Sokat aludtam, de az nem azt jelenti, hogy élveztem is. Rémálmom volt, a tegnap délutáni kiruccanásom a régi házamba nem volt rám túl jó hatással. Apámmal álmodtam, és azokkal az időkkel, amikor még én voltam a város gyöngyszeme, a polgármester lánya. Egykoron apám csak a polgármestere volt a városnak, nem pedig egy szörnyszülött, akinek erőszakos halált kellett halnia.

Miután ittam egy kis vért reggelire felöltöztem és bezárkóztam a szobámba. Az ablak nyitva volt, hogy bejöjjön egy kis friss, hűvös, tavaszi levegő, de én befészkeltem magam az ágyamba, és századjára is végig néztem a lapokat, amiket kitéptem a Vámpírnyilvántartásból. A délelőttöm valahogy így telhetett, nosztalgiáztam, szomorkodtam és elképzeltem milyen lenne, ha apám még most is élne. Aztán miután ebédre is ittam egy kis vért felvettem a bundás farmerkabátomat és elindultam az erdőbe azon az útvonalon, ahol anyával mentünk. Most már tudtam merre kell menni, könnyen odataláltam a régi temetőbe, azon belül is apám sírjához.

– Apa – suttogtam miközben végig simítottam a sírkövet – Annyira hiányzol. Fogalmad sincs mennyire szeretnélek magamhoz ölelni téged.

Nem is értem miért lettem csalódott attól, hogy nem kaptam választ. Ott maradtam még egy darabig a temetőben, de jobbnak láttam, ha hazamegyek. Szerencsére az utcán nem találkoztam senkivel az iskolából, de a telefonomon hagytak pár üzenetet. Camila, Sydney, és Matthew is írt, mind hármójuknak azt írtam vissza, hogy kicsit rosszul éreztem magam, de remélhetőleg holnap már megyek. Micsoda kifogás és bebeszélő szöveg, mintha tényleg csak egy átlagos emberdiák lennék, akinek az a legnagyobb gondja, hogy iskolába kell járni.

Miután anya hazaért és ivott egy kis vért rögtön elmondta hogy tervezte el a gyógyszerész-vámpír, Samuel Lee kiiktatását. Meghallgattam a tervet és már alig vártam, hogy élesben megtörténjen minden. Alig vártam, hogy ölhessek.

– Szereztem karókat – dobott le anyám két karót az asztalra – Azok alapján, amit Eloise mondott a pasasról, egy szempillantás alatt tudnánk végezni vele. De előbb hagyjuk szenvedni egy kicsit.

– Egyetértek, úgy izgalmasabb lesz – álltam fel a kanapéról mosolyogva. – Na? Akkor indulunk?

Késődélutánhoz képest alig voltak emberek az utcán, a diákok már rég hazaértek az iskolából és a legtöbb felnőtt is befejezte mára a munkát. A gyógyszertár azonban csak most akarta bezárni a kapuit. Az épület – feltehetőleg UV fényszűrős – ablakán beláttunk anyámmal, a gyógyszerész pult úgy van elhelyezve, hogy a mögötte álló vámpírt még csak véletlenül se érje napfény, ha kinyílik az ajtó. Azonban arra nem számított, hogy két másik vámpír kavicsdarabokkal betöri az erős üveget, így pedig az éppen lemenni készülő nap fénye bevilágít az épület belsejébe, ahol csak egy ötvenes éveiben járó férfi volt gyógyszeres dobozokkal a kezében. Fel se tudta fogni, ami történt, a napfény azonnal marni kezdte a bőrét, úgy égett, mintha egy kemencében lenne.

– Üdvözlöm – lépett be az épületbe anyám a betört ablakon keresztül – Mint látja nem gyógyszert szeretnék vásárolni, de attól még szívesen megmutatnám magának ezt a gyönyörű gyógynövényt. Vasfű, igazán lenyűgöző nem? Szagolja csak meg! – anyám vállalta a vasfűvel való kínzást, én pedig úgy terveztem, hogy ceruzákat szurkálok majd a pasas testébe, és mivel ugye az faanyag, elég kellemetlen érzés lesz számára.

Én is beléptem hát a gyógyszertárba, de még előtte körülnéztem, hogy látta-e valaki mit tettünk. Egy lélek sem volt az utca azon részén, ahol a gyógyszertár volt, úgyhogy nyugodtan bemehettem én is. Azért a kínzást és a gyilkolást jobb szerettük volna zárt ajtók mögött tenni, úgyhogy bevonszoltuk az ordítozó vámpírt egy raktárba. Az égési sebei kezdtek begyógyulni, ő is épp kezdett új erőre kapni, de akkor már késő volt számára. Mindkét kezét átszúrtam ceruzával, a combjába is állítottam párat, valamint a nyakába is. A vére utat tört magának, ő pedig kínoktól szenvedve, ordítva próbált véget vetni fájdalmának. Nem járt sikerrel.

– Hallottuk hírét, hogy az uraság vámpír, amivel alapból semmi bajunk nem lenne. De megölt egy ártatlan fiút, ezzel pedig felbolygatta a város békéjét.

