Charles szemszög

Az este csendes volt, én pedig épp a kanapén ültem, egy fárasztó nap után. Az ujjamat a telefonom kijelzőjén pörgettem, gondolkodva, hogy írjak-e Nikinek. Már napok óta éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Nem volt olyan mosolygós, mint általában, és néha a szavai mögött furcsa törékenységet éreztem.

Végül nem bírtam tovább. Hívást indítottam. A csengés lassúnak tűnt, mintha minden másodperc egy örökkévalóság lett volna.

Amikor végre felvette, a hangja meglepett.

— „H-Hallo?” – hallottam a vonal másik végéről. A hangja remegett, mintha épp sírt volna.

Azonnal felugrottam a kanapéról, a szívem összeszorult.

— „Niki? Mi történt? Jól vagy?” – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangomban az aggodalom őszinte volt.

— „Charles…” – kezdte, de a szavak elakadtak, mintha nem tudná, mit mondjon. Mély levegőt vett, de a hangjában még mindig ott volt az érzelem. „Tudnál találkozni velem? Most?”

Nem kérdeztem többet.

— „Hol vagy? Azonnal indulok.”

Niki megadta a címet, és én már rohantam is az autómhoz. Tudtam, hogy bármi történt, ott kell lennem mellette.

Niki szemszög

Ahogy letettem a telefont, megpróbáltam megnyugodni, de a remegés nem akart múlni. A mai nap túlságosan is sok volt. Matteo és a barátai nemcsak fizikailag zártak be az öltözőbe, hanem lelkileg is megpróbáltak összetörni. Nem értettem, miért ennyire nehéz elfogadniuk, hogy én is itt vagyok, hogy én is ugyanazért harcolok, mint ők.

Ahogy a padon ültem, a hideg levegő átjárta az arcomat, de a szívemben mégis valami melegséget éreztem. Tudtam, hogy Charles nem hagy cserben. Ő mindig más volt, mindig kedves és támogató.

Néhány perc múlva meghallottam egy autó közeledését, és azonnal felismertem Charles piros Ferrariját. Ahogy kiszállt az autóból és megpillantott engem, az arca tele volt aggodalommal.

— „Niki, mi történt?” – kérdezte, miközben azonnal odasietett hozzám.

Nem tudtam visszatartani. A könnyeim újra elindultak, és a hangom remegett, amikor végre megszólaltam.

— „Charles, én... én nem tudom, hogy bírom-e ezt tovább. Annyira próbálkozom, de... mindig csak falakba ütközöm.”

Charles egy pillanatig sem habozott. Letérdelt elém, és óvatosan megfogta a kezem.

— „Hé, Niki, figyelj rám.” – mondta halkan, a szemei az enyémbe fúródtak. „Nem kell mindent egyedül megoldanod. Itt vagyok, rendben? Bármi történjék is, melletted állok.”

Charles szemszög

Ahogy Niki remegő kezei az enyémben pihentek, éreztem, mennyire összetört. A mindig erős, céltudatos Niki most sebezhető volt, és ettől valahogy még jobban tiszteltem őt. Egy pillanatra sem éreztem terhesnek, hogy itt lehetek vele. Ez most róla szólt, és arról, hogy érezze, nincs egyedül.

— „Gyere ide.” – suttogtam, miközben óvatosan magamhoz húztam.

Niki eleinte habozott, mintha félne, hogy túl sok érzelmet enged meg magának, de aztán halkan zokogva a vállamra hajtotta a fejét. Éreztem, ahogy a könnyei átnedvesítik az ingemet, de nem érdekelt. Csak tartottam őt, ahogy a légzése szép lassan egyenletesebb lett.

— „Nem értem, miért kell ennyire nehéznek lennie.” – mondta elcsukló hangon. „Csak azt akarom, hogy bizonyíthassak, de ők… egyszerűen nem hagyják.”

— „Mert félnek.” – válaszoltam azonnal. Éreztem, hogy kissé elhúzódik, és felnéz rám, a szemei vörösek voltak a sírástól, de a tekintetében ott bujkált a kíváncsiság.

— „Félnek? Mitől?”

Elmosolyodtam, és gyengéden letöröltem egy könnycseppet az arcáról.

— „Attól, hogy jobb vagy náluk. Tudják, hogy különleges vagy, és ezért próbálnak letörni. Mert ha nem tesznek semmit, a végén te leszel az, aki feláll a dobogó tetejére, nem ők. És ezt nem tudják elviselni.”

Egy pillanatra csak nézett rám, mintha megpróbálná feldolgozni a szavaimat. Aztán halkan sóhajtott, és az arca kicsit megnyugodott.

— „Könnyű neked ezt mondani, de amikor minden nap ilyen helyzetekkel kell szembenézned, az sokkal nehezebb…”

— „Tudom.” – vágtam közbe, határozottan, de kedvesen. „És ezért vagyok itt. Nem kell egyedül csinálnod, Niki. Ha bármi történik, tudod, hogy számíthatsz rám, igaz?”

Egy apró mosoly jelent meg az arcán, és bólintott.

— „Köszönöm, Charles. Komolyan. Nem tudom, mit csinálnék nélküled.”

— „Nem is kell megtudnod.” – mondtam, és éreztem, ahogy a szívem hevesebben kezd dobogni.

Egy pillanatra csend állt be közöttünk, csak a város halk zaja hallatszott a távolból. Niki rám nézett, és most valahogy más volt a tekintete. Nem csak hálát láttam benne, hanem valami mást is. Valamit, amit eddig nem vettem észre.

— „Charles…” – kezdte halkan, de aztán elakadt a szava.

— „Igen?” – kérdeztem, miközben próbáltam megfejteni a gondolatait.

— „Semmi… csak… jó, hogy vagy nekem.”

— „Mindig itt leszek.”

A válaszom őszinte volt, és amikor újra magamhoz öleltem, tudtam, hogy ez az este valamit megváltoztatott kettőnk között. Éreztem, hogy a kapcsolatunk mélyebb lett, és hogy talán ez az első lépés valami különleges felé.

Ahogy vissza kísértem az autómhoz, a vállamhoz bújt, és bár még mindig törékenynek tűnt, láttam, hogy már kicsit jobban van. És bár nem mondtuk ki hangosan, valahol mindketten tudtuk, hogy ez az este új fejezetet nyitott az életünkben – egy fejezetet, ahol talán már nem csak barátoként tekintünk egymásra.