Niki szemszög

A nap lassan a horizont alá bukott, a narancs és rózsaszín árnyalatok beborították az eget. Az ablakpárkányon ültem, és a levegő hűvös érintését éreztem az arcomon. A szívem izgatottan dobogott, ahogy az órára pillantottam. Charles hamarosan itt lesz.

Aznap reggel óta a gondolataim csak körülötte jártak. A tornán átélt fájdalom ellenére a nap végén az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy újra láthatom őt. Volt valami megnyugtató Charles jelenlétében, valami, amitől úgy éreztem, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha belülről gyakran összetörtnek éreztem magam.

Egy halk kopogás zavart meg az elmélkedésben. Gyorsan felkaptam a mankóimat, és lassan az ajtóhoz botorkáltam. Az ajtó kitárult, és ott állt Charles, a szokásos kedves mosolyával és egy kis papírzacskóval a kezében.

„Szia, Niki.” – köszönt, a hangja szokatlanul lágy volt.

„Szia, Charles. Gyere be!” – mondtam, miközben hátrálva utat engedtem neki.

Charles belépett, és azonnal körbenézett, mintha ellenőrizné, hogy minden rendben van-e. A tekintete végül az enyémbe mélyedt, és egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

„Hoztam valami finomságot. Gondoltam, jót tenne egy kis édesség egy ilyen nehéz nap után.” – emelte fel a kezében lévő zacskót.

„Köszönöm. Sosem mondok nemet egy kis édességre.” – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy az arcomon valami megfagyott. Túl sok minden kavarogott bennem. A pillantása, a hangja, ahogy ott állt előttem, mintha mindent meg akarna mondani, de nem tudta, hogyan kezdje el.

Charles észrevette a kis szünetet, amit épp tettem, és egy apró mosolyt villantott, miközben leült mellém a kanapéra. A papírzacskót a kezébe vette, és óvatosan kinyitotta.

„Szóval, el tudod képzelni, hogy egy egész hétvégét töltöttem úgy, hogy nem ettem egy falat édességet?” – kérdezte, próbálva enyhíteni a feszültséget.

Még mindig nem tudtam rendesen összeszedni magam, de próbáltam. A szemei mosolygósak voltak, és valahogy ettől egy kicsit megnyugodtam.

„Hát, azt hiszem, meg érdemelsz egy kis kényeztetést.” – válaszoltam, és átvettem a kis csomagot, majd ki bontottam. Egy kis doboz csokoládét hozott, és a szaga azonnal meg vigasztalt.

Ahogy egy darabot ettem, a csokoládé íze fokozatosan oldotta a belső feszültséget. A csendben csak a konyhai óránk ketyegése hallatszott, és úgy éreztem, mintha ez a pillanat örökké tartana.

„Tudod, hogy mi a legjobb ebben a csokoládéban?” – kérdezte Charles, miközben a saját darabját szemezgette.

„Mi?”

„Hogy amikor eszed, az egész világ eltűnik egy pillanatra, és csak arra tudsz koncentrálni, hogy jól érezd magad.”

Fel nevettem, de aztán megéreztem, hogy Charles figyelmes tekintete ismét rám szegeződött. Az a különös érzés volt, hogy mintha mindkét szavunk között valami több is lappangott. Ahogy ő rám nézett, és ahogy én rá, valami szavak nélküli kapcsolat volt közöttünk, amit nem tudtunk elmagyarázni.

A következő pillanatban a levegő megváltozott. A szívem egyre gyorsabban vert, és Charles is közelebb húzódott.

„Niki…” – szólalt meg végül, és a hangja most már teljesen másképp csengett.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mintha éppen valami nagy dolog előtt állnánk, aminek minden következményét még nem értettem teljesen. De az, hogy itt volt, és hogy épp ebben a pillanatban velem volt, többet jelentett bárminél.

„Ne félj, rendben van. Csak szeretném, ha tudnád…”

A hangja elhalványult, és úgy éreztem, hogy most itt az ideje. A világ, amely egy pillanatra lelassult, most már teljesen körülölelt bennünket. Fáradt, mégis boldog mosollyal, kissé remegve, de minden porcikámban érezve a pillanat fontosságát, közelebb hajoltam hozzá.

És akkor, mint egy megfoghatatlan álomban, ahol minden szó felesleges volt, és a szívek jobban beszéltek, megcsókolt.