Amikor mi laktunk ebben a házban, akkor semmi különös nem volt a titkos szobában, néhány takaró, tartós ételek és könyvek unaloműzésre. Kissé hátborzongató lett volna ugyanúgy találni mindent, de ezt kizártnak tartottam, nem létezhet, hogy ennyi idő alatt legalább egy ember nem fedezte fel a könyvespolc mögött rejlő titkos szobát. Nem tudtam mire számítsak, mit rejtegethet itt a polgármester, a legrosszabb, amire gondoltam, azok elaszalódott és kiszáradt vámpírholttestek voltak, és ez nem is állt olyan távol a valóságtól. Amint beléptünk a titkos szobába a könyvespolc bezáródott mögöttünk, Matthew nem mutatta ki, de egy kicsit megrémült, rögtön megnyugtattam és megmutattam neki egy fogantyút.

– Biztos ezzel nyílik. Nincs itt valami fáklya, vagy...

– Zseblámpa – mutatott a telefonjára Matthew és bekapcsolta rajta a zseblámpa-funkciót. Én ugyanezt tettem. – Miért pont fáklya?

– Nem tudom, talán azért, mert úgy érzem magam, mintha egy filmben lennénk.

Scott halkan felnevetett és megfeledkezve az udvarias előre engedésről elindult a lefelé vezető lépcsőn. Bátor volt, mert bár fogalma sem volt róla milyen borzalmakat rejthet a lenti része a szobának, ő nem engedte, hogy én menjek elől, mindenképp meg akart védeni.

– Jé, itt van egy kis lámpa – nyomott meg egy gombot Matthew, aminek következtében egy lámpa halvány fénnyel pislákolni kezdett. Nem volt valami erős, de ahhoz pont elég volt, hogy megpillantsuk a szoba végében lévő hatalmas szekrényt. – Na és ebben vajon mi van? – Matthew kíváncsian rángatta meg a szekrény fogantyúját, ám amikor az kinyílt olyan dolog tárult a szemünk elé, amitől rögtön rosszul lettem. Vámpírölő fegyverek, íjak, fagolyók és karók. Valamint egy polc, ami roskadásig tele volt rongyos könyvekkel. – Mi a franc? Ez mégis...

– Szerintem ezt nem kellett volna látnunk – suttogtam és alaposan felmértem a fegyvereket. Nem épp mai darabok, tisztán látszik, hogy a vámpírvadászat már nemzedékek óta tart ebben a családban.

– Megkérdezem a faterom, hogy ezek mégis mik. Mert kicsit beteg.

– Szerintem ne áruld el neki, hogy itt jártál. Azt meg pláne ne, hogy én is – tanácsoltam Matthew-nak és levettem egy könyvet a polcról. Albert Scott naplója. Annak az Albert Scottnak a naplója, aki megölte az apámat. Úgy szorítottam azt a rongyos könyvet, mintha ettől visszahozhatnám apámat. Könnyes szemmel nyitottam ki és olvastam bele abba a bejegyzésbe, amit azon a végzetes napon írt.

„1869. október 11.

A mai napon bevégeztetett. Sok embert vesztettünk, és jó néhány vámpír kicsúszott a kezünk közül, de nem számít, mert végeztem minden idők egyik legerősebb vámpírjával. Wade Garcia meghalt, én magam szúrtam a szívébe a karót. Öröm volt nézni, ahogy elfehéredik a teste és ahogy tehetetlenül elterül a földön. Sajnos a feleségét, Eleanort és a lányukat Esthert nem tudtuk elkapni, de nem adjuk fel a keresést, sok más vámpír van még rajtuk kívül, akiket le kell vadásznunk.
Az elhunyt emberek közé tartozik James Clark is, Isten nyugosztalja a barátomat, fia, Theodor veszi majd át a helyét a tanácsban, reméljük sokat hozzátesz majd a vámpírvadászathoz. De addig is, a jelenlegi sikereknek kell örülni. Ma este temetjük el a halott embereket és azt az átkozott vámpírt is az erdei temetőben, nekem viszont más dolgokkal kell foglalkoznom. James halálával megkavarodott a tervünk, Theodor nem tudhat arról, hogy neki kéne lennie a polgármesternek, én viszont mindenkit megvezetve a város élére teszem a családomat. Én leszek Gartown polgármestere és mindent megteszek azért, hogy jó életünk legyen."

– Mi az? Mit olvasol?

– Semmi különöst – tagadtam azonnal és miközben letöröltem egy kósza könnycseppet visszaraktam a polcra a naplót. – Csak egy ócska, régi könyv.

– Az oké, de ezt nézd – nyújtott felém egy könyvet Matthew. – Vámpírnyilvántartás.

– Mi? – vettem ki a kezéből és rögtön beleolvastam. Adatok és információk sokasága férfiakról és nőkről, akikben az a közös, hogy vámpírok, és hogy a Scott család végzett velük. Több ismerős nevet és arcot is láttam, de aki a legjobban érdekelt engem az apám volt. Meg is találtam, Wade Garcia. Az ajkamba harapva végigsimítottam a képet, ami őt ábrázolta. Úgy hiányzik!

– Gondolod, hogy tényleg léteznek vámpírok? És hogy a családom nem véletlenül függője a témának?

