– Aludj jól – Matthew rekedtes hangja adta meg a kezdőlöketet ahhoz, hogy elálmosodjak.

– Te is – mosolyogva tettem le a telefont, már épp be akartam kuckózni az ágyamba, hogy aludhassak végre, amikoris megláttam az ajtómban álló anyát.

– Összejöttél a Scott ivadékkal? – öröm számomra, hogy nem csak én nevezem így.

– Igen, de csak a céljaink elérése érdekében – már az anyámnak is hazudok, igazán szép mondhatom. – A tenyeremből eszik, bizonyára meg fog hívni ilyen családi vacsikra is, akkor pedig lesz alkalmam visszalopni az ereklyéket.

– Jól van – alaposan végigmért. Láttam rajta, hogy nem bízik meg bennem teljesen. – Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg elkezdtél érzéseket táplálni iránta. De be kellett látnom, hogy képtelen lennél rá. Ezzel elárulnád az apádat.

Gombóc szökött a torkomba, próbáltam egyenletessé tenni a légzésemet, hogy megnyugodjak. Hát nem igazán sikerült.

– Sosem árulom el őt, ne aggódj emiatt.

– Jóéjszakát Esther – kezdett el hátrálni anya.

– Jóéjt anya.

Elérkezett a csütörtök, ami egész Gartown számára ezt jelentette: Megnyílik a múzeum. Már jó sok éve ünneplik a városalapítást, de ehhez hasonlóhoz még nem volt példa. Egy múzeum, amely tele van régi ereklyékkel és csecsebecsékkel. Ha tegnap nem kerültem slamasztikába, akkor majd ma fogok. Teljesen biztos vagyok benne.

– Hiába dolgozom a polgármesternek, nem nézhettem meg alaposan a múzeumot, így ügyelnünk kell arra, nehogy legyen rólunk valami bizonyíték.

– Reméljük nem lesz – a pultnak nekidőlve ittam a reggeli adag véremet. Igazán jólesett.

Anyával közösen indultunk el a múzeumhoz, ha nem tudta volna merre van, akkor is odataláltunk volna, mert mindenmi, de tényleg mindenki arra ment. Talán nyolc-kilenc ember akadt, aki nem tudott elszakadni a munkától, de többszázan álltak ott az épület előtt.

– Ilyen tömegnyomort istenem, nem is értem miért vagyok itt – tudtam, hogy ez a mondat csakis Sydney szájából hangozhatott el, ezért a nyakamat nyújtogatva keresgélni kezdtem a szőke lány után. Meg is találtam, néhány pomponlánnyal állt a nagy tömegben.

– Esther! Szia. Egyedül jöttél?

– Nem, az anyukámmal – anyára mutattam, mire Sydney elismerően biccentett egyet.

– Az igen, jól tartja magát. Gyönyörű nő.

– Köszönöm az ő nevében is – mosolyodtam el.

– Bezzeg az én anyám! Mint egy hatvanas nő, akit a rehabról szedtek ki. Oda is kéne vinni, a rehabra...

– Amúgy Matthew nem tudod hol van? Tegnap azt mondta nekem, hogy korán reggeltől itt lesz, a húgával besegítenek a szüleiknek.

– Igen, nekem is említette, hogy rabszolgának állítják. De ne félj, biztos látod majd a hercegedet – vigyorodott el, mire mosolyogva megforgattam a szemem. – Tényleg! Nem mintha, rám tartozna, de... Voltatok már együtt?

– Úgy érted lefeküdtünk-e?

– Igen, csak nem akartam így kikiabálni mindenki előtt.

– Most már mindegy – legyintettem nevetve, aztán elkomorodtam. – Még nem. Alig pár napja jöttünk össze.

– Megértem, de nem vagytok már gyerekek. Matthew nyáron tölti a tizennyolcat, te meg... Mikor is?

– Szeptemberben – a százhatvannégyet.

– Na. És azt mondtad már voltál fiúval.

– Nem is egyszer.

– Na látod. Higgy nekem, ne akard elhalasztani.

– Tényleg, te már voltál együtt Matthew-val. Kííínooos.

– Csak egy kicsit – a tény, hogy Sydney és Matthew régen együtt voltak egy cseppet sem zavar, szemmel láthatóan nem éreznek már többet egymás iránt puszta barátságnál. Meg hát ismerem Sydney-t, még örülök is, hogy Matthew-nak ilyen barátnője volt előttem. Meg volt még valaki, akiről az első héten beszéltek a fiúk. Csak nem ugrik be a neve...

– Sydney! Esther! – Camila szaladt oda hozzánk, levegő után kapkodva megkapaszkodott egy mellettünk álló lány vállába – ha jól sejtem Zuri a neve – és ránk emelte a tekintetét. – Alig tudtam elszakadni az anyától, nagyon ragaszkodik hozzá, hogy vele és apával járjam be a múzeumot. De nem akarok meghalni az unalomtól, úgyhogy inkább elszöktem.

– Gyere Cami – karolta át őt Sydney.

Még jó fél óráig csak ácsorogtunk ott, Matthew-tól pedig kaptunk egy bennfentes információt, miszerint valamit elloptak és azt próbálják meg helyrehozni. Sydney teljesen természetesen közölte ezt, az én fogaskerekeim viszont rögtön forogni kezdtek. Mégis mi az, hogy elloptak valamit? Kicsoda és micsodát?

– Figyelem! – Roger Scott, a polgármester beleszólt egy mikrofonba, és mindenki felfogta, hogy kezdődik a kaland, úgyhogy a múzeum előtt lévő lépcső felé fordították a fejüket. – Elnézését kérem mindenkinek a várakozás miatt, de most már csak néhány pillanat választ el bennünket a Gartowni múzeum megnyitásától. Én, Roger Scott, a polgármester, és a kedves feleségem Matilde fogjuk megnyitni önök előtt a kapukat.

