Nem volt mindennapi ez a délután, még akkor is éreztem magamon a gyógyfüvek illatát, amikor otthon, a szobámban azon gondolkodtam, hogy mivel dobjam fel ezt az unalmas porfészket. Anya nyitott be a szobámba, a kezembe dobott egy véres tasakot és így szólt:

- Én ledőlök.

- Mikről beszélgettél Eloise-al?

- Kérlek mondd, hogy nem hallgatóztál - nézett rám anyám. Nem tudtam eligazodni rajta, de valami azt súgta, hogy titkolózik előttem. Úgy, ahogy annak idején sok éven keresztül.

- Nem, ezúttal nem. Túlságosan lekötött az, hogy összebarátkozzak egy boszorkánnyal.

- Helyes - bólintott és nekitámaszkodott az ajtófélfának. - Még váltottunk egy néhány szót Scarlettről. Majd az apádról. Beavattam a múltunkba.

- Abba is, hogy a Scott család ölte meg apámat? - kérdeztem.

- El kellett árulnom. Eloise megkért arra, hogy ne legyen vérontás, úgyhogy ésszel kell cselekednünk.

- Ugyan, anyám. Úgy ismer engem, mint aki ártatlan embereket öl?

- Attól tartok már egyáltalán nem ismerlek - suttogta anya, nekem pedig összeszorult a szívem. Ez azért egy kicsit rosszul esett.

- Mit gondoltál, hogy hatvan év múlva ugyanaz a rettegő, magányos kislány leszek? Fel kellett nőnöm.

- És én utálom, hogy felnőttél - sóhajtotta szomorúan. - És nem miattad. Örülök, hogy boldog életet tudtál élni nélkülem, egymagad. Csak tudod... Olyan szép lett volna. Te, én és az apád együtt éltünk volna még hosszú évekig.

- Ne emészd magad a múlton - tanácsoltam. - Csak a jövőbe nézz, megszerezzük, amit akarunk.

- Legyen úgy - mosolyodott el anyám.

- Ó, amúgy holnap vásárolni megyek a barátaimmal - jutott eszembe hirtelen.

- A barátaid? - vonta fel a szemöldökét.

- Vagy valami olyasmi - mosolyodtam el és kibontottam a véres tasakot. - Jóéjt anya.

Egy újabb nap vette kezdetét, és bár szokásosan nem érdekelt az iskola, mégis izgatott voltam, mivel órák után vásárolni megyek Sydneyvel és gondolom Camilával is. Lány vagyok, a vásárlás gondolata önmagában lázba hoz. Ráadásul ez nálam hagyomány, ha huzamosabb ideig maradok egy helyen, akkor jól bevásárlok. És ha elmegyek, akkor szelektálom és eladom a ruhákat.

Ma bő farmert és narancssárga rövidujjú pólót viseltem, nem estem túlzásba, igazán laza volt az öltözékem. Miután megreggeliztem - nincs is jobb a B+-os vérnél - hátamra kaptam a kitűzőkkel teli táskám, elköszöntem anyától és elindultam az iskolába.

Egyre jobban kezdem megszokni a környéket, az iskolát és az embereket, egyre otthonosabban mozgok mindenhol. Nem csoda, hisz ez az otthonom, a szülővárosom.

Az első óránk az idegennyelv volt, úgyhogy miután összeütköztem Camilával a folyosón közösen léptünk be a spanyolterembe. Miranda nem a mi padunknál ült, hanem valahol máshol beszélgetett a barátnőivel, Liam viszont ott ült és felkapta a fejét az érkezésünkre.

- Cami, lenne egy perced?

- Igen? - mosolyodott el kedvesen a vörösesbarna hajú lány, aki fehér felsőt, barna bőrkabátot és világoskék farmert viselt.

- Tudod lesz az a buli hétvégén.

- Igen?

- Hogy elmehetnénk együtt. Persze csak ha még nem ígérkeztél el senkinek.

- Nem, még senki nem kérdezte meg, szívesen elkísérlek.

- Szuper - mosolyodott el a srác és a bejárati ajtó felé kapta a fejét. Megérkezett a spanyoltanár, Delfino Perez.

Miközben Miranda is megtalálta a helyét gyanúsan mosolyogva néztem a mellettem ülő Camilára. Vajon észrevette, hogy ez sokkal többet jelent Liamnek, mint azt kimutatja?

Elég unalmas óra volt, de szerencsére hamar vége lett. Camila mellett haladva léptem ki a folyosóra, ahol hamar összetalálkoztunk a világoskék-fehér kockás, kivágott felsőt viselő Sydneyvel, és a mellette ácsorgó Matthew Scott-tal.

- Esther, akkor ma délután vásárlunk igaz? - szegezte nekem a kérdést Sydney.

- Igen, hoztam pénzt is - mosolyodtam el. Mert a ruháért fizetni kell természetesen, nem lophatom el csak úgy. Sosem csináltam ilyet ezelőtt, ugyan.

- Csajos programot szerveztek és meg sem hívtok? - kapcsolódott bele a beszélgetésbe Matthew.

- Te inkább csak készülj a fociversenyre és lógj a haverjaiddal - dobta át a válla fölött a szőke haját Sydney. - Mikor is lesz a verseny?

- Jövő hét péntek.

- Fantasztikus, addigra nekünk is ki kell találnunk mit csinálunk Samantha nélkül.

