– Szia – megéreztem két kezet a derekamon, és most már biztos voltam benne, hogy Matthew az, úgyhogy nem tekertem ki a kezét. Szerencséje van.

– Szia – szembe fordultam vele és mosolyogva megfogtam az arcát.

– Gyere, Camila már vár, hogy téged is beavasson.

– Mégis mibe?

Nos, hamar választ kaptam a kérdésemre, Camila amint meglátott felsikított, aztán a szája elé tette a kezét azt jelezve nekem, hogy legyek csöndben. Mintha én sikítottam volna fel ok nélkül az előbb.

– Esther. Jaj, de jó, hogy itt vagy. Akkor mondom is a tervet – kezdett bele és a füle mögé tűrte a vörösesbarna haját.

– Jó a fülbevalód – dicsértem meg a gyöngyös ékszert.

– Köszi. Na szóval. Sydney most szombaton tölti be a tizennyolcadik születésnapját, és mint minden éven, amióta a nővére elment, most is tartunk neki egy bulit. Biztosan számít rá, de én még így is meg akarom neki szerezni a meglepetés örömét.

– Várjatok, Adam nekem integet, mindjárt visszajövök – fel se fogtam, hogy nyomott egy puszit az arcomra, Matthew már el is tűnt mellőlünk. Camila pedig folytatta a magyarázást.

– Úgy kell tennünk, mintha egyáltalán nem terveznénk neki semmit, aztán majd szombaton bummm!

– Én miben segítsek? – kérdeztem, aztán észrevettem, hogy a sötétkék farmert és fehér felsőt viselő Sydney belépett a terembe és a nyakát nyújtogatva kutat ismerősök után.

– Hálás kennék, ha el tudnád intézni a tortát. Az oroszkrémes a kedvence.

– Tényleg? Nekem is.

– Tényleg? – nevetett fel Camila csodálkozva.

– Nem – komolyodtam el, de aztán mégis elmosolyodtam látva Camila arckifejezését. – Itt jön Sydney.

– Sziasztok – leült a mellettünk lévő üres helyre, ami amúgy Matthew széke volt, de mindegy. – Miről beszélgettetek?

– Azt mondtam Esthernek, hogy minden éven olyan unalmasok a műsorok.

– Na ja. Tavaly be is aludtam, arra keltem, hogy Daniel Smith belefújt a trombitába.

Matthew ismét megjelent köreinkben, megállás nélkül röhögött, de olyan szinten, hogy már levegőt sem kapott.

– Mi az? Mi történt?

– Olyan szivatás lesz itt, beszartok – nevetett tovább és rátámaszkodott a térdére. – Adam mondta, hogy a végzősök mit csináltak.

– És elárulnád nekünk mit csináltak?

– Lecsapták a biztosítékot. Se mikrofon, se zene nem lesz. Aztán majd visszakapcsolják, de közben a kivetítőt is megbütykölik, és le fognak játszani egy videót.

– Milyen videót?

– Az legyen meglepetés – kacsintott Matthew és végre felegyenesedett. – Syd, elloptad a helyem?

– Ja, hogy ez a te helyed volt? Bocs – úgy tűnt a szőke lány nem bánja a bűnét, zavartalanul üldögélt tovabb a székben.

– Na mindegy most már, inkább vissza is megyek a fiúkhoz. Ez oltári lesz.

És tényleg oltári volt. Épphogy elkezdődött a műsor – az iskola igazgatója vagy három mondatot tudott elmondani a beszédéből – minden lekapcsolódott. Nem csak a mikrofon és a hangszórók, de a világítás is. És mivel a teremnek nem volt ablaka, több száz ember ott rekedt a sötét szobában. Sokan sikítani és ordítani kezdtek, de a többség vagy hüledezett vagy hangosan nevetett. A kémia tanár kinyitotta az ajtót, így bejött egy kevés fény a folyosóról, de a káosz még így is jelen volt.

– Mi történt? Haló! Valaki oldja meg a problémát! – kiabálta az igazgató rekedt hangon, de szerintem senki sem hallotta őt rajtam kívül.

– Ez tényleg nagyon jó – vihogott mellettem Camila.

Elmosolyodtam, mert magamban azon gondolkoztam, hogy milyen vicces lenne, ha most, a sötétséget kihasználva elkezdenék vadászni a diákokra. Mindenkit megharapok egy kicsit, csemegézem egy jót, aztán mikor felkapcsolódnak a lámpák tényleg kitör a káosz.

– Kedves diákok! Úgy tűnik valaki nagyon vicces kedvében volt. Lekapcsoltak mindent.

– Kik?

– Azt nem tudom, de ha kiderül, akkor nagy büntetésben részesülnek! – az igazgató torka szakadtából kiabált, de nem azért mert ideges volt – pedig amúgy gondolom az volt –, hanem hogy mikrofon hiányában sikerüljön megütnie azt a hangszínt, amit mindenki meghall. – Megzavarták a városalapítási műsort, de nem kell aggódni, nem marad el. Úgyis olyan jó időnk van, az udvaron fogjuk megtekinteni a műsort. Állva.

Az "állva" dolog miatt mindenki hőbörögni kezdett, olyan párbeszédeket hallottam meg a terem másik végéből, hogy ők bebújnak a wc-be, mert bizony isten nem hallgatják meg a műsort odakint, ráadásul állva.

Ám ekkor olyan dolog történt, amire senki nem volt felkészülve. Egyszercsak felkapcsolódott minden lámpa, talán még erősebben is, mint kellett volna. És ha nem lett volna elég a hirtelen vakság, akkor meg is süketültünk – én meg pláne – ugyanis a hangszóróból max hangerőn elindult a...

