Amikor kicsi voltam a kis hét éves fejemmel nem igazán tudtam gondolkodni, és engedély kérés nélkül mentem ki játszani az utcára. A hó nagyon esett, így nem igazán láttam merre megyek, szóval eltévedtem. Csak mentem és mentem, kétségbeesve és rettegve, hogy soha többet nem találok haza...Megtaláltam a játszóteret, ahová az anyukám egyik barátja, Kenny szokott vinni. Leültem a hintába és vártam...Vártam, de fogalmam sem volt, hogy mire. Egyszer csak egy alakot láttam meg kirajzolódni előttem, és megláttam őt...

A gyerekkori barátom nagybátyját, (aki nem sokkal volt idősebb nálunk, akkor volt 16 éves) akire én bátyámként tekintettem. Addig a napig...

Mikor meglátott odarohant hozzám, megölelt, megnyugtatott, és könnyeivel küszködve mondta mennyire aggódott értem. Ezután hazavitt magával..Megmentett. Az én...Uri Reiss-em...

Ezután mindig náluk akartam lenni. Anya többször is áthívta Uri-t, hogy aludjon nálunk, mert elviselhetetlenül viselkedtem nélküle. Uri pedig természetesen jött... Minden alkalommal vidáman, mosolyogva ölelt magához mikor meglátott...
Azokat a napokat is nagyon szerettem, mikor Historia-t nem hozta magával játszani, csak ő jött, hogy engem láthasson.

Minden egyes mozdulata, lélegzetvétele, mosolya és érintése fokozta bennem a gyermeki kötődés érzetét.

Legalább is azt hittem, hogy az csak gyermeki kötődés volt.

Viszont aznap, a tizenötödik születésnapomon...Azaz pont egy évvel ezelőtt nem csak ő és Historia jöttek a szülinapomra...Magával hozta...a barátnőjét...

Akkor jöttem rá...mégis mit akarna egy 24 éves férfi egy 15 éves kislánytól... Akkor tapasztaltam meg milyen érzés is az igaz fájdalom...Nem értettem mit érzek, csak annyit, hogy a szívem sajog, és mintha ezer tonnás súly nehézkedne rá...

Nem tudtam mást tenni, csak elrejteni, hogy a fájdalom marcangol belülről és próbáltam élvezni a szülinapomat. Viszont Historia azt hiszem elkezdett gyanakodni, mivel megkérte anyukámat, hogy had menjünk el sétálni.

Mivel este tíz volt ezért nagyon nehezen egyezett bele, de végül a 'szülinapom van' indokkal sikerült rávennünk. A sötét utcán már égtek a lámpák, viszont egy autó sem közlekedett. Egész lassan haladtunk, hisz nem siettünk sehova, viszont egyszer csak Historia megszólalt.

"<Név>-chan, kérdezhetek valamit?"-Állt meg hirtelen.
"Persze, mond csak."-Néztem rá.
"Te szerelmes vagy Uri-ba, igaz?"
"T-Tessék? Természetesen nem vagyok..."-Próbáltam eljátszani mintha igaz lenne amit mondtam.
"Felesleges tagadnod, mindenki számára világos, mint a nap, én viszont kíváncsi voltam és a te szádból akartam hallani."-Mondta mosolyogva Hisu.
"M-Mindenki?"-Kérdeztem aggodalommal és meglepődöttséggel a hangomban.
"Nem, nem mindenki. Uri-nak nem tűnt fel, néha túl vak a fontos dolgokat illetően."-Mondta egy kicsit kuncogva a szőke lány.

"Ha leesett volna neki, akkor sem lenne jobb..."-Mondtam kicsit szomorúan Historia szemébe nézve.
"<Név>-chan..Mióta érzel így iránta?"-Kérdezte egyik kezével megfogva az enyémet.
"Nyolc éve... Sosem tudtam mást szeretni...csak őt.."-Ismét tonnányi súly nehézkedett szívemre, s a könnycseppek legördültek arcomon, mint az esőcseppek vihar idején. Historia kedvesen megölelt és próbált megnyugtatni.

Alig telt el néhány perc, melyet Hisu karjaiban töltöttem, amikor hirtelen meghallottuk, hogy valaki a nevünket kiabálja. Egy pillanatra mind a ketten lesokkolódtunk, mikor realizáltuk, hogy ki is az...
"Uri!"-Néztem rá őszinte boldogsággal az arcomon.

