– Hé, Esther, te sírsz? – nézett rám Camila aggódva. – Ennyire meghatott a műsor?

– Nem, én csak – észre se vettem, hogy bekönnyeztem. Szabadkozva megtöröltem a szemem és elfordultam a lányok elől.

– Hadd sírjon, most látja először ezt, neki még nem unalmas – mondta Sydney. – Bár ez most kicsit érdekesebb, mint mondjuk a tavalyi volt. Jobban átadja mekkora egy paraszt volt Garcia.

– Nem volt paraszt! – fakadtam ki azonnal, mire a szőke lány meglepetten pislogott felém.

– Ja tényleg, te a rokona vagy. Ne hari, nem akartam személyeskedni. Csak na. A Scott család jót tett a városnak.

– Persze, igazad van – hagytam rá a dolgot.

Összefontam magam előtt a karom és úgy néztem tovább a műsort. Eljátszották James Clark temetését és Albert Scott felemelkedését. Szinte már istenítették, pedig én inkább egy ördöghöz tudnám hasonlítani. Nehezen tudtam megállni, hogy ne tépjem le az őt eljátszó fiú fejét. Lehet egy kicsit megkönnyebbültem volna utána.

– Éljen soká a Scott család! Éljen soká Gartown!

Az előadás elérkezett a végéhez, a közönség pedig tapsolni kezdett. A „színészek" lejöttek a színpadról és átvette a helyüket Hannah, aki valamiféle szónoklatot adott elő.

– Nehéz évek következtek Gartown számára, nem volt könnyű rendbe hozni a károkat, amiket Wade Garcia okozott. De sikerült, és szerencsénkre a várost azóta is a Scott család vezeti. Annak az embernek a leszármazottjai, aki képes volt eltávolítani a vezetői székről azt a férfit, aki a pusztulás felé hajtotta a várost.

Azt hittem már nem lehet rosszabb annál, hogy végig kellett néznem az apám meggyilkolását, de tévedtem. Nem bírtam tovább hallgatni Hannah beszédét, felálltam és elindultam az ajtó felé.

– Hová mész Esther? – kérdezte Camila csodálkozva.

A kémia tanár az utamat akarta állni az ajtónál, de egy egyszerű szuggerálással elértem, hogy hagyjon békén. Kiviharzottam a teremből és meg sem álltam a könyvtárig, ahol egy polcnak nekidöntve a hátamat leültem a földre. Ide úgyse jön utánam senki. Legalábbis azt hittem.

– Így lemaradsz a versszavalásról – Evie leguggolt mellém és a térdemre rakta a kezét.

– Leszarom a versszavalást – rá se néztem a boszorkányra, átkulcsoltam magam előtt a térdeimet, és mélabús tekintettel néztem magam elé.

– Tudom, hogy ez most fájt neked. Te tényleg ott voltál, amikor ez történt igaz?

– Igen – feleltem szomorúan. – És nem is így történt. Semmi sem így történt – nem bírtam tovább, kiszakadt belőlem a sírás. – Megölték az apámat Evie! Megölték őt!

Ha valaki, akkor Evie megért engem. Az ő apját is megölték és ő is nagyon fiatal volt. Nyugtatásképp átölelt és megsimította a hajam. A nyakához hajolva megéreztem a vére illatát, de valahogy most még az sem kötött le. Ott zokogtam a boszorkány vállán, próbáltam kiadni magamból mindent, hogy aztán összeszedhessem magam és úgy menjek vissza a többiekhez, mintha mi sem történt volna.

– Most már jobban vagy? – nézett rám.

– Egy kicsit – válaszoltam.

– Nem tudod izé... Kikapcsolni az érzéseidet? Hallottam, hogy tudtok ilyet, ti vámpírok.

– Nem akarod, hogy kikapcsoljam az emberi érzéseimet – mosolyodtam el. – Akkor most az egész színészbagázst meggyilkolnám mérgemben.

– Ne tedd! – rémült meg Evie, mire halkan felnevettem. – Nem muszáj itt lenned, menj haza. Ha kérdezik, majd én azt mondom rosszul lettél.

– Köszönöm.

– Mit?

– Hogy meghallgattál és hogy hagytad, hogy összekönnyezzem a lila felsőd. Jól néz ki egyébként.

– Köszi, anya adta – mosolyodott el. – Azt pedig, hogy meghallgattalak, nem kell megköszöni. Mikor megláttam, hogy az ajtó felé mész tudtam, hogy valami baj van. Bele sem tudok gondolni milyen rossz érzés lehetett most ez neked.

– És még milyen rossz érzés lesz holnap a múzeum – sóhajtottam fel gondterhelten és felálltam a földről. – Na gyere, menjünk vissza.

– Már nem hallom a mikrofon sercegését, ami vagy azt jelenti, hogy megint lekapcsolták, vagy elkezdődött odafent a rajzkiállítás.

Az utóbbi történt, amikor kijöttünk a könyvtárból csak annyit láttunk, hogy a hatalmas diáktömeg a lépcső felé vonul. Még egyszer megköszöntem Evie-nek a segítségét és elhatároztam, hogy megkeresem a lányokat. Helyette viszont Matthew talált meg engem.

– Minden rendben? – kérdezte aggódva miközben kisepert egy hajtincset a szememből.

– Kezd megijeszteni, hogy ilyen törődő is tudsz lenni.

– Ne tereld a témát – nézett rám szúrós szemmel. – Valami történt. Az a baj, hogy a műsor a te családodat ócsárolja az enyémet pedig isteníti?

