Evie először kiakadt rám, de végül belátta, hogy nem mondok hülyeséget. Az anyja sosem engedte volna neki, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni a halott apjával, azonban most itt volt a lehetőség. Én semmit nem konyítok ezekhez, csak tettem, amit a boszorkány mondott. Gyertyát gyújtottunk és egymást kezét megfogva próbáltuk megidézni a halott apát. És sikerült is, Evie elengedte a kezem és a fejét rázva, hitetlenkedve odalépett a zárt ajtajához.

– Apa?

– Te látsz valamit? Látod őt? – kérdeztem, de válasz nem érkezett. – Hahó – sikerült megidézni Evie apját, de én nem láttam és nem is hallottam őt.

– Apa. Istenem, de hiányoztál!

Összeszűkült a gyomrom, szomorú tekintettel néztem a boszorkányt, aki a semmibe beszélt. Talán választ is kapott, mindenesetre én nem hallottam.

– Samuel Lee meghalt, végeztünk a gyilkosoddal apa.

Az idő gyorsan szaladt, Evie mély beszélgetést tartott az apja szellemével – vagy a lelkével, tudom is én – de a kapcsolat kezdett gyengülni, a gyertyák lángja pedig kezdett elaludni.

– Elment – ült le az ágyra Evie csalódottan, de aztán mégis mosolyra húzta a száját. – Láttam az apámat. Beszélgettem vele.

– És miről beszélgettetek? Elmondta ki a másik vámpír?

– Nem – na szép, pedig ezért csináltuk az egészet. – Nem mondhatta el, a másik oldal szabályai tiltják ezt. De attól még nem hagyott cserben.

– Van bármi kézzel fogható információd? – vontam fel a szemöldököm.

– Egy térkép. Kolumbusz Kristóf útját mutatja be, hogy hogyan talált rá Amerikára.

– Ha látnád fel tudnád ismerni?

– Igen, de te is. Vonalak és nyilak sokasága Európa és Amerika között.

– De ez mégis mit jelenthet?

– Fogalmam sincs, de már nem is akarok ezzel többet foglalkozni a mai napon. Aludjunk!

Elméletileg az ottalvós buliknak az a legjobb része, amikor a vaksötétben, az alvással küszködve beszélgettek. Nos, nálunk ez elmaradt, mindketten elmerültünk a saját álomvilágunkban. Evie valószínűleg az apján gondolkozott, milyen szerencsés, hogy láthatta őt és beszélgethetett is vele. Bárcsak én is felvehetném a kapcsolatot apával, bármit megadnék ezért.

Most furcsamód nem az apámon gondolkoztam. Hanem Matthew-n és a majdnem csókunkon. A muffinsütés, a filmnézés és a varázslás teljesen elfelejtette velem a kórházban történteket, most azonban megint az eszembe jutott és nem tudtam kiverni a fejemből. Vajon mi lesz ennek a következménye?

A vasárnap gyorsan eltelt, Evie tanult én pedig unatkoztam. Beszélgettem Poe-val és Leilával is egy kicsit, aztán vért szürcsölve elmélkedni kezdtem. Annyi szép időszak volt az életemben, de a legszebbek ehhez a két emberhez köthetők. Az Ausztráliában és a Spanyolországban töltött éveim.

Eloise és anyám mind a boszorkány házba jöttek, hiába rohantuk le őket a Montanában töltött kiruccanásukról szóló kérdéseinkkel, nem válaszoltak, fáradtak voltak. De végül mégis megnyíltak nekünk.

– Egy ősi, családi ereklyét kerestem. Még a 14. századból származó, fából faragott totemet. Valamint egy igéskönyvet. Bár azt anyád is tudta hol van.

– Nem kérdezted – mosolyodott el anyám. – Az aranyigéskönyv és a ládája is egy kaliforniai erdőben van elásva, mindvégig itt volt, ebben az államban.

– Akkor megérte ez a kis kiruccanás? – kérdeztem.

– Teljesen megérte – bólintott az anyaboszorkány. – Valószínűleg jövő hétvégén is elutazunk az erdőbe.

– A totem hol van? – kérdezte Evie.

– Scarlett csak annyit mondott, hogy ezt ne tőle kérdezzem, hanem a nagyanyádtól.

– Nagyitól?

– Még egy boszorkány? – fordultam körbe. – És mégis mit tud az a totem? És mire kell?

– Az már nem rátok, vámpírokra tartozik.

– Elnézést, már megyünk is haza – anyám átkarolta a vállam és elkezdett tolni a bejárati ajtó felé. – Jó éjszakát.

Otthon anyával elfogyasztottunk egy kis vért, közben pedig elmeséltük egymásnak hogyan telt a hétvégénk. Meséltem a meccsről, arról, hogy Matthew kórházba került, arról, hogy sütit sütöttünk Evie-vel, és hogy Julia Roberts milyen nagyszerű színész.

– Történt még valami Montanában, amiről tudnom kéne?

– Nem történt semmi érdekes. Eloise engem sem engedett bele nagyon ebbe a boszorkányos dologba. Felvette a kapcsolatot Scarlett-el, akinek nem volt problémája velem. Legközelebb elmegyünk az aranyigéskönyvért és a ládáért, a totem viszont nem a mi dolgunk.

– Mi van abban a ládában?

