A pomponlányok lejöttek a pályáról, a két csapat már készenállt a harmadik negyed megkezdésére, a gartowni edző Aident állította volna be Matthew helyére irányítónak, csakhogy a bíró mindenki számításait keresztbe húzta.

– A capreacorti csapat súlyos szabályszegéseket követett el, többszörösen megsértették a szabályzatot, ezt pedig nem lehet egyszerű yard vesztéssel és kiállítással büntetni. Ezennel felfüggesztem a csapatot, a meccset pedig lezárom. A gartowni csapat nyerte a mai verseny 46 ponttal.

Hatalmas üdvrivalgás, a nézőknek fogalmuk sem volt róla mi történt, de örültek, amiért az ő iskolájuk nyert. De ezzel még nem volt vége.

– A következő verseny hat hét múlva lesz a Kaliforniai Egyetemen, addig is reméljük a legjobbakat Matthew Scottnak, az irányítónak, akivel ebben a pillanatban indult el a mentőautó.

Hatalmas volt az öröm, mindenhol chips és popcorn darabok voltak, a diákok azokon taposva, egymást átölelve őrjöngtek. Az ellenséges csapat teljesen megsemmisült, az idős edző ordibált a bíróval, az irányító pedig, Dominic megállt az egyik szemetes mellett és rám nézett. Egy pillanatra sem szakította el a tekintetét rólam, levette a sisakját és úgy fürkészett tovább a távolból. Eleresztettem egy félmosolyt és hátat fordítva neki elindultam a pomponlányok irányába. Sehol sem láttam Sydney-t és hiába kérdeztem meg Stacy-től, ő sem tudott nekem kielégítő választ adni, csupán annyit, hogy „Nem tudom".

Felrohantam a kilátóra, szembe egy élő, emberi lavinával, szerencsémre Camila ugyanott ült, ahol ezelőtt. Kezében volt Sydney táskája és a sajátja is.

– Esther! Jaj, de jó, hogy itt vagy! Láttad, hogy Matthew-t elvitték?

– Igen láttam, azt nem tudod véletlenül melyik kórházba?

– Fogalmam sincs.

Nem tudtuk mitévők legyünk, Sydney eltűnt, a meccs vége miatt pedig a diákok elkezdtek haza szállingózni. Az idő vészesen telt, hiába volt itt teljes a káosz, én mégis csak az anyámra tudtam gondolni. Jó pár napig nem látjuk majd egymást, már bizonyára úton vannak Eloise-al.

Gyorsan elrepült a délután további része, úgy döntöttem nem akarok részese lenni a kialakult katasztrófának, tettem eleget mindenkiért, ideje volt hazamenni. Láttam, ahogy a capreacorti kék-fehér busz elsuhan a buszmegálló és az erdő irányába, közben végig láttam magam előtt Dominicot is, ahogy a kuka mellett áll és néz. Valószínűleg nem nézték ki belőlem, hogy ilyen könnyen megszabadulok tőlük, sok mindent láttam akkor a szemében. Gúnyt, haragot, csodálatot, és némi elismerést is.

Kimerülten ültem le a kanapéra, rögtön felpattintottam a hűtőből kiszedett véres tasakot. Már nagyon éhes voltam, és senkit sem tudtam megcsapolni, pedig rengeteg ember volt ott, hatalmas lehetőség lett volna.

Rezgett a telefonom, kaptam néhány üzenetet. Az egyik Evie volt, azt írta, hogy az anyáink már úton vannak Montanába, én pedig holnap délután elmehetek hozzá az ottalvás miatt. A másik anyám volt, aki a hollétéről írt egy egymondatos üzenetet. És ott volt még Sydney, akitől ezt az üzenetet kaptam meg:

„Esther! Camila visszaadta a telóm és elmondott mindent. Igaz, hogy miattad buktak le azok a rohadékok? És hogy miattad nyertünk? Matthew nagyon hálás és látni akar. Nem kérjük, hogy még ma gyere be a kórházba, de holnap mindenképp. Előre is köszi, de csodanő."

Mosolyogva leraktam a telefonom az asztalra és mély gondolkozásba kezdtem. Matthew kórházban van ugyan, de annyira nem lehet rémes a helyzete, ha magánál van és tud beszélni. Ha tud rólam beszélni.

Sydney mellett valószínűleg a szülei és a húga is elmentek hozzá a kórházba, minek is kellenék én oda? Ráadásul azt sem tudom melyik kórházba vitték. De el kell mennem, holnap az lesz az első dolgom. Matthew látni akar, ez pedig nem lehet véletlen.

Még jó, hogy Sydney megadta a kórház címét és elmagyarázta, hogy milyen busszal és milyen átszálással tudok eljutni oda. Jó messze volt Gartowntól, legalább egy órát utaztam. De azt kell mondjam megérte.

A bézs épület rendkívül barátságos környezetű volt, az udvarán padok és növények sokasága, odabent pedig orvosok, betegek és hozzátartozók. Még jó, hogy a kórházba való belépéshez nincs szükségem engedélyre, nem lenne egyszerű idehozni a kórház igazgatóját vagy ilyesmi. Barna nadrágban, fekete felsőben és bundás farmerdzsekiben voltam, hátamon volt a kitűzőkkel teli táskám, így kóvályogtam a kórház folyosóin. A második emeletre kellett eljutnom, azon belül is az 58-es kórterembe. Először csak benéztem a résnyire nyitva hagyott ajtón, láttam, ahogy Matthew a kórházi ágyban fekszik, és hogy az anyukája, Matilde ott ül mellette. Fogta a kezét és halkan beszélt hozzá.

