Niki szemszög

A reggeli napfény halvány sugarai lassan kúsztak be a szoba függönyei között, lágy aranyszínű fényt vetve a falakra. Pislogva próbáltam visszatérni a valóságba, de valami furcsa volt. A takaró melegebbnek tűnt a szokásosnál, és egy kar szorosan ölelt magához.

Ekkor tudatosult bennem, hogy nem egyedül vagyok az ágyban.

Lassan fordítottam a fejem, és azonnal megéreztem Charles egyenletes, nyugodt lélegzetét a bőrömön. Az arca közvetlenül mellettem volt, és olyan békésen aludt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A szívem kihagyott egy ütemet.

A tegnap este emlékei azonnal visszatértek. A csók… a közelsége… a biztonság, amit mellette éreztem. Az édesség, a beszélgetés, majd az, hogy annyira kimerült voltam, hogy elaludtam az ölében.

De akkor... miért van rajtam más ruha?

Hirtelen végignéztem magamon, és észrevettem, hogy Charles pólóját viselem. A saját ruháim eltűntek, helyettük az ő kicsit nagyobb, kényelmes pólója simult rám. Az arcom azonnal lángba borult.

„Ő öltöztetett át?” – futott át az agyamon a gondolat, és azonnal még inkább zavarba jöttem.

Mintha megérezte volna a mocorgásomat, Charles halkan megmoccant, és a karja még szorosabban fonódott körém. Egy pillanatra megálltam, szinte levegőt sem mertem venni. Ő azonban csak egy kicsit közelebb húzott magához, és mély, álmos hangon megszólalt:

„Jó reggelt, álomszuszék.”

A hangja rekedt volt az alvástól, de ettől csak még melegebb érzés futott végig rajtam. Óvatosan felnéztem rá, és egy álmos mosoly játszott az ajkán.

„Jó reggelt…” – suttogtam halkan, még mindig a tegnap este hatása alatt állva.

„Hogy aludtál?” – kérdezte, miközben ujjai lustán végig simítottak a hátamon.

„Jól… azt hiszem.” – válaszoltam, és el fordítottam a fejem, hogy ne lássa, mennyire zavarba jöttem. – „De… miért van rajtam a pólód?”

Charles egy pillanatra elhallgatott, majd egy kis mosoly jelent meg az arcán.

„Mert elaludtál, és nem akartam, hogy kényelmetlen legyen az alvásod. Ne aggódj, semmi olyat nem csináltam.” – mondta lágyan.

A szívem hevesebben kezdett verni. Nem is tudom, miért, de a gesztusától valahogy még jobban elolvadtam. Annyira természetesen vigyázott rám, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna számára.

Egy darabig csak csendben feküdtünk, a reggeli napsugarak között. Az érzés, hogy a karjai közt ébredhettem, megnyugtató volt… és egy kicsit ijesztő is.

Mert ez azt jelentette, hogy kezdek elhinni valamit, amitől eddig próbáltam elzárkózni.

Talán tényleg több van köztünk, mint barátság.

Charles szemszög

Ahogy Niki a karjaim között mocorgott, tudtam, hogy ébren van. Az egész teste meg feszült egy pillanatra, amikor rájött, hogy nem egyedül van az ágyban. Aztán éreztem, hogy lassan ellazul, de még mindig kissé zavartnak tűnt.

Amikor megkérdezte, miért van rajta az én pólóm, nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Olyan aranyosan zavarba jött, és ez csak még inkább megerősítette bennem azt az érzést, hogy bármit megtennék érte.

„Mert elaludtál, és nem akartam, hogy kényelmetlen legyen az alvásod. Ne aggódj, semmi olyat nem csináltam.”

Láttam, ahogy az arca kipirul, és egy pillanatra el fordítja a fejét. Talán azt hitte, nem vettem észre, de pontosan tudtam, hogy mennyire zavarban van.

Egy ideig csak csendben feküdtünk. A reggeli napsugarak halványan be világították az arcát, és én egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem.

Tudtam, hogy valami megváltozott köztünk. A tegnap este óta minden más volt.

Nem csak a csók miatt. Hanem amiatt, ahogyan rám nézett utána. Ahogy az ölelésembe bújt, mintha ez lenne az egyetlen hely, ahol biztonságban érzi magát.

Óvatosan végig simítottam a haján, mire meg borzongott egy kicsit.

„Jól aludtál?” – kérdeztem halkan.

„Igen… azt hiszem.” – felelte.

A hangja lágy volt, de volt benne valami bizonytalanság is. Mintha ő maga sem tudta volna, hogyan érezzen most.

Szerettem volna megnyugtatni, de tudtam, hogy ezt nem lehet elsietni. Nem akartam ráerőltetni semmit. Csak azt akartam, hogy tudja, itt vagyok neki.

Lassan felült, a pólóm ujját igazgatva magán. Kicsit még mindig álmosnak tűnt, de a tekintete végül az enyémbe mélyedt.

„Charles…” – kezdte bizonytalanul.

„Igen?”

Pár másodpercig habozott, aztán elmosolyodott.

„Köszönöm, hogy itt vagy.”

A szívem összeszorult a szavaitól. Olyan őszintén hangzott, hogy egy pillanatra nem is tudtam mit mondani.

Aztán csak el mosolyodtam, és gyengéden megsimítottam az arcát.

„Mindig itt leszek, Niki.”