– Mi az? Mit csináltam?

– Matthew meg akart csókolni, te pedig nem hagytad neki?!

– Hogy mi? – sikított fel Camila izgatottan.

– Te ezt honnan tudod? Elmondta? – kérdeztem kissé dühösen.

– Még szép, hogy el. Én pedig önként vállaltam, hogy észhez térítelek. Ne cseszd el az esélyed Esther, tudom, hogy Matthew ugyanolyan nőcsábásznak tűnik, mint az összes többi fiú, de hidd el nem olyan. Én már csak tudom, ő az egyetlen fiú, akiben teljes mértékben megbízom.

– Azt terveztem, hogy ma megbeszélem vele a dolgokat.

– Na az szuper, akár most el is kezdheted – mutatott a lépcső felé a szőke lány, ahol Matthew néhány barátjával beszélgetett. Mintha csak megérezte volna magán a tekintetemet, felém fordult és bátortalanul elmosolyodott. Nem, nem most fogok beszélni vele. Inkább egy olyan alkalomkor, amikor kettesben vagyunk.

Kémia órán dolgozatot írtunk, nem nagyon erőltettem meg magam, mégis jó jegyet fogok szerezni. Már nem mintha ez annyira érdekelne. Ha megszerzem, amit akarok, akkor lelépek a suliból.

Azonban elérkezett a történelem óra, ahol akaratomon kívül is közel kerültem Matthew-hoz. Nem úgy tűnt, mint aki tart tőle, vagy attól, hogy véget vetek a köztünk lévő dolgoknak – amik igazából még meg sem kezdődtek – mosolyogva konstatálta magában, hogy hibátlan lett a beadandónk, amiket a mai órán Howard kiosztott. Mindenki jó jegyeket szerzett, a diákok igazán jók voltak a páros munkában és az interneten való böngészésben. Tényleg mindenféle téma volt, testvérváros alapítás, építészet, városalapítás az 1700-as években. Meg a miénk, misztikus lények kapcsolata a várossal. Úgy tűnt ez igazán megfogta a tanárurat.

– Garcia, Scott, óra után maradjatok a teremben!

És így is tettünk, amíg mindenki ki nem szállingózott a teremből, addig kínos csendben ültünk a helyünkön. Bezárult az ajtó, a történelemtanár pedig felemelte a beadandónkat az asztalról.

– Történelemszakos tanárként élek halok a mitológiáért és a természetfeletti dolgokért, a vámpíros és vérfarkasos dolgokkal igazán megvettetek.

– Örülünk, hogy elnyerte a tanárúr tetszését – mosolygott Matthew.

– Már csak egy kérdésem lenne – nézett ránk. – Tényleg hisztek a vámpírokban?

Egy perc néma csend következett, amit kénytelen voltam én megtörni.

– Nem tudjuk bizonyítani, hogy nem léteznek, úgyhogy igen, én hiszek bennük – mondtam, a válaszommal pedig Matthew-t is megleptem. Egész eddig ellenkeztem azokkal, amiket mondott, biztos voltam benne, hogy ezt később még az orrom alá fogja dörgölni.

– Nos, akkor csak engedjétek meg, hogy még egyszer gratuláljak. Nagyon szép lett a végeredmény.

Angol óra előtt volt egy kínos sétánk Matthew-val, azt hittem cukkolni fog a vámpíros dologgal, de végül hozzám se szólt.

Evie nem volt hajlandó beszélgetni velem, most nagyon figyelni és összpontosítani akart, mert jövő órán dolgozat lesz. Aranyos, hogy őt érdekli az ilyesmi.

– Esther! Te még nem is voltál alapítási évfordulós héten – nézett rám Camila a következő szünetben.

– Még tényleg nem – mosolyodtam el.

Amikor gyerekként itt éltem akkor még nem volt ilyesmi. Anyám múlt héten mesélte, hogy az 1900-as évek végén kezdték el iskolai előadásokkal és régiségvásárral ünnepelni Gartown alapítását.

– Pedig te az eredeti alapítócsalád utódja vagy – szólalt meg Matthew. – Anyám mondta.

– Igen, ez így igaz – mosolyodtam el kínosan. – Mégsem vagyok valami jártas ezt a várost illetően, úgyhogy várom, hogy megnyisson a múzeum.

– Azt rebesgetik, hogy nagyon jó lesz – mondta Sydney a körme piszkálása közben. – Olyan diákoktól hallottam, akiknek a szüleik részt vettek az építésben és a berendezésben.

– És egészen pontosan hol is van az épület? — érdeklődtem.

– Egy kicsit távolabb a várostól, az oda vezető út még nincs teljesen befejezve. A kavicsos megoldást választották – magyarázta Matthew.

– Oh, értem.

Tényleg várom, hogy lássam a múzeumot, de ugyanakkor bennem van a félelem is amiatt, hogy esetleg rólam, anyámról, vagy apámról vannak képek, esetleg adatok. Az végzetes lenne, pláne, ha az emberek felismernének.

Spanyolon szétuntam az agyam, de azért annyira nem volt rémes az óra, mert Deuce mutatott nekem néhány mémet, amik igazából szerkesztett képek voltak a tanárokról. Alig győztem visszatartani a nevetést amikor megláttam, hogy Eloise fejére egy boszorkánysapkát szerkesztett. Találó.

Az ebédszünetben Sydney-vel és Camilával ettem és beszélgettem arról, hogy milyen jó, hogy már csak holnap kell iskolába jönni. Aztán szóba jött még valami. A nyár nyitó bál.