– Micsoda? Dehogy – tiltakoztam azonnal. – Csak hányingerem volt, azért szaladtam ki. De most már jobban vagyok.

– Jól van – egyik kezével átölelte a derekam, a másikkal pedig kezet fogott néhány számomra ismeretlen fiúval. Hihetetlen, hogy mennyi embert ismer. Vagy inkább, hogy mennyi ember ismeri őt.

Az iskola eredeti szintjére felérve mindenki rögtön csodálni kezdte a falra felragasztott rajzokat és festményeket. Mindegyik Gartownról szólt. Annyira nem érdekeltek a rajzok, unottan járkáltam Matthew-val az oldalamon, aztán megláttam egy festményt, ami felkeltette az érdeklődésem.

„Az igazságszolgáltatás – Amy Gilbert"

Ez állt a festmény alatt, ami a színpadon történt eseményeket ábrázolta. Vagyis azt, hogy Albert Scott egy pisztollyal megöli Wade Garciát, James Clark pedig holtan fekszik a földön, körülötte megannyi férfival. Ismét megéreztem, hogy az érzelmeim felüluralkodnak rajtam, de ezúttal nem engedtem nekik sokáig.

– A felmenőd volt igaz? – utalt Wade-re Matthew.

– Igen, valami olyasmi.

– Mennyit tudsz róla?

– Annyit, amennyit te. Áruló volt, meghalt. Az én vonalamnak nem volt hozzá köze – jobb, ha távol sodrom magam tőle, mielőtt még Matthew bármire is gyanakodni kezdene. Szép dolog, hogy összejöttünk, de még csak nem is sejti mennyi mindent titkolok előle.

– Azért sajnálom – megsimította a hajam és a fülembe súgott. – Megyek a fiúkhoz, még úgyis összefutunk.

Ezúttal egyedül barangoltam az emberek és a rajzok között, már majdnem arra az elhatározásra jutottam, hogy kimegyek egy kicsit a levegőre, amikor megláttam két arcképet. Az egyik Albert Scottot ábrázolta, a másik pedig Wade Garciát. Olyan élethűek voltak, hogy az már fájt. Scott képét legszívesebben szanaszét marcangoltam volna, apa festményét viszont szívesen hazavinném és kitenném a falamra. Ezt nem tehetem meg, de attól még nyugodtan lefényképezhetem nem?

– Nem szabad fotózni – egy fekete hajú, alacsony és szemüveges lány nézett fel rám szigorú tekintettel.

– Elnézést?

– Te vagy az új lány igaz?

– Igen. Esther Garcia – mutatkoztam be neki.

– Garcia? – lepődött meg. – Pont, mint a...

– Az ember, aki itt van? Igen. Az ősöm, úgyhogy szeretném lefényképezni.

– Legyen, ez esetben megengedem.

– Kedves tőled. Amúgy te ki is vagy?

– Avery Folks. A két kép megalkotója.

Eltátottam a szám és elraktam a telefonomat is.

– Te festetted ezeket a képeket?

– Igen – bólintott. Láttam rajta, hogy büszkeség tölti el.

– Gyönyörűen festesz, nagyon élethűek.

– Köszönöm.

– Esetleg... Ha megkérnélek rá, hogy fesd újra ezt – böktem apám képére. – Akkor megtennéd? Fizetek érte.

– Neked adom ezt, amint vége a kiállításnak. Vagyis holnapután. El akartam őket adni a régiségváráson, de mivel te a leszármazottja vagy, ingyen is simán odaadom.

– Nahát. Köszönöm szépen – mosolyodtam el. – Amúgy ne aggódj, nem nekem kell. Csak anyukámnak akarom megmutatni.

– Persze, megértem.

– Köszi még egyszer. Na én mentem, szia!

Hogy én mennyit tudok hazudni... Ráadásul szemrebbenés nélkül. Nem semmi.

– Esther! Esther! Nézd, itt a festményem! – Camila a kezét lóbálva próbált jelezni nekem én pedig mosolyogva odamentem hozzá és Sydneyhez.

– Nahát, nagyon jól néz ki – meredtem az erdőt megvilágító fehér macskát ábrázoló festményre. – Pont, mint ahogy leírtad.

– Miért mentél el az előadásról? – a szőke lány megemelt szemöldökkel nézett rám.

– Rosszul voltam.

– És már jól vagy?

– Soha jobban.

A kiállítás és az iskola mai programja a végéhez közeledett. Még szemtanúi lehettünk annak, ahogy néhány végzős fiú az igazgatói iroda felé megy, utána pedig Howard utasítására elhagyhattuk az iskolát. A lányok felajánlották, hogy elmehetnénk megint Calistogába vásárolni, azonban most nem volt hangulatom hozzá, úgyhogy elutasítottam a programot.

Mikor hazaértem és kivettem a hűtőből egy tasak vért, úgy dőltem be az ágyamba, mint valami jól megpakolt zsák. Fáradt voltam, lefárasztott ez a nap. Pedig még épphogy csak délután volt.

Háton fekvésben terültem el az ágyamon, a fejem az egyik vörös párnán pihentettem, és miközben a múlton, a jelenen és a jövőn agyaltam a fejem felett lógó csillárt néztem. Órákig feküdtem így a szobámban, az rántott vissza a valóságba, hogy megérkezett anya. De még ekkor sem erőltettem meg magam, csak elhatároztam, hogy letusolok, hogy eszek még egy kis vért, és hogy utána megyek is aludni. Igen ám, csakhogy nem számítottam valamire. Egy bejövő hívásra.