– NEVER GONNA GIVE YOU UP! NEVER GONNA LET YOU DOWN! – a végzős srácok felfedték magukat, vállalták a következményeket, megéri minden büntetés, mert feldobták a hangulatot ezzel az egésszel. És ekkor még közel sem volt vége a dolgoknak. A kivetítő rá vetített a színpad mögötti falra, ahol megjelent Rick Astley. Mindenki nagyon nevetett, nekem viszont el kellett gondolkoznom. Hála Camilának hamar eszembe jutott mi is ez. Rick Roll, valamiféle szivatás, amit a tinédzserek találtak ki unalmukban. Amikor ez az egész felkapott lett – még 2007-ben, ha jól emlékszem – akkor én épp Törökországban éldegéltem és vadásztam gondtalanul.

Amúgy én is elég jól szórakoztam, annak ellenére, hogy nem vagyok valami otthon ezekben a mémes dolgokban én is szórakoztatónak találom. Milyen jó, hogy ebben a világban már mindenki közösen tud nevetni egy videón, vagy egy képen, hála az internet világának. Erre az 1800-as években esély sem lett volna.

Az igazgató hiába kiabált a fiúknak, azok elkapcsolták a Never Gonna Give You Up-ot, és beraktak egy új számot. Survivor - Eye Of The Tiger. Ah, imádom, az 1900-as évekbeli zenék akkora hangulatot adnak, abban az évszázadban szakadtam el anyámtól és akkor lettem igazán önmagam.

A káosz teljesen eluralkodott, mindenki ordított és nevetett, aztán egyszer csak egy hangos puffanást lehetett hallani. Az igazgató leesett a színpadról.

– Úristen – nevetett fel Sydney, aki eddig fapofával ülte végig az eseményeket, azonban a diri esése végre őt is megnevettette.

– Kapcsoljátok ki a zenét! Most azonnal! – Howard, a töri tanár torka szakadtából ordibált a végzős fiúkkal, az erek kidagadtak a nyakán, a tekintete pedig arról árulkodott, hogy bármikor képes megragadni valakit a nyakánál fogva és nekilökni a falnak. Milyen mókás is lenne, ha a diákok összeverekednének a tanárokkal. Biztos mindenkinek lenne egy kifejezett célpontja. – Nem hallottátok?! Kapcsoljátok ki!

Úgy tűnt Howardnak sikerült megfélemlítenie a randalírozókat, a zene és a projektor is leállt, a földrajz tanár pedig odarohant a színpadról lezuhant igazgatóhoz. Nem esett nagy baja, visszamászott a színpadra és megragadta a mikrofont.

– A csínyben résztvevő diákok alaposan meg fognak fizetni ezért, de addig is kezdődjék a városalapítási műsor!

A kedélyek lecsillapodtak, mindenki, aki elkóborolt visszament a helyére, a világítás felett pedig ezúttal a technikus vette át az irányítást. Nem számítottam nagy kaliberű műsorra és azt is tudtam, hogy úgysem a valóságot fogja ábrázolni, de azért érdeklődve néztem a színpadot.

– Uram! Uram! A polgármester elárult minket, mindenkit elárult! – két férfi párbeszédét alkották újra, akik közül az egyik nem mást akart jelképezni, mint Albert Scottot.

– Hallottam hírét, és már el is kezdtem a szervezkedést. Először megpróbálunk békésen tárgyalni vele és elérni, hogy önként lemondjon a címéről.

– És akkor végre ön lesz a polgármester. Gartown végre felvirulhat!

– Úgy bizony, a Garcia vonalat pedig véglegesen kiírtjuk.

Megfeszültek az izmaim, és el kellett számolnom magamban tízig, hogy ne pattanjak fel a székből és hogy ne rohanjak fel a színpadra megölni azt a két fiút. Pedig szegények semmit nem ártottak, csak eljátszottak két, valaha létező embert.

A színjáték azt mutatta be, hogy a Scott család sok más emberrel együtt próbálja jobb belátásra bírni Wade Garciát – az apámat – ám a való életben ez egyáltalán nem így történt. Semmiféle békés tárgyalásról nem volt szó, betörtek a házunkba és megölték az apámat. A szemem láttára szúrták át a szívén a karót.

– Ne is álmodjanak a polgármesteri posztról uraim! – a fiú, aki az apámat játszotta el egy tizedikes fiú volt, csak látásból ismerem, de egyáltalán nem hasonít rá. Biztos csak azért válogatták be a szerepre, mert van egy kis bajusza. – Helyette inkább barátkozzanak meg a halál tudatával.

Minden, amit eljátszottak hazugság volt. A műsorban Wade Garcia fegyverrel lőtt James Clarkra, a való életben viszont az anyám végzett vele. De csak apám halála után és azután, hogy minket is meg akartak gyilkolni.

Meg sem lepődtem azon, hogy Albert Scott volt a műsor sztáralakja, ő volt az, aki „lelőtte" Wade Garciát. Csak egy műsor volt, egy színjáték. De annyira fájt, hogy az leírhatatlan. Váltakozva láttam magam előtt a színpadi jelenséget, és azt a jelenetsort, ami tényleg megtörtént. Férfiak hada vette körbe apámat és anyámat. Apámnak esélye se volt a harcra, hátba támadták. Hiába volt az egyik legerősebb vámpír, arra a döfésre még ő sem számított. Ha visszatudnám forgatni az idő kerekét...