Niki szemszög

A kórházi szoba csendje szinte fojtogató volt. A falióra ketyegését is tisztán hallottam, mintha az idő lassabban telne itt, mint a külvilágban. A testem még mindig gyenge volt, de a lelkem is súlyos terheket cipelt.

Ahogy a plafont bámultam, egy halk koppanást hallottam az ajtó felől. Charles lépett be óvatosan, kezében két gőzölgő pohár kávéval.

„Gondoltam, szükséged van egy társaságra. És egy kis jó illatra is, bár ezt te nem ihatod.” – mosolygott rám gyengéden, és letette a kávéját az asztalra.

„Charles, neked nem kellene itt lenned. Hazamehetnél, pihenj egyet.” – próbáltam rávenni, hogy ne töltsön velem több időt, de ő csak leült az ágyam melletti székre, és megrázta a fejét.

„Niki, most komolyan azt várod, hogy magadra hagyjalak? Esélytelen.”

Elmosolyodtam, bár a szememben könnyek gyűltek. Charles jelenléte olyan megnyugtató volt, mintha ő lenne az egyetlen, aki igazán érti, min megyek keresztül.

„Miért csinálod ezt? Miért törődsz ennyire velem?” – kérdeztem halkan, miközben a tekintetemet az övébe fúrtam.

Charles egy pillanatra elhallgatott, mintha megpróbálná összeszedni a gondolatait. Végül lassan megszólalt:

„Mert számítasz nekem, Niki. Nem csak úgy, mint egy barát. Te vagy az, aki mellett önmagam lehetek. És amikor látlak szenvedni, úgy érzem, hogy a világ összeomlik körülöttem.”

A szavai megleptek, de egyben meg is melengették a szívemet. Ez az őszinte vallomás olyan volt, amit régóta szerettem volna hallani, még ha nem is mertem bevallani magamnak.

„Charles… én…” – kezdtem, de a szavak nem jöttek könnyen.

„Nem kell most mondanod semmit.” – szakított félbe lágyan. – „Csak azt akarom, hogy tudd: itt vagyok neked. Mindig itt leszek.”

Egy könnycsepp gördült le az arcomon, és Charles óvatosan letörölte az ujjával. A szemeiben ott csillogott az a különleges ragyogás, amitől mindig úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok.

Ahogy közelebb hajolt, éreztem, hogy a levegő megváltozik közöttünk. A szívem gyorsabban vert, és mintha a világ megszűnt volna létezni körülöttünk. Charles arca egyre közelebb került, míg végül az ajkai gyengéden érintették az enyéimet.

A csók édes volt, mégis tele volt érzelmekkel. Nem volt sietség, csak az a mély szeretet és törődés, amit mindketten éreztünk. Amikor elhúzódott, lágyan megsimította az arcomat, és elmosolyodott.

„Ez talán egy kicsit önző volt a részemről, de már régóta vártam erre a pillanatra.”

Nem tudtam visszatartani a mosolyomat, miközben megszorítottam a kezét.

„Nem volt önző, Charles. Épp az ellenkezője. Köszönöm, hogy itt vagy nekem.”

Az este hátralévő része csendben telt, de most már nem éreztem magam egyedül. Charles keze az enyémben pihent, és abban a pillanatban tudtam, hogy bármi is történjen, ő mellettem lesz.