Niki szemszög

Ahogy a nap végéhez közeledtünk, valami különös érzés öntött el. Az egész nap csupán egy színpompás, de enyhén zűrzavaros kaleidoszkóp volt: a fájdalom, a gyógyulás, a beszélgetések és a pillanatok, amikor úgy tűnt, mintha minden rendben lenne, és akkor ott voltak a pillanatok, amikor elgondolkodtam, hogy mi is történik pontosan közöttem és Charles között.

A reggel még könnyű és vidám volt. Charles ott volt, és azt éreztem, hogy bármi történjen, mindig itt lesz mellettem. De ahogy eljött az este, és Charles is elment néhány dolog miatt, egyedül maradtam a gondolataimmal.

Valami furcsa hiányérzet kezdett elhatalmasodni rajtam. Mi van, ha Charles másképp érez? Mi van, ha amit ő mondott a csókról, csak egy pillanatnyi meggondolás volt? Mi van, ha túl gyorsan gondoltam volna? De ahogy próbáltam megemészteni ezt a gondolatot, egyre inkább arra a következtetésre jutottam, hogy ha valami igazán fontos, akkor azt nem szabad csak a félelmeink miatt elengedni.

Ekkor kopogtattak.

„Niki?” – hallottam Charles hangját a ajtó előtt.

Azonnal összeszedtem magam, mintha semmi sem történt volna, és odamentem az ajtóhoz.

„Igen?” – válaszoltam, próbálva nem elárulni, hogy a gondolataim összezavarodtak.

Charles belépett a szobába, és azonnal éreztem, hogy valami más van most benne. A szemei sötétek voltak, de valami más is ott volt. Valami, amit nem tudtam teljesen elolvasni.

„Niki, szeretnék beszélni veled valamiről.”

A szívmelő pillanatoknak egyre inkább a valóság kényszerítő súlya lett a terhe. Úgy tűnt, hogy valami fontos dolog következik, és mindent meg akarok érteni.

„Mi történt?” – kérdeztem, miközben a kezét figyeltem, ami az asztalon pihent.

Ő mély levegőt vett, majd halkan szólt.

„Beszéltem Carlos-szal. És szeretném, ha tudnád: amit tegnap tettünk, az nem volt csak egy pillanatnyi érzelem.”

A szavai megleptek, és egy pillanatra az összes félelem és bizonytalanság eltűnt. Most már tudtam, hogy valami igazán fontos van köztünk, valami, ami nem csak egy átmeneti érzés.

„És mit mondtál neki?” – kérdeztem, próbálva visszafogni a lelkesedésem.

Charles egy pillanatra elhallgatott, mintha a válaszát keresné, aztán rám nézett, és egy halk mosolyt villantott.

„Azt mondtam neki, hogy téged akarok, Niki. Mert amióta találkoztunk, valami megváltozott bennem. És nem tudom, hogy mi lesz a jövő, de azt tudom, hogy szeretném, ha te is benne lennél.”

Minden szó, amit Charles mondott, egy-egy nehéz láncszem volt, amit sikerült végre eloldanom. A félelmeim, a kérdéseim mind eltűntek, miközben ő ott állt előttem, az őszinte szavakkal, amiket nem vártam, de mindent jelentettek.

„Charles…” – próbáltam válaszolni, de nem találtam a megfelelő szavakat.

Ő pedig csak közelebb lépett, és finoman megfogta a kezemet.

„Ne aggódj. Nincs sietés. Csak azt akarom, hogy tudd, hogy itt leszek.”

A szívem hevesen kezdett verni. Az a pillanat, amikor rájöttem, hogy igazán szeretem, egy apró, de meghatározó lépés volt számomra. És bár a jövő bizonytalan volt, tudtam, hogy most itt vagyunk egymásnak, és az elkövetkező napokban, hetekben és hónapokban együtt fogunk átvészelni minden nehézséget, ami elénk kerülhet.

Charles szemében nem volt semmi, ami kétségbe vonná a szavakat, amiket mondott. A bizonytalanságot a jelen pillanatban mindkettőnk szívében elnyomták a köztünk lévő kapcsolat tiszta vonalai. Őszintén akartam hinni benne, hogy minden rendben lesz. Mert amikor ő velem volt, minden a helyén volt.

„Köszönöm, hogy itt vagy.” – mondtam neki halkan, érezve, hogy a hangom elárulja, mennyire hálás vagyok.

„Mert mindig itt leszek, Niki.” – válaszolta, miközben elmosolyodott, és egy pillanatra még közelebb lépett hozzám.

A lélegzetem elakadt, amikor megérintette az arcomat. A keze olyan gyengéden simította végig a bőröm, mintha azt akarta volna, hogy minden pillanatra emlékezzek.

Az ajkai egyre közelebb kerültek, míg végül gyengéden megcsókolt. Az érzés minden fájdalmat és félelmet el söpört. Mintha egy másik világba kerültem volna, ahol csak mi ketten léteztünk, és minden más eltűnt körülöttünk.

Ahogy elhúzódott, mindketten egy pillanatra el merengettünk, majd újra ránézett.

„Niki, ha bármi is történne, mindig tudnod kell, hogy én itt vagyok, és veled leszek.”

Szavai át jártak, és az erő, amit éreztem tőle, mindent megváltoztatott bennem. Az életünk, a versenyek, a fájdalom és a kihívások most már nem tűntek annyira ijesztőnek. Mert tudtam, hogy nem kell egyedül végig csinálnom.

Én és Charles, bár sok minden változott körülöttünk, úgy éreztem, hogy most valami különleges kezdet lehetőségét kaptuk meg. És bár még rengeteg kérdés volt a jövőt illetően, a legfontosabb, hogy tudtam, hogy ebben az új fejezetben nem leszünk egyedül.

A kezünk összefonódott, és úgy tűnt, hogy egy új utat kezdünk közösen. A pillanat elhalkult körülöttünk, és a bizonytalanság elillanó félhomályban, végre tisztán láttam, hogy mi vár ránk.