Charles szemszög

A kórház folyosóján ültem, és az ujjaimat tördeltem. A levegő feszültséggel volt tele, mintha maga a hely is érezné, milyen súlyos pillanatokat élünk meg. Carlos mellettem ült, de egy szót sem szólt. Csak a térdére könyökölt, a kezeit összekulcsolta, és előre meredt, mintha a padló adhatna választ minden kérdésére.

Niki már bent volt a műtőben. Az orvosok azt mondták, hogy a műtét az egyetlen lehetőség, hogy stabilizálják az állapotát. A szívritmuszavara veszélyes volt, és ha nem avatkoznak közbe, az állapota súlyosbodhatott volna.

Mély lélegzetet vettem, de nem segített. Minden egyes perc, amit itt kint töltöttünk, egy örökkévalóságnak tűnt.

Carlos hirtelen megszólalt:

„Miért pont ő?” – a hangja halk volt, de tele dühvel és tehetetlenséggel. - „Már így is annyi mindenen keresztülment. Elvették tőlem, azt hazudták, hogy meghalt, aztán alig találom meg újra, és most… most itt vagyunk.”

Nem tudtam, mit mondhatnék. Én is ugyanezt éreztem. Niki annyira erős volt, annyira elszánt, és mégis… mindig újabb és újabb akadályokat kellett leküzdenie.

„Meg fogja csinálni.” – mondtam végül halkan, de határozottan. - „Niki egy harcos.”

Carlos rám nézett, és egy pillanatig csak fürkészett, majd bólintott. Láttam rajta, hogy hisz ebben, de mégis ott volt benne a félelem. Bennem is ott volt.

A műtő ajtaja végül kinyílt, és egy orvos lépett ki rajta. Egyből felpattantunk, és Carlos még beszélni sem hagyta, rögtön a lényegre tért:

„Hogy van? Sikerült?”

Az orvos arcán megjelent egy halvány, megnyugtató mosoly.

„A műtét jól sikerült. Stabilizáltuk a szívritmusát, és eltávolítottuk a rendellenességet okozó részt. Most pihen, még alszik az altatás miatt.”

Éreztem, ahogy egy hatalmas súly szakad le a mellkasomról. Carlos is láthatóan megkönnyebbült, de még mindig feszült maradt.

„És… teljesen rendbe fog jönni?” – kérdeztem óvatosan.

Az orvos bólintott, de egy pillanatnyi komolyság árnyékolta be az arcát.

„A műtét sikeres volt, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen elmúlt a probléma. A szívritmuszavara miatt élete végéig gyógyszert kell szednie, és rendszeres ellenőrzésre kell járnia. Ha ezt betartja, teljes életet élhet, de nagyon oda kell figyelnünk a következő hetekben.”

Carlos bólintott, de láttam rajta, hogy küzd az érzéseivel.

„Bemehetünk hozzá?” – kérdeztem.

„Nem sokára. Először fel kell ébrednie az altatásból, és megfigyeljük, hogy minden rendben van-e. Addig kérlek, várjanak türelmesen.”

Bólintottam, és ahogy az orvos távozott, visszaültem a székre. Carlos is leült, de most már kevésbé tűnt dühösnek. Inkább… fáradtnak.

Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz, csak vártunk. De most már tudtuk, hogy van remény. És ha Niki annyira erős volt, hogy ezt is túlélje, akkor mi is elég erősek leszünk mellette.