Ő pedig..Nem törődve semmivel futott felém és meg sem állt, s mikor oda ért karjait körém fonta, és egy hosszú ölelésbe rántott...
"Sajnálom! Sajnálom <Név>-chan! Tudnom kellett volna! Nem hiszem el, hogy nem vettem észre!"-Kezdett el beszélni, én pedig csak elpirulva, meglepődötten és sajgó szívvel álltam ott karjai fogságában.

"Mégis miről beszélsz?"
"Az érzéseidről..."-Suttogta.
"D-De mégis hogyan?"-Bámultam magam elé összezavarodva.
"Anyukád...Kicsúszott a száján..Bár egy ideje már sejtettem.."-Erre a mondatára elkapott a félelem...Jobban mondva rettegés...Rettegés a valóságtól...attól, hogy...

Lehet el fogom veszíteni Uri-t.

"És most mi lesz? Soha többet nem találkozhatunk? A barátnőd eltilt tőlem emiatt?"-Halladszódott kétségbeesett hangom, miközben könnyeim kezdték el áztatni felsőjét.

"A barátnőm-..."
"Nem akarlak elveszíteni Uri!"-Kezdtem el zokogni, miközben még szorosabban öleltem magamhoz. A tudat, hogy ha elengedem talán sosem láthatom újra csak erősítette bennem a vágyat és a késztetést, hogy tovább öleljem, hogy közel tudjam magamhoz.
Nem akartam elveszíteni, nem akartam elengedni, mert féltem, hogy soha többet nem érinthetem meg újra...

"<Név>-chan...A barátnőmmel szakítottunk, miután megtudta az érzéseidet."
"M-Miért..?"
"Ha eljön az ideje megtudod"-Tolt el egy kicsit magától, majd mosolyogva megpöckölte az orrom.
"Menjünk haza."-Mondta Uri, miközben elindult.

Mosolyogva Historia-ra néztem, aki megfogta a kezem és úgy kezdtünk el visszafelé menni az otthonomhoz.

Uri-ra néztem, aki felénk fordulva sétált, és nem az útra figyelt.
"URI VIGYÁZZ!"-Kiáltottam neki, mielőtt késő lenne...de késő volt.

Megbotlott valamiben és elkezdett az út fele esni. Egy autós éppen akkor jött, és nem vette észre az elé eső fiút. Historia lesokkolt, én pedig kirántottam a kezem a szorításából és elkezdtem Uri felé futni.

Késő volt... Az autós elütötte Uri-t. Azonnal kiszállt a járműből és rögtön hívta a mentőket, én pedig meg sem álltam addig ameddig oda nem értem a férfihez, majd óvatosan az ölembe emeltem őt.

"Uri..."-Forró könnycseppjeim arcán landoltak, szemei pedig csukva voltak.

Körülöttünk szinte mindent vér borított a földön...Uri orrából és szájából vékony vércsík folyt, lélegzete lassú és nehéz volt.

Historia hirtelen magához tért a sokkból, s ő is odarohant hozzánk.
"URI!"-Kiáltotta a szőke hajú zokogó lány mikor odaért.
Uri viszont nem mozdult...Szemei még mindig csukva voltak, és nem igazán reagált semmire.
"Uri...Ébredj fel...Kérlek..."-Simogattam meg gyengéden arcát, mire lassan kinyitotta szemeit.

"Historia..."-Mondta szinte alig hallatóan, majdnem teljesen élettelenül.
"Uri...Minden rendben lesz...csak ne add fel..."-Mondta megremegő hangon a mellettünk lévő lány.
"Sa...Sajnálom...Lehet nem fog menni..."-Mondta egy kicsit szomorúan mosolyogva Historiára.
"Uri ne hagyj itt! Könyörgöm!"