– Szerintem ez hülyeség – ráztam meg a fejem. – Azt mondtad nem hiszel a dologban.

– Eddig nem is hittem, de nézd ezt a sok cuccot! Simán felhasználhatnánk a projektmunkához.

– Szerintem meg nem. Ezek a holmik apukádhoz tartoznak, biztos nem örülne neki, ha megtudná, hogy itt jártunk. Most azonnal menjünk vissza és inkább abból a beteg mesekönyvből inspirálódjunk.

Matthew végül rám hagyta a dolgot és elindult felfelé a lépcsőn, én pedig kihasználva, hogy nem figyel kitéptem az apámról szóló lapokat a könyvből. Gondosan visszaraktam a helyére, becsuktam a szekrényt, a lapokat pedig összehajtottam és bedugtam a melltartómba. Régi és praktikus módszer.

Lekapcsoltuk a kis lámpát is és a telefonunkkal világítva felmentünk a lépcsőn. Miután meghúztuk a kallantyút újra a dolgozószobában találtuk magunkat.

– Ez durva volt – mondta Matthew, aki kissé összezavarodott arccal nézte, ahogy a könyvespolc visszacsúszik a helyére. – De tényleg jobb lesz, ha nem árulom el az apámnak.

– És akkor szerinted tényleg léteznek vámpírok? – kérdeztem félve. Nem a vámpíroktól féltem – elvégre én is az vagyok – hanem attól, hogy Matthew ettől fogva kutakodni fog az ügyben, vagy hogy esetlegesen engem is leleplez.

– Nem tudom Esther, nem tudom. A projektmunkában próbáljunk meg érveket felhozni mellettük, de azért ne annyit, hogy Howard is gyanakodni kezdjen.

A délután hátralévő részét a Scott házban töltöttem, Matthew furcsamód nem mutatta meg a szobáját, de a történtek után a dolgozószobában sem akartunk maradni, úgyhogy inkább lementünk a nappaliba. Igazán otthonos volt a fekete-fehér színek összeállítása, aztán hirtelen megjelent Matthew anyukája, aki miután illedelmesen bemutatkozott nekem hozott egy kis bolti süteményt.

– A te anyukád Eleanor igaz? – kezdett el velem csevegni.

– Igen – mosolyodtam el és félve ugyan, de beleharaptam az egyik süteménybe. Nem volt benne vasfű. – Lassan megyek is hozzá haza, sok mindenről kell beszélnem vele.

– Értem. És a projektmunkával hogy haladtok? Matthew mesélte, hogy együtt fogtok dolgozni, és hogy a mi könyveinknek is hasznát veszitek majd.

– Eddig egész jól állunk, már több oldalnyit jegyzeteltünk – válaszolt Matthew helyettem. – Misztikus lényekről írunk, arról, hogy milyen kapocs van köztük és a város között.

– Ajj, kisfiam, ezekkel untatod szegény Esthert? Ahelyett mondjuk, hogy a városi állattenyésztésről vagy a divatról írtatok volna?

– Nekem tetszik a téma, érdekes és egyedi – mondtam és felálltam a kanapéról. – Viszont most tényleg megyek, nem akarok tovább zavarni.

Érdekes volt a délutáni kiruccanásom a Scott lakásban, nem sok minden az, amit el tudtam hozni, az igazi családi ereklyéket még megkeresni sem volt alkalmam, nemhogy elhozni. De majd a következő alkalommal, elvégre most már bejárásom van a házba, akkor megyek be, amikor akarok.

Otthon miközben vért vacsoráztam mindenről alaposan beszámoltam anyának.

– Jut eszembe – elővettem a melltartómból az összehajtott lapokat. – Adatok apáról és egynéhány rólunk is. A polgármester biztosan olvasta már ezt, esélyes, hogy lebukunk előtte.

– Annyi baj legyen, majd megölöm – vonta meg a vállát anya és a kezemben lévő lapokért nyúlt. Amint meglátta apa képeit elmosolyodott és szomorúan végig simította őket. – Sosem tudtam kikapcsolni az érzéseimet vele kapcsolatban. Bárcsak itt lehetne most velünk.

– Anya – szólaltam meg bátortalanul. – Meglehetne oldani, hogy holnap ne menjek iskolába?

– Miért? Ki ne találd, hogy beteg vagy, vámpír vagy, ez a kártya nálad nem játszik – simította meg a hajam anya nevetve.

– Nem beteg vagyok, de... Nincs erőm ott ülni az iskolában és hallgatni az olyan dolgokat, amikre egyáltalán nincs szükségem. Meg holnap amúgy is nyomott lesz a hangulat, mindenki feketében fog mászkálni.

– Erről eszembe jutott mit akartam – csapta össze a tenyerét anya. – Legyen, nem mész iskolába. De délután, amikor a gyógyszertár bezár, lecsapunk a patikusra.

– Samuel Leere? – vontam fel a szemöldököm és elmosolyodtam. – Végre gyilkolhatok?

– Igen – mosolyodott el anya. – Apád lánya vagy.

– Az már egyszer biztos – mosolyodtam el és kikaptam anya kezéből a lapokat. – Ugye nem gond, ha nálam vannak?

– Nem, dehogy.

– Arra gondoltam, hogy elmegyek holnap a temetőbe – mondtam miközben elindultam a lépcső felé. – Na jóéjt, aludj jól!