Niki szemszög

Ahogy kinyílt előttem a kórház ajtaja, valahogy megnyugodtam. Úgy éreztem, mintha végre elértem volna valamit, mintha kinyílt volna előttem egy új fejezet. Már nem volt körülöttem a kórház sterile érzése, és nem voltak többé az orvosi műszerek vagy a steril illatok. Most, végre, haza mehettem.

Még mindig éreztem a fájdalmat a lábamban, és ahogy sétáltam a kórház folyosóján, a mozdulataim még mindig lassúak és bizonytalanok voltak, de legalább már nem voltam többé az ágyhoz kötve.

A nővér segített a kórház kapujáig, és ott várt rám Carlos, aki mint mindig, türelmesen és aggódva figyelt rám. Ahogy megláttam, a szívem megugrott. Olyan hihetetlenül jól esett, hogy itt van, mellettem.

„Készen állsz?” – kérdezte, miközben megölelt.

„Igen, készen állok. De nem tudom, hogy fogom bírni…” – válaszoltam. Az érzés, hogy ismét a pályán lehetek, és még mindig nem vagyok teljesen felépülve, kicsit megijesztett.

De nem volt más választásom. A Forma 1 mindig is az álmom volt, és most, hogy itt álltam a valóság küszöbén, nem engedhettem, hogy bármi megállítson. Még akkor sem, ha nem voltam teljesen felépülve.

Carlos támogató pillantása mellett, végre kinyitottam az autó ajtaját, és beszálltam. Az autó hűvös bőrülése és a motor zúgása valahogy megnyugtatott. Ez volt a pillanat, amit annyira vártam. Bár fájt a lábam, és tudtam, hogy még nem vagyok teljesen kész, de a szívem mélyén biztos voltam benne, hogy valahol a versenypályán van az, amit keresek.

Ahogy a kórház parkolójából elindultunk, Carlos egy kicsit halkabban beszélt, próbálva figyelmesen vezetni, miközben én a pályára gondoltam. Képzeltem el, hogyan látom majd a fiúk edzését, hogyan zúgnak el mellettem a versenyautók, és a szél, ami a pályán száguldó gépektől kavarodik.

„Tudod, Niki, ne siess. Ne hagyd, hogy a fájdalom visszatartson. Én tudom, hogy erős vagy, de azt akarom, hogy valóban készen állj, amikor visszatérsz.”

„Tudom. De nem bírom tovább… annyira szeretnék újra ott lenni. A pályán. A versenyzés közepén.” – válaszoltam, miközben próbáltam nem gondolni arra, hogy mennyire fáj a lábam.

A pályához közeledve minden egyre izgalmasabbá vált. A levegőben ott volt a feszültség, amit a versenyzők és az edzések hoztak. Miután Carlos leparkolt, láttam a többieket. Lando és Charles már a garázs körül sétáltak, készültek a következő edzésre.

Amint meglátott minket, az arca felderült, és a lépteit gyorsította. „Niki!” – mondta mosolyogva Charles , miközben hozzám sietett. - „Nagyon örülök, hogy jól vagy! El sem tudod képzelni, milyen sokat hiányoztál!”

Valahol mélyen, egy kis boldogság költözött a szívembe, miközben Charles egy baráti ölelést adott nekem. Az, hogy itt volt, hogy ott állt mellettem, mintha minden gondom elillant volna. Végre újra a régi környezetemben érezhettem magam.

„Most nem versenyzel, igaz? Csak figyeled, és támogatod a fiúkat, ugye?”

„Igen, most még nem. De egy nap… biztosan újra ott leszek, ahol mindig is lenni akartam. - mondtam halkan , mégis kicsit elmosolyodtam

„Ne rohanj, Niki. Lépésről lépésre. Nem kell mindent egyszerre megtenni.  - szólalt meg a bátyám biztatóan .

A szavai meg nyugtattak, de tudtam, hogy valami nagy dolog van készülőben. Az edzésen ott voltam, és ahogy figyeltem a fiúk precíz mozdulatait, a gépeket, a száguldó autókat, valahol mélyen az érzés, amit éreztem, egyértelmű volt. Ez volt az én helyem, és nem akartam többé semmi mást.

A következő pillanatokban csak figyeltem a pályát, a fiúk munkáját, és tudtam, hogy előbb-utóbb én is ott leszek, egy versenyző, aki mellett a legjobb csapat áll. A versenyzés nemcsak az álom volt számomra, hanem az életem.

Charles szemszög

Amikor Niki mellém lépett, az a mosolygós pillantás, amit rám vetett, olyan volt, mintha egy egész világot világított volna meg. Még mindig ott volt a szívemben az a pillanat, amikor a kórházban megcsókoltam őt, és bár próbáltam nem túlságosan belemenni abba, hogy mit érezhetett, tudtam, hogy valami különleges kezd kibontakozni köztünk.