– A végzősök már letudták a vizsgákat, már csak nekünk kell is a kicsiket, aztán június első péntekén jön a bál – magyarázta nekem Sdyney. – Már egy hónappal előtte le kell adni a jelentkezést a bálkirály és a bálkirálynő szerepére, utána a diákok szavaznak, és a maradék öt-öt embernél egy újabb szavazás van.

– Te voltál már bálkirálynő? – kérdeztem két korty víz között.

– Igen, tavaly.

– Úristen de kurva jól nézett ki a ruhád – bukott ki Camilából és rögtön elővette a telefonját, hogy keressen róla egy képet. Hamar megtalálta és a képembe nyomta a telefonját. – Látod Esther? Milyen szép ez a zöld ruha.

– Igen,nagyon szép – dicsértem meg mosolyogva. – Rövidebb volt a hajad.

– Ja, de a hosszú jobban áll.

– Első éven is indult – lökte meg Sydney vállát a barátnője. – Mindketten beneveztünk, de pórul is jártunk.

– Hogyhogy?

– Én már az első fordulóban kiestem, Sydney pedig második lett Addison mögött. Aki csúnyán meg is alázta.

– Aztán fordult a kocka – mosolyodott el Sydney.

Érdekesnek találtam ezt a nyári bált, mert bár ugyanolyan, mint minden más amerikai iskolában, mégis van benne valami plusz. Valami megmagyarázhatatlan dolog, ami számomra különlegessé teszi. Kíváncsi vagyok egyáltalán a városban maradok-e addig. Tényleg tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban mi lesz akkor, ha megszerzem a családi ereklyéket. Elmegyek vagy maradok? Ha elmegyek, akkor hova? Ha maradok akkor ki miatt? Anyám, vagy Matthew miatt.?

Matthew. Ott ült a haverjaival az asztalnál és röhögve dobálózott a sült krumpli darabokkal. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, felém kapta a fejét és farkasszemet nézett velem. Továbbra is a fiúkkal beszélt, de folyamatosan csak engem nézett Sydney és Camila válla fölött.
Muszáj lesz megbeszélnünk a majdnem csókot. De még mindig nem tudom hogyan fog elsülni a dolog.

Az utolsó óra matek volt, ahol én mást sem csináltam az alváson kívül. Illetve nem aludtam, csak ráhajtottam a fejem a padra és unatkoztam. Ha a tanár felszólítana és kihívna a táblához nem jelentene gondot, igazán jó vagyok matekból. Még apától tanultam, aki volt olyan szerencsés, hogy előben tudott találkozni Isaac Newtonnal, aki egy iszogatós este alatt jó sok matematikai dolgot elmagyarázott neki. Ezt is szívesen megosztanám másokkal, de jobb titokban tartani.

Óra után úgy alakultak a dolgok, hogy Sydney és Camila otthagyott a teremben. A teremben, ahol már csak én és Matthew maradtunk.

– Tudunk beszélni? – kezével óvatosan megsimította a hátam, én pedig összerezzentem. Nem is értem miért váltja ki belőlem ezt.

– Persze – magamra erőltettem egy mosolyt és felnéztem rá.

– Tudok egy jó helyet.

Őszintén szólva valami kajáldára gondoltam, nem pedig egy erdőben elrejtett kilátóra, amit lila vadvirágok vettek körül.

– Ülj csak le – mutatott egy pofás kis fapadra Matthew. Leültem, ő pedig rögtön mellém telepedett. – Esther. Ne haragudj a kórházban történtek miatt, én csak...

– Nem, dehogy – megfogtam a kezét, ettől a mozdulattól pedig mindketten meglepődtünk és megijedtünk egy kicsit. – Te ne haragudj, amiért elhúzódtam.

– Nem is tudom miért számítottam másra. Nyílt titok, hogy utálsz.

– Nem utállak – tényleg nem, csak a szüleidet, a nagyszüleidet és minden valaha volt létező rokonodat. – Sőt. Jó volt ez a hetekig tartó huzavona, de nem csinálhatjuk tovább.

– Ezzel most mire akarsz kilyukad... – nem tudta befejezni a mondandóját, mert rátapasztottam a szám az övére.

Meglepődött nem vitás, de hamar visszatért a valóságba és már viszonozta is a csókomat. Egyik kezével megfogta az arcom, a másikkal pedig beletúrt a hajamba. Ott ültünk az erdei kilátó padján és egy csók formájában levezettünk mindent, ami az elmúlt hetekben felgyülemlett bennünk. Érdekesen indult a kapcsolatunk, csak egy Scott ivadékként láttam, aki a kulcsot jelenti számomra a küldetésemben. Azonban, ahogy jobban megismertem be kellett látnom, hogy hiába próbálom utálni őt, csak szeretni tudom.

Az évtizedek alatt sok fiúval összevetett már az élet, vámpírral és emberrel egyaránt. Sokszor voltam már szerelmes, de mindegyiknek rossz vége lett. Halál, félelem és undor. Van egy olyan érzésem, hogy itt sem lesz más a helyzet, elvégre a fiú, akinek épp beleharapok az alsóajkába csókolózás közben, vámpírvadász családból származik. Ha kiderülne előtte a titkom biztos elárulná az apjának, aki befejezné azt, amit a családja elkezdett. Megölne engem és az anyámat. Már ha mi nem végzünk vele előbb.

– Esther – Matthew elhajolt tőlem és óvatosan a fülem mögé tűrt egy hajtincset. – Te vadállat. Megharaptad a szám.

– Ne haragudj – nevettem fel halkan.