– Én is köszöntök mindenkit – szólt bele a mikrofonba Matthew anyja, aki egy halványrózsaszín szoknyakosztümöt viselt. – Nagyon sok munkánk van ezzel az intézménnyel, a tervezés, az építkezés, a megtekintendő tárgyak begyűjtése... Hálásak vagyunk mindenkinek, aki velünk és értünk dolgozott.

– Úgy bizony. De nem is akarjuk tovább rabolni az idejüket, tekintsék meg a múzeumot! – Roger és Matilde egyszerre fogtak meg egy ollót, amivel átvágták a lépcső előtt lévő piros szalagot. Egymillió kép készült közben, a civilek telefonjával és a helyi újságszerkesztőség fényképezőgépjeivel. Merthogy igen, Gartown-nak van saját újságja. A márciusi számban például benne volt az iskolánk focicsapatának sikere és annak a szegény fiúnak a tragikus halála. Néha még magam is meglepődök azon, hogy vannak érzéseim. Nem mindig, de szökőévenként előjönnek.

Az emberek úgy özönlöttek be az épületbe, mint a vadállatok, minket lányokat valósággal elsodort az emberi cunami.

– Lökdösd az anyádat – szólt be valakinek Sydney, aztán rögtön megváltozott. – Az ott Zayden! Ne hari csajok, majd jövök vissza, csak...

– Menj – mosolyodtunk el Camilával, mire a szőke lány is elmosolyodott. Lehet, hogy nem gondolja komolyan ezt a kapcsolatot a focistával, de attól még egész aranyosan viselkedik.

– Na végre, hogy elment – Camila megragadta a kezem és elhúzott egy oszlop mögé. – Emlékszel, hogy szombaton lesz a szülinapja ugye?

– Oh – persze, hogy nem emlékeztem. – Emlékszem persze, de a tortával még nem csináltam semmit.

– Nem is kell, végül már azt is elintéztem. Lehet kicsit sokat vállaltam magamra, de megéri.

– Camilaaa!

– Jaj, ne! Ez az anyám. Segíts elbújni – csúszott lejjebb Camila, hátát nekidöntve az oszlopnak.

– Miért nem akarsz vele menni?

– Mert halál uncsi lenne.

– Én is az anyukámmal akartam körülnézni itt.

– Akkor menj – nézett fel rám a lány. – És ha látsz egy vörös hajú nőt, aki a nevemet kiabálja, akkor mondd azt neki, hogy elutaztam az Északi-sarkra.

– Mindenképp – nevettem fel a lány gyerekes, de mégis mókás viselkedésén.

Anyát kerestem, de helyette megkaptam Matthew-t, aki ingben és öltönyben volt. Megemelt szemöldökkel mentem oda hozzá és a nyakkendőját megigazítva, mosolyogva megcsókoltam őt.

– Milyen fess vagy – simítottam meg a haját.

– Khm – úgy tűnt kicsit zavarba jött. – Hát tudod hogy megy ez. A polgármester fiaként ki kell öltözni.

– Jaj, te szegény – Lillian szőke feje bukkant fel mellettünk. Matthew kishúga egy igazán csinos, fehér, csipkés ruhát viselt, a nyakában pedig ott lógott egy nyaklánc. Úgy tűnik az anyja adott neki egy újabb ékszert, ami távol tartja őket a vámpíroktól. – Gyere inkább te is oda Clarkékhoz, nem akarok egyedül lenni.

– Hát pedig egyedül leszel – kócolta össze Lillian haját Matthew.

– A hajaaam!

– Nyugi hugi, így is nagyon csinos vagy – ezzel Matthew otthagyta őt, és az én derekamat átkarolva vegyült el a tömegben. – Láttál már bármit is a múzeumból?

– Nem igen. Csak emberi fejeket.

– Akkor gyere, rögtön elviszlek a legmenőbb szobába – kezdett el húzni egy irányba.

– Amúgy – kezdtem bele. – Igaz volt, amit Sydney mondott? Elloptak valamit?

– Ja.

– De mégis mit?

– Egy térképet.

– Egy tér... – kitöröm a saját nyakam, ha az lesz, amire gondolok. – Milyen térképet?

– Pfú, nem tudom. Talán valami Colombus térkép volt. De nem tudom ki lopta el és hogyan.

Megtorpantam és alaposan körülnéztem az embertömegben. Vámpírgyanús emberek után kutattam, de csak egy boltos nőt láttam, meg a fél tanári kart.

– Minden rendben Esther?

– Persze, persze – bólogattam. – Csak megláttam ezt a... Ezt – hirtelen azt se tudtam mire mutatok, elég idétlen volt a helyzet, mert egy régi abrosz volt az.

– És mi olyan érdekes benne?

– Hát... Semmi, csak szép.

– Oookééé. Gyere, a szoba, amiről beszéltem az emeleten van.

Az emberek tényleg mindenhol úgy álltak, mint a heringek, de az emeleten valamivel azért kevesebben voltak. Láttam a falakon mindenféle festményt – az egyiket egy olyan férfi festette a feleségéről, akit ismertem is, a lányukkal együtt jártam iskolába, mondhatni barátnők voltunk –, meg régi eszközt, igazán egzotikus volt.

– Parancsoljon hölgyem – mosolyogva léptem be egy szobába, ahol rajtunk kívül voltak vagy hárman.

Abból az egyik személyt viszont felismertem. Az az öreg néni volt, aki az első napomon, a nyúlvadászat előtt leszólított. Rajta kívül csak egy házaspár volt, egy barnahajú nő narancssárga gyöngysorral a nyakában, meg egy kopasz férfi.