Niki szemszög

A reggel csendesen indult, a nap első sugarai beszűrődtek a függönyök mögül. Ahogy kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megéreztem, az a tompa fájdalom volt a lábamban. Nem volt elviselhetetlen, de emlékeztetett arra, hogy még hosszú út áll előttem.

Charles már nem volt az ágyban, de a konyhából halk zajok szűrődtek be. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogy megpróbáltam felülni. Lassan kikeltem az ágyból, próbálva minél kevesebb terhet helyezni a sérült lábamra.

A nappaliba érve Charles egy tányér palacsintával és egy csésze kávéval állt meg előttem.

„Jó reggelt, aludtál valamennyit?” – kérdezte mosolyogva, miközben a kezembe adta a kávét.

„Egész jól. Bár még mindig fura, hogy nem kell hajnalban rohannom az edzésre.” – sóhajtottam, miközben leültem az asztalhoz.

„Ez csak átmeneti, Niki. Hamarabb visszatérsz, mint gondolnád.”

Tudtam, hogy próbál bátorítani, de ott legbelül még mindig küzdöttem a félelmeimmel. Mi van, ha nem leszek már ugyanolyan gyors? Ha a lábam nem engedi meg, hogy úgy versenyezzek, mint korábban?

„Ma van egy kis meglepetésem számodra.” – Charles hirtelen megtörte a gondolataimat.

Félrebillentettem a fejem. „Miféle meglepetés?”

„Elmegyünk a pályára.”

Majdnem félrenyeltem a kávét. „Mi?! Charles, én még nem állok készen…”

— „Nem kell vezetned. Csak azt szeretném, ha újra ott lennél. Ha éreznéd a hangulatot, az autók zaját, a benzingőzt. Tudom, hogy hiányzik.”

Igaza volt. Hiányzott. De ugyanakkor rettegtem is a visszatéréstől. Mégis, ahogy ránéztem Charles csillogó szemére, tudtam, hogy nem hagyja, hogy bezárkózzak a félelmeimbe.

„Jól van. Menjünk.”

A paddockban minden ismerős volt, mégis más. Az emberek mosolyogtak rám, de láttam a tekintetükben a sajnálatot is. Tudták, hogy itt kellene lennem versenyzőként, nem csak nézőként.

Carlos és Lando is ott voltak, azonnal mellém siettek.

„Hugi, de jó, hogy itt vagy!” – Carlos átkarolt, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

„Látod? Már most minden jobb lett, hogy visszajöttél.” – Lando vigyorgott rám, miközben összeborzolta a hajam.

Egy pillanatra tényleg úgy éreztem, mintha minden a régi lenne. A paddock volt az otthonom.

Charles óvatosan megfogta a kezem, és közelebb húzott a garázshoz.

„Gyere, mutatok valamit.”

Ahogy beléptem a garázsba, a Ferrari egyik versenyautója állt előttem, rajta az én nevemmel. Elakadt a lélegzetem.

„Még mindig itt vár rád.” – mondta halkan Charles.

A kezemet végighúztam az autón, és egy pillanatra behunytam a szemem. Tudtam, hogy hosszú út áll előttem, de egy dolgot biztosan éreztem: nem adhatom fel.

A visszatérésem csak idő kérdése volt.