– És ne feledkezzünk meg Eloise Reyes férjéről sem, milyen kár, hogy ezekért a tettekért most csúnyán megfizet – guggoltam le a ceruzával szétszurkált férfi elé.

– Ti is vámpírok vagytok – szólalt meg Samuel Lee rekedtes hangon. – Ti mégis hogy nem égtek el a napon?

– Az maradjon a mi kis titkunk – mosolyodott el anya, aki gumikesztyűt viselt, így pedig a vasfű nem tudott kárt tenni benne. A gyógyszerészben annál inkább.

A növény végig szántotta az arcát, a nyakát, a kezét és minden olyan felületet, amit nem takart ruha.

– Mielőtt meghal elárulná miért ölte meg azt a fiút? – kérdeztem ártatlanul.

– Csak meg akartam mutatni, hogy ez az én területem.

– Súlyos tévedés – anyám lenyeletett vele egy kis darab vasfüvet, így most már belülről is mardosta őt a fájdalom. – Gartown a mi területünk, már majdnem két évszázada.

Samuel Lee teljesen ledöbbent, egy pillanatra el is felejtette mekkora kínok között van most.

– Most pedig gondolja végig milyen élete volt emberként és vámpírként – rántottam elő az éles karót. – És reménykedjen abban, hogy nem lesz olyan borzalmas a pokol.

– Ne! Ne várjanak!

Hiába ellenkezett, akkor se hallgattam volna rá, ha ezután újra érezhettem volna a csokoládé ízét. Beleszúrtam a karót a szívébe, megcsavartam egyszer és rezzenéstelen arccal néztem, ahogy a férfi szépen lassan meghal. Ó, majdnem kifelejtettem a lényeget. Az utolsó leheletével ezt mondta:

– Van még egy... Van még egy vámpír.

– MI?! – anyámmal értetlenül összenéztünk, utána vissza a halott vámpírra, de hiába, már nem tudott volna többet mondani nekünk. Meghalt, a titkot pedig – hogy mégis ki az a másik vámpír – magával vitte a túlvilágra.

– Ezt aztán jól megcsináltuk – dobta el anyám mérgesen a kezében tartott vasfüvet.

– Mi van, ha csak azért mondta, hogy megvezessen bennünket? – próbáltam kitalálni valami bíztató magyarázatot.

– Azután mondta, hogy leszúrtad. Előtte is mondta volna, hogy mentse az életét.

– Én ezt nem bírom – álltam fel idegesen. – Tüntessük el a hullát és vigyünk el egy kis pénzt a kasszából, hogy úgy tűnjön csak egy egyszerű rablás volt.

– Jó ötlet, erre nem is gondoltam – nézett rám anya elismerően. – Tényleg lett némi tapasztalatod az évek során.

– Több is, mint hinnéd – mosolyodtam el és a kasszához léptem, hogy egy ütéssel kinyissam. – Kérsz egy kis nyugtatót? Ingyen van – kérdeztem anyától miközben a hátam mögött lévő gyógyszerekkel megpakolt polcra néztem.

– Ne szellemeskedj, gyere, menjünk ki a hátsókijáraton.

– Még szerencse, hogy olyan is van – dünnyögtem és egy jó nagy köteg papírpénzt a zsebembe rakva az anyám után mentem.

Még mielőtt leszállt volna az éj és elérkezett volna a küldetésem – becsempészni Samuel Lee kiszáradt holttestét a Scott ház titkos szobájába – anyámmal meglátogattuk a boszorkányok házát és beszámoltunk nekik az eseményekről.

– Köszönjük szépen – hálálkodott Evie, aki szemlátomást jobban lett attól, hogy végeztünk azzal a férfival, aki megölte az apját.

– Azonban van egy kis bökkenő – köszörülte meg a torkát anya. – Mielőtt végleg meghalt volna azt mondta... Hogy van egy másik vámpír is.

– Mi van, ha hazudott? – jutott eszébe Eloise-nak is ugyanaz, ami nekem.

– És mi van, ha nem? – vágott vissza anyám. – Ti nem tudtok senki másról, aki vámpír gyanús lehetne?

– Nem igazán – rázta meg a fejét az anyaboszorkány.

– De attól függetlenül nem kizárt, hogy van itt valaki más is – mondta Evie. – Vagy nem épp itt, de a közelben lévő városokban. Elvégre Samuelt is át kellett változtatnia valakinek.

– Ez is igaz – hümmögött az anyám. – Rátok bízom, hogy kiderítsétek miként is változhatott át Samuel, én is nyitva tartom majd a szemem és ha kell vadállat módjára gyilkolok. Pedig ez volt az egyetlen dolog, amit nem akartam megtenni.

– Pedig pont ettől olyan izgalmas minden – mondtam mosolyogva. – Lement a nap, szerintem lassan indulhatunk.

– Igaz is – állt fel anya az asztaltól.

– Mit csináltok a testtel? Valóban be akarjátok juttatni a Scott házba? – vont kérdőre minket Eloise.

– Valahogy úgy – feleltem.