A tegnapi buli nem úgy alakult, ahogy azt elterveztük. Nem hiába volt rossz érzésem, bár ezt még én sem gondoltam volna, hogy egy vámpír gyilkolászni fog az erdő sötétjében, amíg a diákok egy verekedést néznek. A hétfői nap biztos nem lesz könnyű, mindenki erről fog beszélni. Nem ismertem a srácot, de sajnáltam őt és azokat, akik közel álltak hozzá.

Miután hajnalban hazaértem és felébresztettem anyát, rögtön elmondtam neki, hogy mi történt. A hulla a fán, Evie ijedtsége és az elmélet, miszerint az a másik vámpír a bűnös.

– Biztos, hogy nem te voltál? – nézett rám anya.

– Mi? Még jó, hogy nem! Csábított a vér, de nem bántottam senkit!

– Rendben, hiszek neked. Holnap meglátogatjuk a Reyes boszorkákat és kikényszerítjük belőlük az információt. Tudnunk kell, hogy ki az a másik vámpír annak érdekében, hogy megelőzzük a hasonló eseteket.

– És most?

– Most menj aludni.

El is mentem, délelőtt keltem fel és miután megittam egy tasak vért anyával együtt elindultam a boszorkányok házához. Reménykedtünk benne, hogy Eloise elárulja magától, amit akarunk, de ha nem, akkor ott van a B és a C terv. Csak azok egy kicsit erőszakosabbak.

A boszorkák nem fogadtak minket valami szívesen, de nem tudtak mit tenni, ha egyszer beengedtek minket a házukba, akkor onnantól kezdve nincs visszaút, bármikor bemehetünk.

– Akkor biztos, hogy nem ti voltatok – nézett ránk Eloise Reyes gyanakodva.

– Biztos. Én otthon voltam, Esther pedig megfékezte a verekedést.

– És előtte mit csinált? Egy vámpír részegen rosszabb, mint józanul.

– Nem én voltam! – háborodtam fel. – És ahelyett, hogy minket gyanúsít elmondhatná, hogy mégis ki az a másik vámpír. Mert elég egyértelmű, hogy ő tette. Igaz Evie?

– Igen, ő volt. Csak azt nem tudom, hogy miért – felelte halkan a lány.

– Mi van, ha rá jött, hogy új vámpírok érkeztek a városba, történetesen mi – kezdett bele anyám a gondolatmenetébe. – És így akart üzenni nekünk, hogy ez az ő területe.

– Kinézem belőle, amilyen bolond – csúszott ki Evie száján.

– Na! Mondjátok már el, hogy ki az! Kérlek – anyám próbált a barátságos módszerrel hatni a boszorkákra, akiknek szerencséjük volt, mert beadták a derekukat, és elárulták, hogy ki is az a rejtélyes személy.

– Samuel Lee, a város egyik gyógyszerésze. Egy ötvenéves vénember, aki néhány éve vámpírrá alakult. Nekem azonban ez nem tetszett, barátságosan megkértem, hogy hagyja el a várost, de ő nem hallgatott rám. Öldökölni kezdett, többek között a férjemet is megölte. Engem és Evie-t nem tudott bántani, de mi sem tudtuk megfékezni őt. Azóta itt él a városban, néha megcsapolja az embereket, de nem valami feltűnő. Senki sem tudja, hogy mi lett belőle.

– És mégis hogy lett vámpír? Ki által? Miért? Én ezt nem értem – annyi kérdésem lett volna, de teljes választ egyikre sem kaptam.

– Egyszer elment a városból, és már vámpírként tért vissza. Akkor tudtam meg micsoda, amikor átadott egy doboz gyógyszert és összeért a kezünk.

– Komolyan egy öreg gyógyszerésztől rettegnek ennyire? – fontam össze magam előtt a karom és hitetlenkedve felnevettem. – Egy kézzel elintézem. Csak mondjátok meg hol találom.

– Azért ez nem ilyen egyszerű Esther – vetett felém anyám egy rosszálló pillantást. – Nem feltétlenül kell erőszakhoz folyamodnunk. Vagy ha mégis, akkor azt csináljuk okosan.

– Mire gondolsz? – érdeklődött Eloise.

– Ha már úgy is olyan jóban lettem a polgármester feleségével és azt hazudtam neki, hogy gyűlölöm a vámpírokat... Akkor pont kapóra jönne, ha átnyújtanék neki egy halott vámpírt.

– Ez őrültség – szólalt meg Evie elsőként. – Ezzel azonnal lebukna. Vagy talán az is ott van az önéletrajzában, hogy vámpírvadász?

– Jó, akkor anonim feladó leszek. De a lényeg akkor is ugyanaz. Megöljük azt a gyógyszerészt, a testét pedig eljuttatjuk a Scott családhoz.

Eloise és anya még váltottak néhány szót, addig pedig mi megint félrevonultunk Evie-vel. Letörtnek tűnt, talán egy kósza könnycsepp is legördült az arcán.

– Mi a baj? Hé, nyugi. Elintézzük a papit, nem kell félned.

– Én nem félek, csak... Az apukám. Eszembe jutott az apukám. Semmi rosszat nem csinált és megölte őt!