"Légy boldog...Rendben?"
"Ha itt hagysz én örökre elfelejtem milyen érzés boldognak lenni!"-Kiáltotta, miközben könnyei folytak le arcán.
"Ígérd...Meg...Kérlek..."
"Megpróbálom..."-Zokogta Historia

"<Név>..."-Nézett rám élettelen tekintetével. A szemei...még így is gyönyörűek voltak...
"Ne... Ne beszélj Uri. Tarts ki ameddig ideér a mentő!"-Törtek több utat maguknak könnyeim.
"De még valamit...el...kell monda...nom..."-Fogta meg kezével kezemet.
"Uri.."
"<Név>...chan.."
"Keress valakit..akit..szeret..hetsz.."
"De hisz nem kell tovább keresnem! Te vagy az!"-Kiáltottam neki, miközben a könnycseppjeim ismét arcán landoltak.

"A barátnőm...nem is volt...a barátnőm...Nem szerettük egymást...igazából...Ő tudta, hogy az...én szívem már évek...óta...reménytelenül kötődik...valakihez..."
"<Név>...Gyere...közelebb..."-Mondta hosszasan a szemembe nézve.
"Rendben..."- közelebb hajoltam hozzá, ő pedig fülem mögé tűrte egy hajtincsemet, majd kezét nyakamhoz emelte.

"Szeretlek..."-Mondta, majd a felsőmnél fogva magához rántott, s ajkaink között megszüntette a távolságot. Lágyan csókolt, miközben éreztem ahogy az ő könnyei is lassan lefolynak arcán.

'Szeretlek Uri Reiss...'

Hangzott el a keserédes mondat a fejeben nem hagyva, hogy könnyeim egy apró pillanatra is megálljanak. Az ajkai hidegek...mégis édesek voltak...Mintha a megérintésükkel elvesztem volna az időben....

Ahogy ajkaink elváltak hosszasan szemébe nézve láttam ahogy könnyei ismét lefolynak, s az egyik ilyen könnycseppet követve ahogy szeméből lefolyik arcán megpillantottam a kedves mosolyát... A mosolyt, mely mindig megdobogtatja szívemet, melegséggel tölt el, s emlékeztet boldogság valós érzetére...

Ahogy mosolyát láttam realizálódott bennem...Ez a világ kegyetlen...de mégis gyönyörű... Viszont a pillanat véget ért, s az édes mosoly Uri arcáról lefagyott, az utolsó könnycsepp lehullt szeméből, és az utolsó lélegzetvétele is elhagyta ajkait.

"Uri...Uri? H-Hé...Ne szórakozz...Uri ébredj fel...Válaszolj, hallod?...Uri! Kérlek! URIIII!"-Szorítottam magamhoz a testét miközben zokogásom ismét előtört...

Nem akartam elhinni hogy Uri meghalt...Hogy soha többé nem láthatom...Nem ölelhetem...Nem foghatom a kezét...Nem mondhatom azt hogy szeretem...Soha többé...

Ekkor meghallottam a mentők szirénáját.
"MIÉRT NEM JÖTTEK HAMARABB?! AKKOR URI MÉG ÉLNE!"-Üvöltöttem nekik, pedig tudtam, hogy nem az ő hibájuk, hogy Uri meghalt...Viszont a kétségbeesés és gyász eluralkodott rajtam...
Elvégezték a dolgukat, amelyeket ilyenkor kell, majd el akarták vinni a testet.

"NE! VÁRJANAK! NE VIGYÉK EL! KÉREM! CSAK HAD LÁSSAM MÉG EGYSZER!"-Ordítottam, hogy még utoljára megállíthassam őket, mielőtt örökre elviszik tőlem Urit...

"Nem látom akadályát."-Sóhajtotta az egyik mentős aki megállította a többieket, hogy odamehessek.
Odamentem a hordágyhoz, amin el akarták vinni a testet nem tudom hova. Megfogtam Uri kezét, majd kicsit közelebb hajoltam az arcához.

"Szeretlek...Uri Reiss..."-Majd egy utolsó csókot leheltem az ajkaira, végül pedig a mentősök a rendőrök kíséretében elhagyták a helyszínt. Összetörve figyeltem ahogy egyre távolodnak, majd mikor már nem láttam semmit, csak a szemem számára könnyeimtől ködös éjszakát megfordultam, és odasétáltam a sokkos állapotban lévő Historia-hoz, majd lerogytam mellé a földre.

