Niki szemszög

Miután Charles mosolygós ígérete megnyugtatott, végre sikerült felkelnünk az ágyból. A szoba csendes volt, csak a kávéfőző halk duruzsolása töltötte meg a levegőt. Charles figyelmesen átnyújtotta nekem a reggelit, egy tál müzlit és friss gyümölcsöt. Éreztem, hogy a nap folyamán bármi történjen, ez a pillanat még mindig ott lesz velem.

Bár megpróbáltam a lehető legnyugodtabban reagálni, az agyam túl gyorsan járt. A tegnap este emlékei, a csók, az érzés, ahogy Charles közel volt… ezek mind ott lebegtek bennem, mint egy szövevényes háló, amit nem tudtam elfelejteni.

„Jó reggelt!” – mondta Charles, miközben leült velem szemben.

„Jó reggelt.” – próbáltam mosolyogni, de nem tudtam, mennyire sikerült.

Az étkezőben a reggeli fények kellemesen bántak a szemeinkkel. Ahogy Charles előrehaladt a reggeli szokásos dolgokban, és közben kedvesen beszélgetett velem, elkezdtem érezni, hogy a nap elkezdődik, és én is egyre inkább visszanyerek.

„Azt hiszem, el fogsz késni a napodra, ha túl sokáig ülsz itt.” – mondta Charles, egy kicsit szórakozottan.

„Még nem tudom, mit tegyek. Túl sok minden történt… a verseny, a kórház, te…” – mondtam, és éreztem, hogy a hangom kissé elcsuklott.

Charles végignézett rajtam, és a szemeiben megjelent a megértés.

„Mindent megértek, Niki. Ne aggódj, ma nem kell semmit sem siettetni. Azt szeretném, ha csak pihennél.”

Elmosolyodtam, és próbáltam egy kicsit ellazulni. Még mindig nem tudtam teljesen kifejezni, mennyire hálás vagyok neki, amiért ott volt mellettem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

A reggeli csendje most már más érzéseket ébresztett bennem. Most már tudtam, hogy valami változott közöttünk, és bár az érzelmek még mindig kuszák voltak, éreztem, hogy valami szép kezdődhet.

Charles és én tovább beszélgettünk, mintha mi sem történt volna, de belül mindkettőnkben ott volt az érzés, hogy a nap, bár még csak most kezdődött, valami fontosat tartogat számunkra.

Charles szemszög

Miután el búcsúztam Nikitől és biztosítottam róla, hogy bármi is történjen, mindig ott leszek neki, a fejemben mindent össze raktam. Még mindig ott voltak a reggel édes pillanatai, de el kellett indulnom a következő dolgok felé, és nem engedhettem meg magamnak, hogy túl sokáig el merüljek az érzéseimben.

Tudtam, hogy a napnak nem csak arról kell szólnia, hogy Niki rendbejön és megnyugszik, hanem arról is, hogy én tisztában legyek a saját érzéseimmel. És ehhez szükségem volt valakire, aki nemcsak megérti, hanem valóban őszintén támogat is.

Ahogy megérkeztem a pályához, észrevettem, hogy Carlos már ott van, és éppen egy kávét iszik, miközben beszélgetett néhány srácokkal. Az arca kicsit komoly volt, de mikor meglátott, egy széles mosolyt villantott.

„Charles, mi újság?” – kérdezte, miközben felém sétált.

„Semmi különös, csak egy kis reggeli kávé.” – válaszoltam, próbáltam hűvös maradni, de már tudtam, hogy beszélnem kell vele.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Carlos figyelmesen végig mért.

„Még mindig nem mondtál semmit a tegnap este óta. Mi történt?” – kérdezte, és láttam a kíváncsiságot az arcán.

Itt volt az idő. Már nem tudtam tovább titkolózni.

„Megcsókoltam Nikit.” – mondtam ki halkan, mintha csak véletlenül hangzott volna el. A szívem gyorsan kezdett verni.

Carlos nem mondott semmit egy pillanatra. Csak ránézett, majd szélesen elmosolyodott, és meg paskolta a vállamat.

„Ez igen, Charles. És most?”

Elhessegettem magamtól az érzést, hogy talán túlságosan meglepett vagyok.

„Most nem tudom, mit gondoljak. Minden olyan… bonyolult.” – feleltem őszintén, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

Carlos figyelmesen hallgatott, mintha meg akarta volna érteni, mit érzek.

„Figyelj, azt mondom, hogy ne húzd túl sokáig. Ha tényleg érzel valamit, mondd el neki. De ne hagyd, hogy az érzelmeid a háttérbe szoruljanak.”

Ahogy hallgattam, egy kicsit megnyugodtam. Carlos mindig is olyan volt, mint egy idősebb testvér számomra. Néha talán túl direkt volt, de őszinte volt, és éppen erre volt szükségem most.

„Értem. Köszönöm.” – mondtam, majd a következő pillanatban elgondolkodtam azon, hogy Carlos is átélte már a maga kis megpróbáltatásait, és tudja, hogyan működnek az érzelmek.

Carlos egy pillanatra megállt, majd felnézett rám.

„Tudod, ha nem mondod el neki, hogy mit érzel, csak idő kérdése, hogy valaki más tegye meg helyetted.”

A szavai mélyen beleégtek a fejemben. Valahol igazat adtam neki, de a bizonytalanság még mindig ott volt.

„Tudom, de most kell mindent rendbe tennem. Kicsit nehéz.” – feleltem, és próbáltam elnyomni a fájdalmat, amit a szavak kiváltottak.

Carlos csak egy félmosolyt küldött felém.

„Ne aggódj, barátom. Tudd, hogy bármi is legyen, ott vagyok, ha szükséged van rám.”

És most, hogy itt álltam Carlos előtt, elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy az érzéseim kormányozzanak. Mert valami más volt most köztünk, és bár még mindig sok volt a kérdés, valamit meg kellett tennem. Niki valószínűleg épp annyira zűrzavaros érzésekkel küzd, mint én, de talán együtt léphetünk előre.