– Shhh – megsimítottam Evie vállát és leültem mellé az ágyra. – Nem vagyok jó a lelkesítő beszédekben, de megígérem neked, hogy úgy szúrom szíven egy karóval, hogy szenvedve jusson el a pokolba.

– Köszönöm – nevetett fel halkan. – Remélem be is tartod.

– Be fogom.

De hogy mikor, az egy nagyszerű kérdés. Azt hittem a boszorkányházban való látogatás után anyámmal azonnal megöljük azt a Samuel Leet, de nem.

– Neked most a holnapi napra kell koncentrálnod. Iskola után felmész a Scott házba igaz? – nézett rám anya, miközben vért ivott egy üvegpohárból.

– Igen, Matthew és én közösen csináljuk meg a töri beadandót.

– Nagyszerű. Most még úgyse tudsz megszerezni semmit, csak érd el, hogy beengedjenek és mérd fel a terepet. Keress bármit, az alma nem esik messze a fájától, valószínűleg a mostani családapa is egy ostoba majom és a dolgozószobájában tart mindent.

– És mi van a könyvespolccal? – jutott eszembe egy gyönyörű emlék.

– Az is a dolgozószobához tartozik.

– Oké, akkor én erre koncentrálok. Holnap a suliban amúgy is káosz lesz a fiú halála és a buli utóhatása miatt. És te mit csinálsz? Megölöd a vámpírt? Nélkülem?

– Én kérem szépen dolgozni fogok – mosolyodott el anya. – Berendezkedek a kis irodámba, megkapom az első elintéznivalóimat meg ilyesmi. Már várom.

– Anya – sóhajtottam fel gondterhelten. – Miért van az, hogy amióta itt vagyunk minden egyes nappal bonyolultabb lett a helyzetünk?

– Nem tudom kislányom, nem tudom. De szenvedés nélkül nem tudjuk elérni azt, amit akarunk.

Anyám ezzel az életbölcsességgel zárta le a beszélgetésünket, rögtön pakolászni kezdett a konyhában, én pedig felsurrantam a lépcsőn és bezárkóztam a szobámba. Miután előkészítettem a táskámat és a ruhákat, amiket holnap akarok felvenni, elterültem a piros kanapémon és bámulni kezdtem a plafont. Holnap nagy nap lesz. Csaknem százötven év után végre újra beléphetek a házamba. A házba, ahol a gyerekkoromat töltöttem, a házba, ahol boldogan éltem a szüleimmel... A házba, ahol meggyilkolták apámat, és a házba, ahol most már a gyilkosok leszármazottjai, a Scottok élnek. Tudom, hogy érzékenyen fog érinteni az egész, de muszáj leszek leküzdeni az érzelmeimet és a feladatomra fókuszálni. De addig is gondolkodni kéne azon, hogy mi legyen a témája a közös projektünknek Matthew-val.

A hétfő valóban káosszal teli volt, de az lesz a legjobb, ha szépen sorban mesélem el a történteket. Barna nadrágot és fehér felsőt vettem fel, valamint a bundás farmerkabátomat. Tökéletes arra, hogy eltöltsem a napot az iskolában és a házban, ahol százötven éve éltem.

Az utcán minden ember olyan másnak tűnt, levertnek és rosszkedvűnek láttam őket. És akkor az iskola udvarára betérő diákokról ne is beszéljünk, hallgatóznom sem kellett, mindenki a szombati esetről beszélt. Az iskolába beérve rögtön a szekrényemhez mentem, ahol pakolászás közben megláttam Sydney-t és Camilát.

– Hé – léptem oda hozzájuk.

– Esther! Veled mi történt? Hol voltál? Nem válaszoltál az üzeneteinkre sem – támadott le Camila rögtön.

– Elég zűrös volt a hétvége, de gondolom nektek is.

– Ne is mondd – kezdett bele Sydney. – Teljesen kiütöttem magam, nem emlékszem semmire onnantól, hogy Connor megdugott a vécében. Másoktól tudom, hogy az a barom Scott verekedett Aidennel, utána pedig meghalt valaki. Meghalt egy diák és ott lógott egy fán. Te jó ég, még jó, hogy nem emlékszem semmire.

– Én emlékszem – mondta Camila. – Láttam, hogy Esther bevitt a házba, utána meg is találtalak egy szobában és ott maradtam veled.

– Igen, felvittem, mert rosszul lett és elájult – hazudtam szemrebbenés nélkül.

– És utána mit csináltál? Hogy mentél haza? – kérdezte Sydney. – Mert vezetni senki nem tudott, be voltunk rúgva, ráadásul a rendőrök kikérdeztek mindenkit, aki meg tudott szólalni.

– Tőlem is kérdeztem pár dolgot, de utána hazagyalogoltam.

– Nem féltél, hogy te is meghalsz? – képedt el Camila. – Néhányan azt mondták, hogy valami titokzatos baltás gyilkos járkál az erdőben, és hogy az ölte meg Johnt is.

– Biztonságban voltam – nyugtattam meg a két lányt. – És örülök, hogy ti is jól vagytok. De azt esetleg nem tudjátok, hogy Matthew...

– Matthew köszöni szépen jól van – egy unott szemforgatással fogadtam a Scott ivadék kijelentését, aki a szekrényeknek nekidőlve mosolyogva nézett rám. – Mondd csak, mégis mióta tudtad, hogy a húgom Tylerrel kavar?