az egészet. Az első óra kémia volt, Sydney mosolyogva köszöntött engem a terem előtt.

– Hivatalosan is együtt vagyunk Zaydennel. A tegnapi napot vele töltöttem, elvitt egy keloggi hotelba és...

– Gondolom – vigyorodtam el. – Mesélj, milyen vele.

– Jobb, mint amire számítottam. Csak kellett valaki Connor helyett, de attól tartok teljesen belezúgtam.

– Előfordul az ilyesmi – bölcselkedtem. – És a szex milyen volt?

– Aaa, nagyon jó – meglepődve konstatáltam, hogy Sydney elpirult. Elpirult! Ilyet sem láttam még, ez a srác tényleg nagy hatással van rá. – A héten bemutat a szüleinek és a bátyjának. Én is bemutatnám őt az anyámnak, de inkább megkímélem ettől.

– Sajnálom.

– Nem kell. Hé, odanézz! Addison befestette a haját! Ilyen nincs, de kurva szarul néz ki.

– Szőke lett – grimaszoltam, aztán Sydney-re néztem. – Pont olyan árnyalatú szőke, mint a te hajad.

– Hah, tényleg – kacagott fel. – Annyi a különbség, hogy az enyém eredeti.

– És hogy neked ezerszer jobban áll.

– Ott a pont.

A kémia óra rém unalmas volt, úgy tettem, mintha írnék a füzetbe, de valójában csak vonalakat rajzoltam és beszélgettem Sydney-vel. Töri óra előtt Matthew úgy döntött nem a fiúkkal tölti az idejét, hanem velem. A falnak nekidöntve ölelgetett és arról mesélt, hogy milyen volt az infó órája.

A töri nem volt unalmas, az első világháborúról volt szó. Arra számítottam, hogy a tanárúr olyan dolgokat fog mondani, amik egyáltalán nem igazak, amiket beleírtak a tankönyvekbe és a tanmenetbe, de igazából semmi sem úgy történt. Howard viszont olyan dolgokat osztott meg velünk, amire senki sem számított.

– Pénteken volt az évfordulója annak, hogy az antantot támogató Egyesült Államok is csatlakozott a háborúhoz. A nagyapám ott volt, harcolt és túlélt. Olyanokat mesélt nekem és az apámnak, amiről senki más nem beszél.

– Mégis miket? – kérdezte egy fiú.

– Az 51-es körzetet mindenki ismeri ugye?

– Igen!

– Nos, szintén Nevadában, volt egy valamivel kisebb titkos bázis, ahol orosz és német katonákon hajtottak végre kísérleteket.

– Milyen kísérleteket?

– Génmanipuláció és vérrögkialakítás. Kínozták az ellenséges katonákat, aztán meg is ölték őket. A nagyapám biztonsági ember volt ott egy ideig, csak aztán a háború véget ért ő pedig nem akart tovább ott maradni.

– Miféle génmanipulációt csináltak rajtuk? – kérdezte egy szemüveges lány.

– Állati géneket próbáltak beléjük ültetni.

– De hát az halálos!

– Meg is haltak – tárta szét a kezét mosolyogva Howard.

Gyanakodva mértem végig. Nem tudtam mi a gond, de azt tudtam, hogy valami nem stimmel. Kicsengő után én bent maradtam a teremben, mert azt terveztem, hogy felteszek néhány kérdést a tanár úrnak erről az egész világháborúról.

– Milyen állat génjeit használták fel? – kérdeztem Howardtól, aki egy kisebb raktárszerűségbe pakolt be néhány könyvet és egy dobozt.

– Többfélét. Valamiféle szörnyeteget próbáltak teremteni belőlük.

– Olyan szörnyeteget, mint mondjuk egy vámpír?

Howard felnevetett és lenézett rám.

– Nagyon érdekes volt a közös beadandód Scott-tal, lenyűgözött, de ettől még ne hidd azt, hogy mindent tudsz.

Folytatta a pakolászást én pedig követtem őt a tekintetemmel. Ekkor megpillantottam valamit. Egy hengeresen összetekert vásznat. Nem tudtam mi az, de hívogatott engem, úgyhogy elhatároztam, hogy megszerzem. Vagy legalábbis megnézem mi az.

– Itt meg mik vannak? – úgy tettem mintha csak a könyveket akarnám megnézni, de valójában arra vártam, hogy Howard kimenjen a raktárból. És amint ez megtörtént „véletlenül" magamra zártam az ajtót. – Jaj! Tanár úr!

– Mi az, mit csináltál?

– Azt hiszem ez beragadt.

– Kinyitom – nem hittem volna, hogy tényleg ki tudja nyitni, összesen volt vagy három másodpercem arra, hogy megnézzem mi az a valami. Pont elég volt. – Jól vagy?

– Igen. Bocsánat, én csak a könyveket nézegettem – mentegetőztem. – Hogy tudta kinyitni az ajtót? Nekem nem ment.

– Akkor erősítened kéne a karod egy kicsit – nehezen fogtam vissza magam, ha nem a töri tanárom állt volna előttem és nem lenne bennem erős a gyanú amiatt, amit a szertárban találtam, akkor nekirohantam volna és kiszívtam volna a vérét.

Még szerencse, hogy angol óra következett, így nem kellett felbolygatnom a fél iskolát Evie miatt. Mielőtt még bementünk volna a terembe megfogtam a csuklóját és félrehúztam a tömegtől.

– Evie. Emlékszel a szeánszra?

– Már hogy ne emlékeznék?

– Arra is, amit az apukád mondott a másik vámpírról? Hogy mi az, ami elvezethet hozzá?

