– Ez a szoba a mi hatalmunk megszerzéséről szól. A Garciák utolsó lélegzetvételnyi idejéről és a Scott-vezetés legelejéről szól.

– Te láttad már ezt? – kérdeztem félve.

Féltem. Féltem attól, hogy talált rólam vagy az anyámról valami bizonyítékot.

– Még nem, csak anya elmondta merre találom. Addig mérjünk fel mindent, amíg ide nem ér a csőcselék.

És így is tettünk, elővigyázatosan nézegettem a régi bőrkötéses könyveket – apám és Albert Scott kézírását is véltem felfedezni – pipákat, és nagy géppel készült képeket. Milyen nagy dolog is volt akkoriban a fényképezőgép, nem mindenki engedhette meg magának. Csak a gazdag emberek.

– Nahát. Ilyen a világon nincs – szólalt meg a mellettem álló öreg néni, aki folyamatosan kapkodta a fejét köztem és egy kép között. – Kiköpött olyan vagy, mint az a kislány ott – bökött a képre. Na kezdődik...

– Hadd nézzem – játsszuk csak a szerepet, ezaz. – Melyikre tetszik gondolni?

– Erre a lyányra itt ni – bökött... Rám. Azon a képen alig lehettem tizennégy éves, a lakásunk lépcsőjén álltunk. Én, anyám, apám, apám néhány barátja és munkatársa, meg a lakásunkon dolgozó szobalányok.

– Hm, tényleg hasonlít egy kicsit – mosolyodtam el.

– Az enyhe kifejezés! – mért végig csodálkozva a néni. Már az első találkozásunkkor is elegem volt belőle, ez pedig most sem volt másképp. Körülnéztem a szobában, hogy megbizonyosodjak róla senki sem figyel. Tényleg nem figyelt se a házaspár, se Matthew.

– Nénike – hajoltam le hozzá mosolyogva. – Nem hasonlítok arra a lányra, maga pedig nem látta se azt a képet, sem pedig engem.

– Nem látt...

– Most pedig kimegy a szobából.

– Kimegyek a szobából – mondta monoton hangon és úgy is tett, ahogy mondott. Vagy ahogy én „parancsoltam" neki.

– Na, mindent megnéztél? – lépett oda mellém Matthew.

– Azt hiszem igen, alaposan körülnéztem – annak érdekében, hogy még csak véletlenül se lássa meg a képet, háttal fordítottam a falnak és mosolyogva átkaroltam a nyakát. Ő is elmosolyodott és a derekamra csúsztatta a kezét. Áruló vagyok. Elárultam az apámat. Kétség sem fér hozzá, hogy tényleg beleszerettem a Scott ivadékba. Matthew-ba.

Más szobákba is betértünk mi ketten, volt, ahol világháborús tárgyak voltak (fegyverek, ruhák stb.), és volt olyan is, ahol köcsögök meg edények. A földszinten voltak nagyobb dolgok is, mint például egy szekér vagy egy rokka. De, ami talán a legnagyobb hatással volt rám, az a Garcia-szoba volt.

Még az 1700-as évekből is maradtak fent tárgyak és iratok, sok ismerős nevet láttam – csak Titus Garciával találkoztam személyesen – de amikor az apámhoz értem, akaratlanul is elérzékenyültem. Lehet tényleg azt kéne tennem, amit Evie javasolt. Kapcsoljam ki az érzéseimet. Á, úgyse menne. Utána pedig nem tudnám megfékezni magam, egy hidegvérű gyilkos lennék.

– Látom te is itt vagy – anyám is ebben a szobában volt, mily meglepő, apám portréja előtt állt és álmodozó arccal nézte azt.

– Hol máshol lehetnék?

– Hol hagytad a fiút?

– Lement a húgához – válaszoltam és közelebb léptem anyához. – Úgy szeretném, ha most ő is itt lenne velünk.

– Itt van. Hidd el – mosolyodott el anyám és megsimította a hajam.

– És szerinted büszke rám?

– Biztosan.

Számomra kezdett egyre unalmasabb lenni ez a múzeumos látogatás, és mint kiderült ezzel anya sincs másképp. Meghagyjuk a naplopó embereknek a régi tárgyak felfedezésének és nézegetésének örömét, mi már láttunk elég ilyen dolgot, sőt, még használtuk is őket. Volt valami, amit a szó szoros értelmében használtam.

– Anya – ragadtam meg a vállát elképedve.

– Mi az?

– Ez a ruhám.

– Mi?

– Ez – mutattam egy zöld-sárga-fehér mintás ruhára. – Ez az én ruhám volt.

– Valóban – csodálkozott el ő is.

– Na, most öregnek érzem magam – nevettem fel halkan, mire anya is elmosolyodott.

– Jól van akkor vénasszony, sántikáljunk haza.

Nem mi voltunk az egyetlenek, akik máris hazatartottak, a távolban például láttam, hogy Sydney egy fiúval az oldalán gyalogol valamerre (nyilván Zaydan volt az a fiú). Kész megváltás volt a hazatérés.

A délutánom javarészt semmittevéssel telt, csak feküdtem az ágyban meg a kanapén és visszanéztem néhány régi képemet. Milyen jó is volt körbe utazni a világot, inni és bulizni. Mikor idejöttem túlzottan visszavágytam Las Vegasba, Barcelonába... Mostanra viszont azt kell mondanom itt is egész jól megvagyok. Sőt.