– Mit akarsz? Pudingot?

– Aha – alig tudtam visszatartani a nevetésemet. – Vaníliást ha lehet.

– Az eszem megáll. Szólhattál volna hamarabb is, amikor apád meg Lillian lementek az automatához.

– Khm – Lillian megidéződött, a hátam mögött állt kezében két üdítővel. Az ő háta mögött is állt valaki. Roger Scott, a polgármester.

– Üdv. Esther Garcia – bátorkodtam kezet fogni a családapával, aki összehúzott szemekkel nézett rám.

– Garcia?

– Igen. Talán ismerős önnek?

– Mondhatni.

– Biztos az anyukám miatt – éljen a színjáték, ami semmit nem ér, csak húzza az időt. Több volt, mint egyértelmű, hogy a polgármesternek gyanús vagyok. – A héten kezdett el dolgozni a polgármesteri irodánál.

– Ááá, tudom már. És te vagy Matthew osztálytársa is igaz?

– Igen, azért jöttem, hogy meglátogassam. Szabad?

– Persze, csak nyugod-

– Hívott téged vagy mi? – Lillian felvonta a fél szemöldökét és undorodva végig mért. Nem kedvel és még mindig haragszik rám. Fantasztikus.

– Igen – mosolyodtam el ártatlanul. – Szóval bemegyek hozzá.

És pont ekkor lépett ki a kórteremből Mrs. Scott. Csodálkozva nézett rám.

– Esther?

– Üdv.

– Esther? – Matthew hangja kiszűrődött a folyosóra, hallottam, hogy örül nekem. – Gyere be!

Áttörtem a családon, akiknek a fogadtatása kissé kellemetlen volt számomra, és beléptem a szobába Matthew-hoz. Egy szót se szóltunk, a család is jött utánam, de nem maradtak sokáig. Lepakoltak néhány üdítőt és snacket az ágy melletti kisszekrényre, aztán elmentek – gyanítom pudingért. Becsukták az ajtót, és ekkor végre kettesben maradtunk Matthew-val.

– Mondtam, hogy jobban jársz, ha elkezdesz aggódni értem. Látod hogy lesérültem?

– Ezek is a vámpírok voltak mi? – ültem le az ágyára mosolyogva, mire Matthew halkan nevetni kezdett. Ekkor fájdalmasan a bordájához nyúlt és felnézett rám.

– Hogy csináltad?

– Mit?

– Hogy buktattad le őket?

– Egy hangfelvétellel – válaszoltam. – Nem volt könnyű, meg akartak állítani és a bíró is egy paraszt volt, de végül...

– De végül megmentetted a csapatunkat. Hat hét múlva lesz a következő meccs, addigra jól leszek és nem kell Aidennek helyettesítenie.

– Nem is tudna – mondtam.

– Tényleg nem. Háromig nem tud elszámolni olyan hülye.

Kínos csend következett. Matthew a kézfejét vakargatta és kerülve a tekintetem a kisszekrényen lévő chipsért nyúlt.

– Milyen sérüléseket szenvedtél? – kérdeztem. – Semmit nem tudok, zavaros volt a tegnap.

– Hát még nekem – felbontotta a zacskót, felém nyújtotta, de én megráztam a fejem. – Két bordám megrepedt és agyrázkódásom lett.

– Csak megrepedt?

– Igen, szerencsére nem törés. Ez egy hónap alatt begyógyul, ha szerencsém van három hétre is leszűkülhet. Akkor aztán újra játszhatok.

– Azért ne siess ennyire előre, pihenned kell.

– Te aggódsz értem – egy hatalmas és elégedett mosoly terült el az arcán, én pedig csak megforgattam a szemem. – Esther Garcia aggódik értem. Hah.

– Miért mi mást tehetnék? Bevallom, aggódtam. És nem az iskola miatt mentem el kémkedni, hanem miattad.

– Tényleg, te valami világjáró titkosügynök vagy? Sydney és Camila mesélését összerakva olyan ez a sztori, mint valami bűnügyi sorozat.

– Az is – nevettem fel halkan. – Nem az a lényeg hogy csináltam, hanem az, hogy az iskola továbbjutott.

– Hála neked.

– Hála nektek. Jól játszottatok.

Újra csend telepedett a szobába. Csak azt lehetett hallani, ahogy Matthew foga összeroppantja a sajtos chipset. Néztük egymást egy darabig, de semmi mást nem tettünk. Talán ennek a néhány csendes percnek köszönhetünk mindent. Szavak nélkül kommunikáltunk, beleláttunk egymás fejébe. Lerakta a chipset, feljebb ült az ágyon, és a fejét óvatosan megrázva, mosolyogva hajolt oda hozzám. Tudtam mit akar tenni, de nem akartam elhinni. A Scott ivadék meg akart csókolni. De nem jött össze neki, elfordítottam a fejem és kínosan lehunytam a szemem. Megijedtem. És nem attól, hogy meg akart csókolni engem. Hanem attól, hogy én is meg akartam őt. Mindennél jobban.

Ahhh, imádom. Az utolsó négy mondat a mindenem. Na mit szóltok ehhez a majdnem csókhoz? Vajon mi fog történni a következő részben? ❤