- Akár én is beállhatnék a csapatba - szólalt meg Camila. - Csak ideiglenesen.

- Az kéne még - szaladt ki Sydney száján, bár nem úgy tűnt, aki elszégyellte magát amiatt, amit mondott. - Addison gondolhatott volna erre mielőtt szándékosan eltörte Samantha karját.

- Valahogy biztos megoldható - mondtam tudatlanul.

- Nem az, mert minden szimmetrikus volt.

- Akkor vegyetek ki még egy embert - vonta meg a vállát Matthew.

- Mondjuk ez nem hülyeség - biccentett Sydney. - Most azon fogok gondolkodni kiért nem kár, ha kivonjuk a felállásból.

- Akkor gondolkozz az informatika teremben - mondta neki Camila és Matthew-val eltűnt egy másik teremben.

És való igaz, informatika óra következett a számunkra. A terem átlagos volt, kényelmetlen székek, asztalok és számítógépek, az ablakon pedig fehér rolók, amik le voltak húzva és semmi fényt nem engedtek be. Tanácstalan voltam, nem tudtam hova üljek le, hol van szabad hely, de szerencsére a tanár - aki egy fiatal és kedves hölgy volt - megmutatta hova ülhetek le.

Hátulról az második padsorban volt nekem egy hely, az szimpatikusabb volt, mint az első, és talán a sors akarta így, de az a fiú ült a mellettem lévő asztalnál, akinek hétfőn nem tetszett, hogy a helyére ültem töri órán. Nem szólt hozzám, de láttam a szemében, hogy nem örül kifejezetten a jelenlétemnek.

Programozás volt az óra témája, nekem valahogy nem akart sikerülni a dolog. Lenyűgözőek a számítógépek és minden, ami velük jár, volt szerencsém végig nézni a fejlődésüket, azonban sosem sikerült elsajátítanom a tudást. A telefonomat tudom kezelni, másra nem is volt szükségem.

- Mi az? Elakadtál? - lökte oda a gúnyos megjegyzését a mellettem ülő fiú. Adam.

- Egy kicsit - biccentettem.

- Mutasd - hajolt a gépem felé és leellenőrizte, hogy mit ronthattam el. - Kihagytál egy vesszőt. Most már jó.

- Ennyi volt?

- Ennyi volt - mondta immáron rám se nézve, inkább a telefonját kezdte el nyomkodni a pad alatt.

Óra után Sydney azonnal karon ragadt és arról kezdett el magyarázni, hogy ő hogyan oldaná meg a pomponlányos problémát.

- Stacy semmiképp nem mehet, ő tornász, a csapat legjobb tagja még akkor is, ha nem érdekli a dolog. Én sem mehetek, és sajnos Addison sem. Ott van még Sarah, ő is egész ügyes és hajlékony, így jár az ember lánya, ha túl sok fiúnak tárja szét a lábát.

- Ki az a Sarah? Róla még nem beszéltél.

- Sok mindenkiről nem beszéltem még itt, de most nem is az a fontos. Hanem hogy Peyton sem mehet, és Zuri sem. Mia... Mia sem igazán. Aaa, feladom.

- Inkább azt mondd kiért nem kár - próbáltam meg rásegíteni a megoldásra.

- Nem tudom, kezdek belefáradni. Óra közben azt hittem megvan, de nem. Samantha tényleg nem volt jó, neki mennie kellett. De a többiek nem hiába vannak a csapatban, mindenki jó valamiben egy kicsit.

- Akkor ezt bízd Addisonra. Szerintem.

- Az lesz, de a dög képes lenne engem kirakni. Ah, az évekig tartó rivalizálás átka.

- Mégis min rivalizáltatok évekig? - kérdeztem szórakozottan. Ez az iskola kezd tényleg olyan lenni, mint a filmekben, annyi drámai szál kapcsolja össze az embereket.

- Inkább kin - javított ki Sydney és mosolyogva elkiáltotta magát. - Scott! Jól látom az ott Snickers?

- Gyere, itt a fele - törte ketté a csokit Matthew, aki alig húsz méterre állt tőlünk egy csapat fiúval. A fiúk egytől egyig megbámulták a szőke lányt és a melleit, de ez Sydney-t egyáltalán nem zavarta.

- Szia - lépett mellém hirtelen Evie.

- Jesszus - tettem a kezem a szívemhez. - A szívbajt hoztad rám.

- Az furcsa, hisz te már halott vagy.

- Vicces - erőltettem magamra egy mosolyt. - Mit akarsz?

- Semmit, csak idejöttem hozzád. Remélem nem bánod.

- Nem, dehogy.

Evie arról kezdett el mesélni nekem, hogy tegnap este talált az igéskönyvében egy olyan bűbájt, amellyel egy kis időre bele tud látni mások fejébe, és meg szeretett volna kérni rá, hogy legyek a tesztalany.

- Anyukádon nem működött? - kérdeztem.

- Nem lett volna alkalmam kipróbálni, meg amúgy is. Anyám gondolatait ismerem, a tieid érdekelnek.

- Hát jó.

Mivel szinte biztos voltam benne, hogy Evienek sikerülni fog belemászni az agyamba megpróbáltam olyan dolgokra gondolni, amit nem titkolnék el előle. Repülőket és hoteleket láttam magam előtt, különböző országokat, városokat, és végül Gartownt. A Scott család házát, Lillian-t és... És Matthew-t.