Niki szemszög

Mikor reggel felébredtem, a testem még mindig gyenge volt, de a gondolataim sokkal inkább a tegnapi csókon pörögtek. Charles ajkai, amik finoman érintették az enyéimet, és a szavai, amik után ott maradt a csend, mintha minden eddigi érzésem egy pillanatra elakadt volna.

Miért érzem úgy, hogy valami megváltozott? Tényleg annyira más volt, mint bármi, amit eddig valaha tapasztaltam. Képtelen voltam elhinni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi érzelem halmozódhatott fel bennem. Az agyam kattogott, miközben próbáltam elterelni a figyelmemet a gondolataimról.

Ekkor lépett be a nővér, hogy elmondja, hogy elérkezett az idő, hogy részt vegyek az első rehabilitációs tornán. A lábam még mindig nem volt teljesen rendben, de a orvos azt mondta, hogy muszáj elkezdenem a gyógytornát, különben túl sokáig tartana, amíg újra teljesen felépülök.

„Ma tornázni fogunk, Niki. Felkészültél?” – kérdezte a nővér kedvesen.

„Nem igazán, de próbálkozom.” – válaszoltam egy kis mosollyal, bár a szívem nem igazán pörögött a dologtól.

Ahogy a nővér vezetett a kórház rehabilitációs szobájába, próbáltam koncentrálni arra, hogy mi történik körülöttem. De a gondolataim újra és újra Charles-ra terelődtek, és az a csók, ami este történt. Miért nem tudtam egyszerűen csak elfelejteni?

„Minden rendben lesz, Niki. Kezdjük lassan, és ha bármi fáj, azonnal szólj.” – mondta a nővér, miközben leültetett egy fekvőeszközre.

A tornagyakorlatok közben próbáltam figyelni az instrukcióira, de a lábam fájdalmasan nyilallt minden egyes mozdulattól. Az izmaim feszülték, és a lábam minden egyes mozdulatnál emlékeztetett arra, hogy még messze vagyok a teljes felépüléstől.

De közben a fejemben újra és újra ott volt Charles. A mosolya, az a pillanat, amikor elmondta, hogy itt van nekem. Hogyan nehezedhetne rá az ember úgy, hogy a szívét is érzi minden mozdulatában? Hogyan maradhatott minden ennyire egyszerű?

„Jó vagy, Niki?” – kérdezte a nővér, miután észrevette, hogy megálltam, és csak bámulom a padlót.

„Igen, csak elkalandoztam egy kicsit.” – válaszoltam, próbálva elfojtani a feszültséget, ami bennem gyűlt.

A nővér folytatta az utasításokat, és bár próbáltam figyelni, a lábam fájdalma mellett nem tudtam elnyomni a zűrzavart a fejemben. Miért kellett pont most történnie mindennek? Miért most kellett beindulniuk az érzéseim, amikor még a lábam is annyira gyenge volt?

Tudtam, hogy nem vagyok teljesen felkészülve arra, hogy szembenézzek mindezzel. De azt is tudtam, hogy egyetlen pillanatra sem szeretném elveszíteni Charles-t. És a csók, amit tegnap adott, valahogy mindent átváltoztatott.

A tornaterem egy kicsit üres volt, és a hangok tompán visszhangoztak a falakról. Ahogy leültem a fekvőeszközre, próbáltam újra és újra koncentrálni a légzésemre. De amint a fejembe villant a csók emléke, már nem tudtam elűzni.

Hogyan csókolhatott meg így? Miért? És mit jelentett mindez számomra? Ahogy elindultam a tornagyakorlatokkal, próbáltam mindent kiszorítani a fejemből, de úgy tűnt, mintha az érzés csak egyre erősebben fészkelődne a szívemben.

„Jól vagy?” – kérdezte a nővér ismét, mikor látta, hogy megállok egy pillanatra.

„Csak… csak kicsit elfáradtam.” – mondtam, és próbáltam elterelni a figyelmem. De bárhogy is próbáltam, a csók és Charles ott volt minden lépésnél, minden mozdulatnál.

Charles szemszög

A kórház csendjében csak a lépteim visszhangja kísérte, ahogy megérkeztem Niki szobájába. A tegnapi nap óta minden egy kicsit más lett közöttünk. Az a csók… még mindig ott volt a szám ízében, mintha csak tegnap történt volna, de tudtam, hogy neki is megvannak a maga gondolatai.

Mikor beléptem a szobába, Niki az ablak felé fordult, az arcán egy olyan kifejezés, amit nem tudtam hova tenni. Talán zavarban volt, talán nem, de bárhogy is próbáltam figyelni rá, valami feszültség volt a levegőben.

„Hogy vagy?” – kérdeztem, próbáltam semleges maradni, bár tudtam, hogy a válasz nem lesz egyszerű.

Niki rám nézett, és a szemei mintha egy kicsit elborultak volna.

„Csak… próbálom helyrerakni a dolgokat a fejemben.” – válaszolta végül, és egy kicsit elmosolyodott, de volt benne valami törékeny, amit nem tudtam teljesen megérteni.

Az, hogy Niki hogyan reagál, zavart. Azt hittem, hogy talán könnyebb lenne neki, de látva, hogy még mindig hezitál, nem tudtam, mit mondjak. Hogyan segíthetnék neki, ha ő maga sem tudja, mit érez?

„Tudom, hogy bonyolult, de itt vagyok, ha beszélni akarsz.” – mondtam halkan, próbálva, hogy ne legyen túl tolakodó. Az, hogy ott lehettem neki, fontos volt számomra. Mert nem csak a barátja voltam, hanem annál sokkal több is.

Niki elfordult, mintha próbált volna valamit rejtegetni. Egy pillanatra megállt, majd a feje fölé hajolva próbálta felhúzni a térdét, hogy valahogy a mozdulatot ne tűnjön annyira fájdalmasnak.

„Még mindig nagyon fáj a lábam…” – mondta, mintha az őszinteség nem lett volna számára egyszerű.

A szívem összeszorult. Meg akartam érinteni a kezét, de valahogy nem akartam, hogy úgy érezze, hogy túlzásba viszem. Inkább csak ott maradtam, figyeltem, ahogy próbál helyet találni magának a kis ágyban.

Aztán, mintha valami különleges energia mozdult volna bennem, csak elmondtam, amit igazán éreztem.

„Tudom, hogy a lábad most fáj, de én itt vagyok, és segítek, ha bármi kell.”

Niki rám nézett, és úgy tűnt, mintha egy kicsit megkönnyebbült volna. De aztán az ajkán egy apró mosoly jelent meg, amitől még inkább elakadt a szavam.

„Köszönöm, Charles. Tényleg sokat jelent, hogy itt vagy.”

A szemei csillogtak, és hirtelen minden olyan világossá vált. Az, amit eddig titokban éreztem, most már nem volt kérdés. Az a csók… az nem volt véletlen. És bár Niki még nem volt biztos benne, én tudtam, hogy az érzéseink valójában mindkettőnk számára ugyanazon az úton haladnak.

Aztán, mintha egy váratlan szellő lenne, egyszerűen csak a kezemhez ért, és egy apró mozdulattal gyengéden megfogta. Az érintés annyira természetes volt, mintha már évek óta így lenne.

„Szeretnék veled beszélni arról, ami történt…” – mondta, és a hangja lágyabb volt, mint bármi, amit valaha hallottam.

És akkor, minden figyelmem Nikié volt. Tudtam, hogy most már nem csak egy csók volt az, ami köztünk volt. Valami sokkal mélyebb, sokkal erősebb kötött össze minket, amit már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.