"Hisu..."
" <Név>...Uri...Meg...Meg..."-Nem tudta befejezni amit mondani akart, mert a sírás belé fojtotta a szót, de nem baj, hogy nem fejezte be... Szavak nélkül is megértettem őt...
Egymás nyakába borultunk és úgy zokogtunk tovább. Azok a percek óráknak tűntek..Lehet, hogy azok is voltak, nem tudom..Egyszer csak annyit hallottunk, hogy anyukám és Kenny aggódva kiabálnak minket keresve.

Mikor megláttak minket a földön, egymás karjaiban zokogva azonnal odafutottak hozzánk, s amint odaértek rögtön megöleltek minket.

"A rendőrök telefonáltak hogy mi történt"-Mondta sírva anya.
Én könnyes, kisírt szemekkel és folyó orral ránéztem Kenny-re. Ő is ugyan úgy sírt, ami tőle nagyon nem volt megszokott.

"Haza akarok menni"-Mondtam még mindig a férfire nézve, aki csak bólintott, majd segített Historiának és nekem felállni, viszont a gyengeség úrrá lett rajtunk, s mind a ketten eszméletünket vesztettük

*~*~*

Amikor felébredtem körbenéztem, s meglepődve vettem észre, hogy a saját ágyamban voltam, Hisu mellettem feküdt, Kenny pedig az ágyamra dőlve aludt és vigyázott ránk.
Ez az eset őt is rosszul érintette, ez teljesen egyértelmű volt mindenki számára...Uri a legjobb barátja volt... Újra elkezdtek potyogni a könnyeim, végül az oldalamra feküdtem, átöleltem Historiát, s álomba sírtam magam.

Mikor a nap bevilágított az ablakomon, és ezáltal felkeltve engem kinyitottam a szemem körbenéztem, de se Hisu, se Kenny nem voltak mellettem. Lassan, szinte minden erőmet elvesztve keltem ki az ágyamból és mentem le a konyhába, hogy megkérdezzem anyától a hollétüket.

"Hol van Kenny és Hisu?"-Kérdeztem szinte érzelemmentesen egy kis aggodalommal a hangomban, miközben szétnéztem a konyhában, hátha ott vannak.

"Ők...El kellett menniük valahova."-Válaszolta szinte azonnal a kérdésemre. Úgy hangzott az egész, mintha előre begyakorolta volna.
"Oh értem...És mikor jönnek vissza?"

Ekkor odalépett elém és szorosan megölelt.

"A-Anya?"-Kérdeztem egy kicsit összezavarodva.
"Kicsim..Soha..nem jönnek ide vissza.."-Simogatta meg a fejem nyugtatás képpen.

"Mi? Úgy érted ebbe a házba? Tettem valamit? Historia máskor is megengedte, hogy alvás közben megöleljem, remélem nem az volt a baj..."

"Nem kicsim, te nem tettél semmi rosszat...Ebbe a városba nem jönnek vissza soha többé..."

És így történt az, hogy édesapám halála után, alig két nap alatt, a születésnapomon elveszítettem a legjobb barátomat, a férfit, aki kiskoromtól fogva velem volt és védelmezett...és az embert, akit mindennél jobban szerettem...

Sziasztok drágaszágaim❤

Hogy van képem vicceket elsütni egy ilyen rész után.. Ti hogy éreztétek magatokat olvasás közben? Nagyon érdekel a véleményetek, hisz mindannyian fontosak vagytok nekem egytől-egyig❤❤
Hogy őszinte legyek, az én szívem iszonyatosan fájt írás közben, és nagyon elsírtam magam..Tudom, egy kicsit furán hangzik, hogy a saját könyvemen sírok, de én is írás közben, az írás pillanatában találtam ki a dolgokat, így engem is rosszul érintett a dolog..

Sayato01 Hogy érzed magad? Van egy olyan érzésem hogy ezután a fejezet után nem fogsz hozzám szólni egy hétig.

Belecsempésztem neked egy kis Uri x Reader-t a történetbe, bár ezután a fejezet után lehet hogy jobban örültél volna, ha nincs benne..

Esküszöm hogy nem csak ilyen szomorú és tragikus részek lesznek, hanem majd lesz iszonyatosan vidám rész is.

Azt hiszem ennyi lett volna, a következő fejezet hamarosan érkezik, addig is:

Sayonara, drága FanGrelljeim❤❤