Amikor óra után kiértem a folyosóra Sydney és Camila rögtön elkaptak, behúztak a lánymosdóba.

– Mondtam, hogy kurva jó lesz ez a nadrág – nézett rám Sydney a tükörből. – De most véleményt kérek.

– Miről? – kérdezte Camila.

– Arról, hogy mit vegyek fel a holnapi buliba. Már szerda óta ezen jár a fejem, de nem tudtam dűlőre jutni. Ti miben lesztek?

– Én a fehér ruhámban.

– Azért, hogy valaki leöntse sörrel, vagy hogy összehányják?

– Haha – nevettem fel, de látva a két – és másik három idegen – lány értetlen pillantását rögtön kimagyaráztam magam a dologból. – Egyszer mikor Ausztráliában jártam egy csávó lehányta a kedvenc ruhám egy buliban. Iszonyat dühös voltam, de néhány héttel később már egy ágyban aludtunk.

– Odanézzenek – vigyorodott el Sydney. – Tudtam én, hogy sok mindent nem tudok rólad. Csak annyit mondtál, hogy sokat utaztál és hogy magántanuló voltál. De ezek szerint tudtál élni.

– Tudtam hát – támaszkodtam neki a csapnak és megnéztem a tükörképem.

– És mi lett a sráccal? – érdeklődött Camila.

– Oh, hát. Külön kellett válnunk, én tovább költöztem, ő nem tudott. De néha még beszélünk.

– Hogy hívják? Rákereshetek Instán? – vette elő a telefonját Sydney.

– Nincs fent sehol – előztem meg rögtön a katasztrófát, miszerint a szőke lány lenyomozza Poe-t.

– Kár – sóhajtott fel. – Na mondjátok mit vegyek fel!

– Mid van? – kérdeztem miközben kilöktem magunk előtt a mosdó ajtaját.

– Van egy vörös, de az túl elegáns és drága egy ilyen egyszerű bulihoz. Ott van még esetleg a kék, mondjuk azt imádom, jó benne a mellem és a seggem is.

– És mi van a rózsaszínnel? – jutott eszébe Camilának.

– Hm. Oké, vagy a kék lesz, vagy a rózsaszín. Majd a nővérem eldönti.

– Van nővéred? – lepődtem meg.

– Van igen. Szerencsés, San Diegoba jár egyetemre. Amint itt végzett a sulival költözött is el.

– És milyen a testvéri viszonyotok? – kérdeztem.

– Jó, nagyon jó – bólogatott. – Cassie anyám helyett anyám volt, ő főzött, ő mosott rám, amikor anyánk mindenféle csávóval hetyegett és lerészegedett a Calistogai kocsmákban.

Talán egy kicsit többet tudtam meg, mint amennyit akartam, de nem panaszkodtam. Örülök, hogy Sydney ilyen őszintén megnyílt nekem.

– Biosz lesz, szóval keresd meg Matthewt. Na szia – köszöntek el a lányok.

Úgy is tettem, ahogy mondták, a hallásomnak köszönhetően könnyen megtaláltam a Scott ivadékot, de nem mentem oda hozzá, szemmel láthatólag nagyon jól elvolt a barátaival. Evie-t sem láttam sehol, úgyhogy úgy döntöttem előveszem a telefonomat. Ha már így felemlegettem Poe-t, megnézem visszaírt-e már azóta. Vissza! Boldogan írtam neki egy újabb üzenetet, még egyet, és még egyet, nem árultam el mindent azzal kapcsolatban, hogy miért vagyok itt, Gartownban, de tudta ő magától, hogy valami családi dolog lehet a háttérben.

Ő jólvan egyébként, tengeti az unalmas, szokásos napjait a napfénytől védett, ausztráliai lakásában. Ahogy sejtettem, kártyázik magával és zenéket szerez. Ez Poe.

– Esther! – Eloise Reyes szólított meg, a biosztanárom, és a város inkognitóban lévő boszorkánya. – Evie átadta az üzenetem?

– Igen, át. Jövő héten pontosan mikor akar elutazni?

– Pénteken, és a hétvégét ott tölteném.

– Rendben – bólintottam. – Tudom, hogy nem az én dolgom, de mit akar tudni Scarlettől?

– Tényleg nem a te dolgod – csak ennyit mondott és belépett a biológiaterembe, a folyosón álló diákok pedig egyesével követték őt.

– Hölgyek előre – Matthew Scott mosolyát nem tudtam mire vélni, szem forgatva beléptem a terembe és lecsaptam magam a fiatalabbik Reyes boszorkány mellé.

Biológia után – ahol semmi különös nem történt, a füzetbe kellett írni, még mindig a növények volt a téma – következett a közös matek. Az is dög unalmas volt, alig vártam, hogy véget érjen az óra.

– A héten ez lesz az utolsó órád – pillantott rám Sydney a folyosón – Kémia lesz.

– Akárcsak az első – mosolyodtam el halványan. – Jó volt az első hetem, hálás vagyok neked.

– Ugyan – legyintett. – Az első perctől kezdve látok benned valamit, örülök, hogy jóban lettünk.

Ez a kémia óra is ugyanolyan unalmas volt, mint a hétfői, folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Az iskola és az osztály diákjainak kibeszélésével.

