Anya a konyhában pakolászott, ő már akkor idehozott rengeteg mindent, amikor megvette ezt a házat. Én meg egy szál kitűzőkkel teli táskával indultam el ide a szomszéd államból. Egy táskában van az életem, az életem, ami amúgy 147 éve véget ért, de mindegy is.

– Az erdő felé néző szobát választottam – közöltem anyával csak úgy mellékesen és a hűtőhöz léptem. Üres volt, de azért háromszor ki és becsukogattam, hátha valami csoda folytán lesz benne valami a következő alkalommal.

– Nincs ott semmi, nem látod?

– De látom. Nálad sincs vér? Éhes vagyok.

– Nincs, most ki kell bírnod nélküle egy kicsit.

– Mi az, hogy bírjam ki nélküle egy kicsit? Azt szeretnéd, hogy kiszáradjak? – akadtam ki és végleg bezártam a hűtő ajtaját.

– Nem fogsz kiszáradni, holnap már ehetünk. Carl ide is el fog látogatni, ugyanúgy hozza majd nekünk a tasakos vért, mint régen – mondta anya miközben felrakott egy dobozt az asztalra.

– Akkor nincs öldöklés? – kérdeztem ártatlanul mosolyogva.

– Nincs – nézett rám szigorúan az anyám. – Kivéve, ha nincs más megoldás. De ezt már te is tudod jól.

– Sok mindent tapasztaltam hatvan év alatt – mondtam és végig simítottam a konyhapulton. – Anya. Most komolyan iskolába kell járnom? Ennyi szórakozás után?

– Sajnálom, de kénytelen vagy.

– Argh – forgattam meg a szemem és felpattantam a pultra. – Egészen pontosan mikor jön ide Carl?

– Holnap korán reggel indul kocsival, szóval...

– Én addig nem bírom ki – mondtam idegesen. – Biztos nem ölhetek meg senkit?

– Nem! Esther!

Nem volt kedvem anyám prédikálását hallgatni, nyeltem már belőle eleget majdnem száz éven keresztül. A kabátom zsebébe volt a telefonom és egy kis pénz is, úgy gondoltam ideje lelépni egy kicsit és jobban körülnézni ebben a porfészekben, amit valaha az otthonomnak neveztem.

– Mit gondolsz, mégis hová mész?

– Csak körülnézek. De lehet, hogy az erdőben kötök ki és megölök valami állatot.

– Ha tényleg ennyire éhes vagy, akkor nem bánom. De légy óvatos, ne vegyen észre senki.

Az újdonsült házunk ajtaja nyikorogva zárult be mögöttem én pedig egy percig tanácstalanul álltam egyhelyben arra várva, hogy valami égi jel elvezényeljen a végzetem felé. Ez meg is történt, annak ellenére, hogy a lehető legtávolabb akartam lenni attól a hatalmas háztól, a lábaim mégis arra vittek. Csakhogy a sors úgy akarta, hogy összetalálkozzak egy mosolygós arcú idős nővel, aki rögtön felfedezte, hogy nem idevalósi vagyok, úgyhogy leszólított.

– Szervusz kishölgy, ki vagy te? Még sosem láttalak errefelé.

– Üdv – erőltettem magamra egy mosolyt és ahelyett, hogy a szemébe néztem volna, a nyakát kezdtem el szuggerálni. Rögtön megcsapta az orrom a vér szaga, olyan sok, olyan mennyei, csupán egy harapás szükséges... – Most költöztem ide az édesanyámmal.

– Nahát – mosolygott továbbra is. Mégis hogy nem tűnt fel neki az unott arcom és az, hogy én nagyon nem akarok beszélgetni vele? – Na és merre tartasz most?

– Csak sétálgatok, felfedezem a vidéket. És ha nem bánja akkor megyek is tovább, viszlát.

Amilyen gyorsan csak tudtam leléceltem, már többtízméterre voltam az idős nőtől, amikoris a tökéletes hallásommal meghallottam mit dünnyögött magában.

– Micsoda szemtelen lány. Szégyen ez a mai fiatalság.

Oh nénike, ha tudnád, hogy legalább kétszer olyan idős vagyok, mint te, és ha szerettem volna, akkor behúzhattalak volna egy sikátorba és kiszívhattam volna minden egyes csepp vért a testedből.

És tessék, ismét ott voltam annak az utcának a végében, ami a volt házunkhoz vezetett. Olyan szép az épület, kívülről és belülről is, legalábbis az emlékeimben az. Tisztán emlékszem a fehér oszlopokra és a kétfelé ágazó lépcsőre, a nagy ajtókra, és az apám dolgozószobájában lévő titkos szobára.

Mennyit szórakoztam akkoriban, elbújtam apám elől ő pedig megkeresett. Sokat nevettünk, aztán levett egy könyvet a hatalmas polcáról és mesélni kezdett. Vámpírokról, boszorkákról és vérfarkasokról. Akkor azt hittem ez mind csak mese, azonban be kell látnunk, hogy közel sem az.