– Emlékszem, igen. A Kolumbusz térkép tele nyilakkal.

– Láttam a térképet – mondtam, mire kidülledtek a szemei. – Az a térkép eredetileg a múzeumban lett volna kiállítva, de valaki ellopta, azért álltunk ott még előtte vagy egy fél órát.

– És mikor láttad? Ma?

– Ma. Most. Néhány perccel ezelőtt.

– Az iskolában? – a boszorkány alig várta, hogy minden részletet eláruljak neki, azonban megérkezett az angol tanár nekünk pedig be kellett vonulni a terembe.

– Howard szertárában láttam – mondtam, mire Evie felvonta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy folyamatosan agyal, de egy szót sem mondott nekem. Egész angol órán csöndben voltunk, mindkettőnknek lettek volna kérdései a másik felé. Szünetben pedig fel is tehettük őket.

– Biztos, hogy az volt az? A Kolumbusz térkép?

– Igen. Amerika, Európa, nyilak...

– Nem hiszem el. Howard lenne a másik...

– Még nem biztos, lehet, hogy ő csak a kulcs a másik vámpír megtalálásához. De egy biztos, benne van a dologban.

– És el tudnád intézni?

– Howardot? – kérdeztem.

– Aha.

– Attól függ.

– Mitől?

– Hogy ember, vagy vámpír – mondtam és elmosolyodtam. – Bár teljesen mindegy, mindkét esetben megbirkózom vele.

– Úristen de megnézném, ahogy megölöd őt – kacagott fel. – Hiába volt jóban apámmal, elsőéves koromban majdnem megbuktatott.

– Jóban volt apáddal?

– Ja igen, ezt elfelejtettem megemlíteni.

– Hát el.

– Evie! – Stacy és két másik lány odakiáltott nekünk, magukhoz invitálták a boszorkányt.

– Ma suli után gyere fel, kidolgozunk valami tervet.

– Oké – bólintottam és felkereső útra indultam.

Camilát kerestem, hogy együtt mehessünk spanyol órára. Az ebédszünetben Camila és én azt hallgattuk, hogy Sydney arról panaszkodik, hogy nincs egy gönce se. Tipikus lány probléma.

– Ne csináld már, annyi jó ruhád van – erősködött Camila.

– De már unom őket – nyafogott Sydney. – Holnap menjünk el vásárolni!

– Oh, én nem érek rá – húztam el a szám. – Matthew családjával fogok vacsorázni.

– Óóó – vigyorodtak el mindketten.

– Most mi van?

– Semmi – legyintett Sydney. – Cami, te eljössz velem?

– Elmegyek. Amúgyis venni akartam magamnak néhány rövidebb cuccot. Minden nappal egyre melegebb van.

– Ne is mond, most is meg lehet sülni odakint.

Én tényleg meg tudnék sülni odakint, gondoltam magamban, de inkább nem is akartam arra gondolni milyen fájó, ha a nap szétégeti a bőröd. Volt már rá példa, hiába van nálam a napfénygyűrűm már a vámpírlétem kezdete óta.

Matek után először hazamentem, de nem maradtam sokáig otthon, már rohantam is át Evie-hez.

– Üdv – köszöntem Eloise-nak, aki épp teát főzött a konyhában.

– Attól még, hogy be tudsz jönni a lakásomba, illene kopogni.

– Elnézést – felrohantam a lépcsőn és bementem a kis boszorka szobájába.

– Vasfűvel kell lelepleznünk – mondta Evie. – Már ha leleplezzük.

– És mibe tervezed belekeverni? Teába, mint az anyukád?

– Szívesebben sütném bele egy muffinba – mondta, mire felnevettem.

– Csak nehogy olyan jól nézzen ki, hogy én is beleharapjak.

Evie-vel alaposan kiterveltünk mindent. Csütörtökön töri óra után én bent maradok a teremben és megkínálom vasfüves sütivel Howardot. Ha ember, akkor semmi baja nem lesz, ha viszont vámpír, akkor felfedem előtte magam valahogy úgy, hogy rátámadok. Hiszek benne, hogy el tudok bánni vele, de ha mégsem, akkor ott lesz Evie külsős segítségként. Már alig várom a csütörtököt, szeretem az erőszakoskodást.

De ajaj, ki tudja mi lesz előtte holnap. Suli és munka után anyával a Scott lakásba megyünk, remélem senkit nem kell megölnünk. Most még...

– Aaa, nem hiszem el hogy lehet ilyen unalmas egy óra – Sydney rádőlt a padra, én pedig mosolyogva néztem őt miközben vonalakat rajzolgattam a földrajz könyvembe. Tényleg rettenetesen unalmas volt.

– De legalább suli után mész vásárolni – próbáltam meg feldobni a kedvét.

– És tényleg. Csak az a baj, hogy nincs valami sok pénzem. Muszáj lenne találnom valami munkát. Megint.

– Megint? – ráncoltam a homlokom.

– Igen, megint. Tavaly nyáron egy calistogai benzinkúton dolgoztam mint pénztáros, persze diákmunka akart lenni. De kirúgtak, mert betörtem egy vásárló fejét a poroltóval.

– Hogy mi? – nevettem fel elképedve és rögtön megbántam, amit tettem, mert ezzel magunkra vontam a föci tanár figyelmét.

– Beckett és Garcia kisasszony! Még mindig nem tanulták meg hogyan kell befogni a szájacskájukat?

– Mutassa meg tanár úr – Sydney beszólására mindenki eltátotta a száját. A fiúk rögtön huhogni kezdtek, néhány lány pedig izgatottan felvihogott.