Hoppá, váratlan üzenetem érkezett. Leila írt nekem, Spanyolországból.

„Esther! Szia! Nagyon sürgős lenne, épp egy meetingen vagyok és olyan kérdést tettek fel, amire nem tudok válaszolni. Kérlek segíts!"

„Itt vagyok, mi az?"

„A vámpírok képesek az emberi érzések kimutatására? Már beszéltél erről, de nem annyira értettem."

„Képesek vagyunk igen. De ki tudjuk kapcsolni az érzéseinket. Akkor viszont gyilkológépekké válunk. Kell még valami?"

„Nem, köszi. Ezt elhúzom egy negyedórás beszédre."

„Sok sikert"

Hála Leila üzenetének a spanyolországi éveimről kezdtem el fantáziálni, nagyon jó volt ott élni, bármikor visszamennék.

A pénteki napnak is csak az eleje volt fontos, tekintve, hogy reggel héttől délig régiségvásár volt. Annál a kavicsos útnál volt felállítva a legtöbb bódé, ami a várostól elvezetett bennünket a tegnapi napon megnyílt múzeumhoz – aminek ma is akadtak látogatói. Anyával ma is közösen indultunk el, én világoszöld felsőben és barna nadrágban voltam.

– Hihetetlen, hogy ami az embereknek régiség, az nekünk régen alap használati tárgy volt – mondtam, amikor megláttam az első bódét és a körülötte álló embereket.

– Hát így megy ez – igazgatta magát anya.

– Csinos vagy – nyugtattam meg.

– Köszönöm – nézett le rám. – De te is. A személyiséged az apádé, a szépséged az enyém.

– Hah – kacagtam fel és átkaroltam anya karját. Érdekes, hogy a gartowni kiruccanásunk előtt tíz évig nem kerestük egymást, most meg olyanok vagyunk, mintha soha, még csak egy percre sem szakadtunk volna el egymástól.

Nem terveztünk sokáig lenni a vásáron, de azért futólagosan megnéztük mi a kínálat. Mozsarak, edények, tükrök, tálcák... Minden, amire az agyament gyűjtők foga fáj. Semmit nem akartam venni, de az a gyönyörű kis tükör...

– Ez jön velem – öleltem magamhoz és ártatlanul anyára mosolyogtam.

– Hát jó – hagyta rám.

Ahogy sétálgattam a kavicsos úton megláttam valakit, és ekkor eszembe jutott Camila tegnap esti üzenete. Zaydent láttam, és azt kellett volna elérni, hogy eljöjjön Sydney holnapi szülinapi bulijára. Camila úgy vélte neki nincs elég mersze hozzá, ráadásul így is elég súly nyomja a vállát, úgyhogy megírtam neki, hogyha látom őt, akkor mindenképp ráveszem, hogy eljöjjön.

– Hé, szia – léptem oda hozzá egy – remélhetőleg kedvesnek tűnő – mosollyal az arcomon. – Esther vagyok.

– Scott csaja, tudom.

– Igen, és Sydney barátnője – mondtam, mire felkapta az eddig lelógó fejét.

– Hallgatlak.

– Hm – mosolyodtam el. – Holnapra van programod?

– Miért?

– Mert szülinapja lesz.

– Ó.

– Camila bulit szervez neki, gyere el te is. Nagyon örülne neki.

– Oké, elmegyek. Hol lesz? – kérdezte Zayden. Amúgy egész vonzó a srác, vajon mi van akkor, ha teljesen elcsavarja Sydney fejét?

– A templom mögötti virágoskertben – válaszoltam. – Egyébként az lenne a feladatod, hogy... Vagyis azt kéne megtenned nekünk, hogy elhívod valami randira, aztán odavezeted a buli helyszínére. Nem tudom, hogy ez így...

– Benne vagyok – vágta rá rögtön.

– Jaj, de jó! Köszi.

– De figyelj csak – hajolt közelebb hozzám egy kicsit. – Tudom, hogy köt a csajos titok meg minden, de nem tudod, hogy Sydney most tényleg érdeklődik irántam, vagy csak szopat? Mert nem akarok úgy járni, mint Connor.

– Sydney sok mindent mond, de nem az a fontos. Hanem az, amit látok rajta. És az alapján nem kell aggódnod.

– Akkor oké – mosolyodott el halványan. – Kösz szépen E...

– Esther – ismételtem meg és ott is hagytam őt a fegyveres bódénál.

– Nem unatkozol még? – kérdezte tőlem anya, amikor visszamentem hozzá.

– De igen. Hazamegyünk?

– Menjünk – indult meg máris. – Matthew hol van?

– Szerintem ma is a múzeumban dekkol.

– Értem – valami nem tetszett anya hanglejtésében. Olyan furcsa néha.

– Holnap lesz Sydney szülinapi bulija, oda majd elmegyek – mondtam el a tervemet a hétvégére anyának otthon, miközben kivettem a hűtőből két véres tasakot.

– Oké – hagyta rám.

– Minden rendben? – kérdeztem homlokráncolva.

– Igen, miért ne lenne?

– Csak kicsit fura vagy.

– Inkább csak fáradt.

– Dőlj le, én is azt fogom tenni – mondtam és már fel is szaladtam a nyikorgó lépcsőn.