Niki lába még mindig gyógyult, és bár láttam rajta, hogy próbálja titkolni a fájdalmat, az izgalom és a vágy, hogy visszatérjen a pályára, látszott az arcán. Az, hogy ott volt, még ha nem is versenyzett, mindent megértett. A szemeiben ott volt az a tűz, amit mindig is szerettem volna látni, és most, ahogy állt mellettem, nem tudtam nem elmosolyodni. Ő az, aki mindig is hitt abban, hogy valóra válthatja az álmait, és bár most még nem ott volt, ahol szeretett volna lenni, biztos voltam benne, hogy a pálya hamarosan újra a sajátjáé lesz.

Ahogy a többiekkel együtt körülnéztem, Lando is odalépett, és a srácok gyorsan belekezdtek a szokásos beszélgetésbe, de én nem tudtam nem figyelni Nikire. Ahogy a pályát nézte, láttam rajta, hogy egyre inkább érzi magát otthon. A versenyzés az ő eleme, és bár most nem volt a volán mögött, a szemei mindent elmondtak. Ez volt a célja. Ez volt, amit mindig is szeretett volna, és én tudtam, hogy bármi is történt, ő nem fogja feladni.

Mikor ránéztem, úgy tűnt, mintha bármi lehetséges lenne. Egy kis hang belül azt súgta, hogy bármilyen akadályt is kell leküzdenie, ő erősebb lesz tőle. És én itt leszek mellette. Ha kellett, támogatom. Ha bátorításra volt szüksége, ott leszek. És ha eljön az idő, amikor ismét a versenypályán fog róni a köröket, én ott leszek a boxfalnál, épp úgy, ahogy mindig is akartam.

„Ne aggódj, Niki, egy nap a legjobbak között leszel. És én ott leszek, hogy nézzelek téged.” – mondtam neki, hangom tele volt bizalommal. Ahogy megfogtam a kezét, és ő rám nézett, éreztem, hogy mindketten tudjuk, hogy ez csak a kezdet.

Bár most nem volt ott, ahol szeretett volna lenni, tudtam, hogy a versenyzés nemcsak egy álom számára, hanem a jövő. És én vele fogok tartani, bármerre is vezet az út.

"És miért ne?" – gondoltam magamban. "Ő a legnagyobb harcos, akit ismerek."

Ahogy Niki rám nézett, láttam, hogy valami motoszkál a fejében. Az arca még mindig kissé fáradtnak tűnt, a kórházban töltött idő és a gyógyulás küzdelmei ott voltak a vonásain, de a szemei... Azok a szemei mindig csillogtak, amikor a pályára nézett. Tudtam, hogy ez neki több, mint egy sport, több, mint egy álom. Ez volt az élete, és bár most távol volt tőle, láttam, hogy minden erejével azon van, hogy visszatérjen.

„Hogy érzed magad?” – kérdeztem tőle, kicsit közelebb lépve. Az volt a célom, hogy érezze, nemcsak a pályán, hanem az élet minden területén mellette állok.

„Furcsa itt lenni úgy, hogy nem versenyzek. Mintha nem lennék teljes... de ugyanakkor jó érzés is. Jó újra itt lenni.” – válaszolta, a hangja halk volt, de tele volt elszántsággal.

Egy pillanatra elnémultam, csak néztem őt, ahogy a pályát figyeli. Az autók zúgása körülöttünk olyan természetesnek tűnt, mintha az életünk szerves része lenne – és talán tényleg az is volt.

„Niki, te sokkal erősebb vagy, mint bárki, akit ismerek. Lehet, hogy most nehéz, de tudom, hogy vissza fogsz térni. És ha bármi kell... bármikor... itt vagyok.”

Ahogy ezt kimondtam, láttam, hogy az arcán egy halvány mosoly jelenik meg. Az a mosoly, amit mindig is szerettem. Nem tudtam nem visszamosolyogni rá.

„Köszönöm, Charles.” – mondta végül, és egy pillanatra megérintette a kezemet. Ez a kis gesztus több volt, mint bármi más. Éreztem, hogy bízik bennem, és ez számomra mindennél többet jelentett.

Ahogy álltunk ott, a pálya szélén, nézve a fiúkat, tudtam, hogy valami új kezdődik el közöttünk. Egy olyan kapcsolat, ami nemcsak barátság, hanem sokkal több annál. Még nem mondtuk ki, még nem formáltuk szavakká, de ott volt. Éreztük mindketten.

És akkor, egy váratlan pillanatban, ahogy Niki ismét rám nézett, kinyújtotta a kezét, és finoman megfogta az enyémet.

„Tudod, Charles, néha elgondolkozom azon, mi lenne, ha nem lennél itt.” – suttogta, alig hallhatóan.

„De itt vagyok, és itt is maradok.” – válaszoltam azonnal, teljes őszinteséggel.

És abban a pillanatban minden világossá vált. Mindkettőnk számára. Éreztem, hogy bármi is jön, bármi is történik, mi ketten együtt erősebbek leszünk.