Niki szemszög

A hét gyorsan elrepült, és ahogy a napok teltek, egyre inkább úgy éreztem, hogy újra erőre kapok. A rehabilitációra tett erőfeszítéseim mellett, amit Charles folyamatosan támogatott, a fájdalom fokozatosan enyhült. Még mindig nem tudtam teljesen visszatérni a versenyekhez, de valahogy most már könnyebb volt elhinni, hogy egyszer újra ott leszek a pályán.

Ma reggel az ébredés egy új nap kezdetét jelentette. Charles mellettem feküdt, és bár tudtam, hogy nem csináltunk semmit különöset az előző este, valami elmondhatatlan érzés volt bennem. Mintha az a csók, amit megosztottunk, tényleg új alapokra helyezte volna a kapcsolatunkat. És bár még mindig voltak kérdések a fejemben, most már biztos voltam benne, hogy a jövőm nemcsak a versenyzésről szól, hanem róla is.

Ahogy felkeltem az ágyból, próbáltam kicsit tornázni a lábammal, hogy ne felejtsem el, milyen érzés normálisan járni. A mozdulatok még mindig fájdalmasak voltak, de minden egyes lépéssel egyre inkább úgy tűnt, hogy egyre jobb lesz.

Charles a konyhában volt, reggelit készítve, és mikor beléptem, felpillantott, majd mosolyogva hozzám lépett.

„Már most jobban nézel ki, mint egy hete.” – mondta, miközben óvatosan megölelt.

„Még sok munka van hátra, de jó érzés, hogy ennyit javultam.” – válaszoltam, miközben éreztem, hogy a fájdalom enyhülése nem csak a testemben, hanem a lelkemben is jelen van.

Miután reggeliztünk, Charles egy kicsit később elindult a csapattal, hogy edzésen vegyen részt. Mivel a rehabilitációm még nem engedte meg, hogy visszatérjek a versenyekhez, úgy döntöttem, hogy inkább pihenek egy kicsit és a fejemben rendezek mindent.

A nap folyamán Niki elérhetőségével kapcsolatban sokféle hívás érkezett. A csapatom és a szponzorok is érdeklődtek, mikor tudok újra visszatérni a pályára. Az élet sosem állt meg, de a mostani pihenés és a rehabilitáció volt a legfontosabb. Az emberek is elkezdték észrevenni, hogy jobban vagyok.

Este, mikor Charles hazatért, láttam rajta, hogy elfáradt, de a mosolygós, határozott pillantása arról árulkodott, hogy nem csupán a versenytársakat győzte le a pályán, hanem egy belső harcot is megvívott.

„Jól ment az edzés?” – kérdeztem tőle, miközben leült mellém a kanapéra.

„Igen, de most, hogy itthon vagy, végre valóban pihenhetek.” – válaszolta, miközben kezeimet a saját kezébe vette, és az ujjaink összefonódtak. – „Végre mindkettőnknek van egy kis időnk.”

A beszélgetésünk egy kicsit elmélyült, ahogy a nap végén elmondtuk egymásnak, mit jelent számunkra a másik. Még mindig voltak kérdések, de a bizalom, ami köztünk alakult ki, mindent megerősített.

„A legfontosabb most az, hogy mindent megpróbáljunk. A pályán és azon kívül is.” – mondtam neki, miközben meglepő módon biztatóan mosolygott.

Ahogy az este elhalkult körülöttünk, megértettem, hogy bármi is történik, az élet, a versenyek, és a kapcsolatunk olyan erővel és bátorsággal indult, amivel még sosem találkoztam.

Ez volt az új kezdet. És bár sok nehézség várt ránk, most már biztosan tudtam, hogy a legfontosabb dolog az, hogy mindent együtt éljünk meg.