Charles szemszög

Idegesen járkáltam fel-alá a kórházi folyosón, miközben a telefonomat szorongattam. Az orvosok most közölték velem a végső diagnózist, és tudtam, hogy ezt el kell mondanom Carlosnak. De hogyan? Hogyan mondhatnám el neki, hogy a húga, akit alig egy éve talált meg újra, most súlyosan beteg?

Egy mély lélegzetet vettem, mielőtt beütöttem Carlos számát. A telefon kicsöngött, és minden egyes másodperccel egyre feszültebb lettem.

Végül a vonal másik végén meghallottam Carlos hangját.

„Charles? Mi a helyzet?” – kérdezte kíváncsian.

Megköszörültem a torkomat, próbáltam összeszedni a gondolataimat, de a szavak egyszerűen nem akartak kijönni.

„Carlos, van valami, amiről beszélnünk kell…” – kezdtem óvatosan.

A vonal túloldalán csend lett. Mintha érezte volna, hogy valami nincs rendben.

„Mi történt Nikivel?” – kérdezte hirtelen, a hangja már sokkal komolyabb volt.

Mély lélegzetet vettem, majd végre kimondtam:

„A szívével van baj, Carlos. Súlyos szívritmuszavara van, és az orvosok szerint műteni kell.”

A vonal túloldaláról egy rövid, feszült csend érkezett válaszul.

„Mi?!” – fakadt ki végül Carlos. „Miért nem szóltatok hamarabb? Miért most tudom meg?!”

„Carlos, én… nem tudtam, hogyan mondjam el. Az orvosok csak most közölték a pontos diagnózist, és hidd el, nem akartunk semmit eltitkolni. Az állapota súlyos, de az orvosok szerint a műtéttel van esélye, hogy teljes életet éljen.”

A vonal másik végén Carlos lélegzete hallhatóan kapkodó lett. Éreztem rajta, hogy dühös, de leginkább aggódik.

„Ott leszek. Azonnal indulok.” – válaszolta végül határozottan.

„Rendben. Köszönöm, Carlos.” – mondtam halkan, majd letettem a telefont.

Fáradtan végigdörzsöltem az arcomat, mielőtt visszasétáltam volna Niki kórházi szobájába. Ahogy beléptem, azonnal megláttam őt az ágyban, gyengén, de nyugodtan feküdt. A légzése egyenletes volt, bár kissé szaporább a megszokottnál.

Lassan leültem az ágya mellé, és finoman megfogtam a kezét.

Pár percig csak csendben figyeltem, ahogy alszik, de ekkor halkan megmozdult. A szemei lassan nyíltak ki, és álmosan pislogott rám.

„Charles…” – suttogta halkan.

El mosolyodtam, bár a mellkasomat még mindig szorította az aggódás.
„Itt vagyok, Niki.”

Ő halványan elmosolyodott, de a szemeiben volt valami… egyfajta távoli kábultság.

„Emlékszem… kiskoromban…” – kezdte gyengén. - „Mindig ott voltál mellettem… és azt mondtad, hogy ne féljek.”

A szívem összeszorult. Nem tudtam, hogy pontosan milyen emlékre gondol, de az biztos volt, hogy valami fontos volt számára.

Lassan végig simítottam a haján, majd halkan válaszoltam:

„Most is itt vagyok. És mindig itt leszek. Ne félj, Niki.”

Ő halkan bólintott, és még egyszer halványan elmosolyodott, mielőtt újra lehunyta volna a szemét. Lassan vissza altatták a fájdalomcsillapítók, de én ott maradtam mellette, a kezét szorítva.

Carlos úton volt. Az orvosok készültek a műtétre. És én… én mindennél jobban reméltem, hogy Niki erős marad. Mert ő az volt. Egy harcos. És én ott akartam lenni mellette, hogy végig kísérjem ezen az úton.