A múltban való kutakodásomat és a szép emlékeim felidézését az zavarta meg, hogy a hátam mögül hangos és magas női hangokat hallott meg.

– Akkor most Tyler komolyan elhívott? – kérdezte egy lány, már szinte sikítva.

– Igen, és természetesen igent mondtam – vágta rá rögtön egy másik lány. Nem láttam őt, mégis elfogott egy különös érzés. Mintha ismerném valahonnan.

– És mi lesz Jessicával? Nem fog kiakadni rád, hogy elloptad a barátját?

– Le van szarva Jessica.

Aha. Tehát nagyképű, beképzelt kis picsák mindenhol vannak a Földön és nem csak azokon a szórakozóhelyeken, ahol hatvan év alatt megfordultam. Féloldalasan hátra fordultam és alaposan felmértem a három lányt, akik befordultak az utcába és elindultak egyenesen előre.

Középen egy szőke hajú lány volt, ránézésre sem tudtam megmondani ki ő és honnan ismerem, mégis bennem volt ez az érzés. Két oldalán feltételezhetően a kis barátnői, akik le merem fogadni, hogy nem is az igazai barátnői, csak afféle csatlósként tartja magánál őket, mint azokban a trendi amerikai filmekben.

Úgy tűnt nem csak én vettem észre őket, hanem ők is engem, mindhárman kérdő és undorral teli pillantásokkal méregettek, de csak a középen álló szőke lánynak volt mersze ahhoz, hogy megszólaljon.

– Te meg ki vagy és mit csinálsz az én utcámban?

Na, ez igazán szép kezdés. Először az idős nő, most meg egy buta liba. Fogalmam sincs meddig fogom kibírni ebben a városban, már most hiányoznak a Las Vegas-i koktélok, a zene, a tánc és a fiúk.

– Sziasztok – mosolyodtam el és megigazítottam a sapkám. – Most költöztem a környékre, csak körülnézek és sétálgatok. Remélem nem járok tiltott helyen.

– Nem, nem, de ez attól még az én utcám – mondta a szőke lány és előrébb lépett – Hogy hívnak?

– Esther vagyok.

– Esther – mért végig alaposan a lány, akinek, ha meg kéne becsülnöm az életkorát, akkor nem mondanék többet tizenhatnál. – Jók a ruháid, bejön a stílusod.

– Köszönöm – mosolyodtam el. – Na és téged hogy hívnak?

– Lillian vagyok. Lillian Scott.

A felismerés váratlanabbul tört rám, mint hittem. Pedig gondolhattam volna. Ki más járna ebben az utcában, mint a volt lakásom egyik új lakója? Egy Scott.

Elraktároztam magamban az információt, miszerint a szőke hajú hercegnő annak az embernek a leszármazottja, aki megölte az apámat, és aki elvett tőlünk mindent. Ez a későbbiekben akkor jöhet jól, ha döntenem kell, hogy meghagyom az életét vagy kitöröm a nyakát és kiszívom a vérét. Nagy valószínűséggel az utóbbira kerülne sor.

– Nagyon örvendek.

– Ma költöztetek? Ide fogsz járni iskolába is?

– Igen, jövő héten már megyek is. Ezelőtt magántanuló voltam, állandóan utaztam, szóval...

– Milyen helyeken jártál?

– Inkább azt kérdezd milyen helyen nem jártam – vágtam a szavába rögtön, bevetve azt a tipikus lányos beszédstílust. Undorodtam magamtól, a száz évvel ezelőtti énem valószínűleg egekbe emelt szemöldökkel nézne végig rajtam. – Legutóbb Las Vegasban voltam, erre most itt kötöttem ki.

– Reméljük nem bánod meg ezt a hatalmas változást – mondta mosolyogva.

Hiába vagyok jó emberismerő, nem tudtam eldönteni, hogy ez a lány – Lillian – tényleg így mosolyog, vagy csak éreztetni akarja velem, hogy legszívesebben ledugna a torkomon egy kést. Mindenesetre kissé ijesztő volt a mosolya és nem is kívántam tovább beszélgetni vele, úgyhogy megpróbáltam innen is hamar eltűnni.

Addig kóvályogtam az épületek közt, míg ki nem kötöttem az erdőnél. Egy nagy ösvény volt előttem és hatalmas, csavart törzsű fák. A hátam mögé pillantottam, hogy megbizonyosodjak róla nem lát és nem is követ engem senki. A környék teljesen kihalt volt, úgyhogy nyugodtan belevethettem magam az erdőbe.

Állatra vadásztam, de az istenért sem bukkant elő semmi. Éreztem a vér szagát, mégsem láttam, és pláne nem fogtam semmit. Azok után, hogy Poe barátom megkóstoltatta velem a pocokvért elhatároztam, hogy csak végső esetben iszom újra állati vért. Ez pedig egy ilyen végső eset volt.

Ki tudja Carl mikor ér ide a vérszállítmánnyal, addig kétszer is kiszáradok, nem akarom, hogy elgyengüljek. Bár az állatvér nem erősít valami jól, de azért arra pont megfelel, hogy életben tudjak maradni.