– Kiszáradt növények és csontdarabok, ha jól emlékszem. Értéktelennek tűnnek, de rendkívül veszélyes és erős varázslatok részei.

– És a totemmel mi a helyzet?

– Fogalmam sincs – csóválta meg a fejét anya. – Nem is ránk tartozik. Körülbelül hétszáz éves, bizonyára az is erős.

– Remélem semmit nem akarnak majd a későbbiekben ellenünk használni – sóhajtottam fel. – Én megyek aludni.

– Várj csak! Matilde írt nekem egy üzenetet, reggel a házunk előtt fog várni, át akar adni neked valamit, amit Matthew küldött.

– Micsodát? – kérdeztem izgatottan. Talán valami ajándékot?

– A közös történelem beadandótokat.

– Oh – mekkora csalódás. – Akkor én megyek. Jóéjt.

Egy teljes hét telt el, szinte semmi nem történt velem. Matthew hiányzott az iskolából, a megrepedt bordáival otthon feküdt, nekem pedig nem volt bátorságom meglátogatni őt. A kórházban történtek teljesen megzavartak, nem tudom hogyan történt és mikor, de a tervem, amit olyan gondosan szövögettem, felborult. Eredetileg úgy terveztem, hogy csak kihasználom a Scott fiút, a terv egy része sikerült is, megtaláltam a családi dolgainkat a könyvespolc mögötti titkos szobában és el is tudtam hozni onnan néhány dolgot. Már közeledhetnék is a végéhez, csak mindent meg kell szereznem, ami a Garcia családhoz tartozott, utána pedig anyával lelépünk innen. Így kellett volna történnie, nem pedig úgy, hogy érzelmeket kezdek el táplálni aziránt a fiú iránt, akinek az ősei végeztek az apámmal. Nem kételkedek abban, hogy az ő érzései is igazak, hiába fellengzősködött a haverjainak az első napokban, nem tudna kihasználni engem. A probléma csak az, hogy most már én sem tudom őt. Ha meg is szerzem azt, amiért jöttem, nem fogok tudni megszabadulni tőle. Pedig kénytelen leszek, egy párszor átéltem már hasonlót.

Hétfőn a történelemórán az ő nevében is leadtam a beadandónkat Howardnak, csak remélni mertem, hogy nem néz majd minket teljesen őrültnek a téma miatt. Az egész város lázban égett, ezen a héten kerül megrendezésre a városalapítási ünnepségek sokasága és a múzeum megnyitása is. És valóban, Gartownt eredetileg az 1700-as években alapította egy Spanyolországból emigrált dinasztia, a Garciák. Apám akkor nem tartott velük, ha jól tudom Olaszországba utazott jó pár évtizedre, viszont 1852-ben úgy döntött mégis eljön ide megnézni mit alkottak a rokonai. Akkor még Titus Garcia volt a polgármester, de alig néhány évvel később apám vette át a helyét. Aztán jöttek a Scottok és átvettek minden uralmat. Én pontosan tudom mi és hogy történt, itt voltam és anyám is sokszor elmesélt mindent, de kétlem, hogy a múzeumban ugyanez a történet lesz elmesélve.

A heti programterv a következő volt: hétfőn és kedden rendes tanítás várható az iskolában, szerdán viszont valamiféle szavalóverseny, rajzpályázati kiállítás, és egy iskolai előadás. Csütörtökön és pénteken egyáltalán nincs tanítás, először megnyitják a múzeumot, pénteken pedig régiségvásárt tartanak. Érdekes hét lesz, fogadni merek, hogy nem maradunk kalandok nélkül.

Ami a kalandokat illeti, Eloise megszerezte azt, amit keresett, a ládát és az igéskönyvet, Evie-től tudom viszont, hogy a nagyanyja – Mikayla Reyes – nem árulja el nekik hol van a totem. Veszélyes, egyedül ezt jelentheti.

Most viszont egy újabb hét kezdődött el, a lila nadrágomban és a fehér felsőmben léptem ki az utcára, és hátamon a táskámmal gyalogolni kezdtem az iskola felé. Alaposan megreggeliztem, valószínűleg nem leszek éhes késő délutánig, de az is lehet, hogy estig is kibírom. Az egyetlen, amire most éhezem, az Matthew. És ezt most nagyon fájdalmas volt bevallani. Az a hülye „utállak" játék átment „szeretlek" hipnózisba, ha ma nem tisztázzuk a dolgokat, akkor sosem.

– Esther szia – Camila volt az első, akivel találkoztam a földszinti folyosón. – Képzeld, tegnap sikerült befejeznem a festményem a rajzpályázatra.

– Na, kíváncsi vagyok milyen lett – mosolyodtam el. Gyűlölöm magam, eredetileg Camilát is csak ki akartam használni és meg akartam vezetni, mint mindenki mást, pedig egy nagyon kedves és csodálatra méltó lány. – Miről festettél? Legalább ennyit árulj el.

– Na jó – egyezett bele végre abba, hogy megtöri az egy hete tartó titkolózást. – Egy sötét erdő, a mi erdőnk, de nem is ez a lényeg. Hanem a fehér macska, ami megvilágítja az erdőt.

– Hű, érdekesnek hangzik.

– Esther! – Sydney is megérkezett, megragadta a vállam és megrántotta néhányszor. – Te normális vagy?