– Azt hallottam, hogy Stacy szakított a barátjával – suttogta Sydney. – Tegnap délután, ma pedig egymásra se néztek. Nem kár értük, egyáltalán nem illettek össze, csak a szüleik miatt voltak együtt.

– Érdekes – hümmögtem.

– Hallod, ugye te is jössz a holnapi buliba? Ki ne hagyd!

– Megyek persze, csak nem tudom hova menjek.

– Szólj Camilának, vagy Matthewnak, hogy menjenek érted. Én is mennék, csak Connorral megyek.

– És te mikor akarsz véget vetni ennek az erőltetett kapcsolatnak?

– Ahh, nem tudom. Ezen az éven elballag, nem kell majd sokáig kínosan kerülgetnünk egymást. Mondjuk nem mintha érdekelne, hamar tudnék szerezni magamnak új barátot. De jól megleszek szingliként is – mondta Sydney a körme birizgálása közben. – És veled mi a helyzet? Nincs senkid ugye? Azt a gyereket is hátra hagytad.

– Nincs senkim – feleltem.

– Helyes – mosolyodott el és a padján lévő kémia füzetébe nézett. Teljesen üres volt.

A suli udvarán elköszöntem Sydney-től és Camilától, Matthew-t nem tudtam hol van – akkor még – megbeszéltük, hogy holnap akkor találkozunk a buliban, és már szét is váltunk. Gyanútanul sétáltam az utcán, próbáltam nem meghallani a járókelők beszélgetéseit, azonban valakinek a hangját azonnal felismertem.

– Nézd bratyó! Az nem az az új lány? Esther, vagy ki – biztos voltam benne, hogy ez a hang Lillian Scott szájából származik és a bratyó, akihez szavait intézte Matthew volt.

– De igen, ez ő. Jól néz ki mi?

– Jól, igen. De hallod. Nem félsz, hogy meghall?

– Úgyse hall meg olyan messziről – azt csak hiszed Scott. – Holnap a buliban bepróbálkozok nála.

– Miii? Még egy hete se él itt.

– Az nem számít. Kihívást látok benne, és próbálkozni szabad nem?

– Mekkora egy paraszt vagy – egyet kellett értenem Matthew húgával.

Nem hallottam többet a beszélgetésükből, nem is tudtam hol vannak, nem forgolódhattam, úgy kellett tennem, mintha csak egy átlagos ember lennék és nem hallottam volna semmit. Pedig nagyon is hallottam.

– Esther? Hazaértél? – anyám lejött a lépcsőn és mosolyogva nézett rám.

– Nem – feleltem unottan és ledobtam a kitűzőkkel teli táskámat a földre. A hűtőhöz léptem és kivettem belőle egy tasak vért. – Mi az? Miért vagy ilyen jókedvű?

– Két irányból támadjuk meg Scottékat.

– Mi? Nem értem – néztem rá értetlenül. – Támadunk? Most? Várj, ezt a kis vért még megiszom.

– Nem most, és nem is fizikailag.

Még mindig nem értettem miről beszél anyám és ezt látta is rajtam, úgyhogy rögtön belekezdett a magyarázásba.

– Ma elmentem munkát keresni, de abban a könyvesboltban nem volt szükségük új emberre. Hiába soroltam fel hány nyelven tudok, miben vagyok tájékozott, nem érdekeltem őket. Viszont állt mögöttem egy nő, aki felajánlotta, hogy neki dolgozhatok. Egyet találhatsz ki lehetett az.

– A Scott családanya? – nevettem fel elképedve. Nem, ilyen nincs.

– Talált, süllyedt. A polgármesteri irodánál fogok dolgozni, mint titkárnő és mint ügyintéző. A polgármester felesége megfelelőnek talált a feladatra, ráadásul egy kávéra is meghívott, ahol egy kicsit jobban megkedveltettem magam vele.

– Ezt hogy kell érteni?

– A jó tulajdonságaim ecsetelésén kívül azt is elmeséltem neki, hogy az őseink régen itt éltek, hallottunk borzalmas dolgokról, a régi időkről...

– Tudta, hogy a vámpírokra gondolsz? Tudja, hogy...

– Eleinte tettette a tudatlant, de végül megtört. Tudnak a vámpírokról, ő is és a férje is. Valamint még egy páran a környéken. Bemeséltem neki, hogy én is gyűlölöm őket, mert miattuk vesztettem el a férjem, és satöbbi. Úgy érzem teljesen a nő bizalmába férkőztem.

– És nem estél túlzásba?

– Nem. Hidd el, én tudom hol vannak a határok.

– Ezt úgy mondod, mintha én nem tudnám – mondtam szórakozottan és megittam az utolsó csepp vért is a tasakból. – Én felmentem a szobámba, nincs kedvem semmihez, úgyhogy előre is jóéjt.

És valóban, pakolásztam egy kicsit a szobámban, rendezgettem a tankönyveket és a füzeteket, azt nem mondanám, hogy tanultam, de átolvastam miket írtam a héten. Ezután alaposan átgondoltam mi fog történni a holnapi nap, kikészítettem a halványzöld ruhám és az ágyon szétterülve próbáltam megnyugtatni magam. Ugyanis igen rossz előérzetem volt.